A CRS rohamrendőrei Shrek-hajpánttal a kezükben napoznak, egy utcazenész fejjel lefelé akasztotta fel magát a zászlórúdra, úgy gitározik és énekel, a Magyar Pavilon munkatársai némi edzés után mosolyogva köszöntik a hazai újságírókat, a strandmoziban óvatos célzásként (vagy éppen a Fahrenheit 9/11 kisérőfilmjeként) a Hairt vetítik, és még mindig süt a nap – Antal Nimród mégsem hajlandó napszemüvegben nyilatkozni, nehogy köcsög vagány filmrendezőnek tűnjön. Igaza van. A Kontroll rendezője boldognak és elégedettnek tűnik, filmje nagyszerű fogadtatásban részesült, pár külföldi forgalmazó is akadt már, a cannes-i közönség pedig ott nevetett, ahol a magyar. Az Argentin Pavilonban játszott csocsómeccs során Nimród elárulta, hogy következő filmje elkészítéséhez meglepően kedvező ajánlatokat kapott, de egyelőre nem mondott többet az örömhírről.
A franciáknak Afrika sincs elég messze
Időközben bemutatták Tony Gatlif (Latcho Drom, Gadjo dilo) legfrissebb versenyfilmjét (Exils), mely egy arab gyökerekkel bíró francia fiú és lány algériai utazásának nehézségeit regéli el különösebb történetmesélési vágy és valóság iránti fogékonyság nélkül. A két pszeudo-művész főhős olyan figura, akit még a Mediawave legborultabb napjáról is két lábbal rúgna ki a rendezőség, a film cselekménye vontatott és nagyrészt jelentéstelen, a kamera szinte csadorba tekerve szédeleg az észak-afrikai ország utcáin és szobáiban. A jóindulatú nézőben felmerül a gyanú, hogy a bekezdésünkben emlegetett Exils című munka legfőbb szponzora a francia, a spanyol, a marokkói és az algériai turisztikai hivatal lehetett, mivel azonban az napsütötte életuntság és céltalanság ígérete nem sok potenciális turista pénztárcáját nyitja meg, az egyetlen ésszerű magyarázat is csődöt mond. A Tiresia és a Cécile Cassard 17-szer után a francia filmgyártás újra bebizonyította, hogy a tetemes központi támogatások ellenére is képes nézhetetlen műveket produkálni.
Cary on, Grant!
A rendelkezésre álló források mennyiségével oksági viszonyban nem álló minőségi kimenetel tekintetében természetesen Hollywood sem panaszkodhat, egy jubileumi dokumentumfilm azonban kis időre könnyedén újraértékeli az ember Álomgyárról alkotott fogalmát. Éppen száz éve, 1904-ben született Archie Leach, azaz Cary Grant, s a Turner Classic Movies ebből az alkalomból A Class Apart címen sűrű és pergő dokumentumfilmet készittetett a sokarcú színészről. Kellemes meglepetést okozott, hogy a közönség kitörő nevetéssel fogadta a filmbe beékelt slapstick-elemeket, melyben Grant komikusi-atlétai rátermettségét bizonyitja, hogy a nyilatkozó barátok, kollégák és feleségek nyiltan beszéltek szexről („We were busy fucking”) és kábítószerekről (az LSD egy ideig gyógyászati szempontból engedélyezett volt az Egyesült Államokban, s Grant is élt a személyiségek ütköztetésének lehetőségével), valamint hogy jelen volt a művész legifjabb özvegye, aki akár hivatásos múzsaként is praktizálhatna.
Az idő kicsit szellősebb, az Argentin Pavilon munkatársnői tárt karokkal várják a magyar csocsistákat, a fesztivál és a résztvevők hangulata meglehetősen cannes-os.
