Ugyanitt láttuk a Close Encounters with Vilmos Zsigmond című doksit is, melynek „rendezője a legendás operatőr társaságában ellátogat Zsigmond Vilmos karrierjének legfontosabb helyszíneire, és felidézi legfontosabb filmjeit. Több helyszín közt ingázik ez a múltidézés: Zsigmond Vilmos kaliforniai otthona mellett, az Amerikai Operatőrök Szövetségébe, egy párizsi filmiskolába, a Budai várba, és a szegedi Belvárosi moziba is elkísérjük őket – ezeket a látogatásokat számos anekdota, gazdag filmes archívok és sosem látott fényképek kísérik. Egyszerre dobban meg minden magyar szív a cannes-i moziteremben, amikor a kaliforniai naplementés felvételeket az Uránia Filmszínház lépcsősora váltja fel, máskor John Travoltával nosztalgiázik a Halál a hídon forgatásáról, majd kikönyököl a Rudas fürdő egyik medencéjéből. Világhírű filmkészítők egész hada sorakozik fel a filmben: Vittorio Storato (ő idén Woody Allen filmjével járt Cannesban), Ivan Passer és Peter Fonda is elmesélnek egy-egy közös történetet."
Teltházasnak ígérkezik a versenyprogramból a Swiss Army Man is, amiről ezt írtuk Karlovy Vary-ban: „a Sundance-en díjazott film The Daniels néven futó amerikai rendezőpárosa (...) olyan tempóban dobálja egymásra a zseniális képi gegeket, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket - miközben a főhős által szemétből épített, csodálatos minivilágok a korai Michel Gondry stílusát is felidézik. Paul Dano korának egyik legtehetségesebb színésze, és Daniel Radcliffe is rég kibújt már a varázslótanonc skatulyájából, ezért elképesztően szórakoztató azt nézni, ahogy ez a két tehetséges srác komplett idiótát csinál magából, egyszersmind új alapokra helyezve a buddy movie műfaját."
Itt láttuk a cannes-i filmfesztiválról a zsűri nagydíjával távozott Xavier Dolan It’s Only the End of the World című moziját is. „Louis (Gaspard Ulliel) 12 év után tér vissza a szülői házba, hogy közelgő halálhírét megossza a családjával. Odahaza túlbuzgó anyja (Nathalie Baye), lázadó húga (Lea Seydoux), agresszív bátyja (Vincent Cassel), és még sosem látott, félénk sógornője (Marion Cotillard) várja. Mindenki másképp viszonyul a tékozló fiú hazatéréséhez, és a kitörő indulatok és elfojtott gondolatok közt vergődő Louis csak a megfelelő pillanatra vár, hogy bejelentse a sorsdöntő hírt. Jean-Luc Lagarce színdarabjának adaptációját készítette el a 27 éves rendező, aki le sem tagadhatná a színházi gyökereket: az egy helyszínen játszódó történet, különösebb mozgás nélkül, szinte kizárólag a párbeszédekre épít, a karakterek pedig minden gesztusukkal, minden mozdulatukkal színpadiasak és túlzóak. Ez persze nem feltétlenül megy a film rovására, a színészek láthatóan élvezettel vetik bele magukat az elnagyolt karakterek megformálásába, talán csak Vincent Cassel esik át néha a ló túloldalára. Saját életére való filmes reflektálást mindig is nyíltan vállalta a fiatal rendező, Louis búcsúja sokak szerint a rendező búcsúját jelenti a francia nyelvű filmektől, következő projektje ugyanis már angol nyelven fog elkészülni."
Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című új munkájának is Miskolcon lesz a magyar premierje. A direktorral interjúztunk, ahol elárult egyet s mást a film születéséről. „A lehető leghétköznapibb szituációkat kezdtük el vizsgálni, például az altatást. Köztudomású, hogy a gyerekek soha nem akkor akarnak elaludni, amikor a szüleik szeretnék, és ez az apróság olyan konfliktusokat szíthat a két szülő között, amelyek már nem pusztán a gyerek elaltatásáról szólnak, hanem univerzálissá tágulva az emberi párkapcsolatról. Ilyen típusú alaphelyzeteket keresgéltünk, ezekből esténként dialógusokat írtam, amit másnap már próbálhattunk is. Fontos volt, hogy csak akkor menjünk tovább, ha a lehető legtermészetesebbnek érezzük az előrehaladás folyamatát. Kerültük a nagy fordulatokat vagy az extrém szituációkat, és minden forgatókönyvírói leleményességet félretéve csak arra figyeltünk, hogy ezek a helyzetek hogyan szoktak lezajlani a valóságban.”
A Zsigmond-doksihoz hasonlóan a Kitekintő szekcióban a Sundance-en díjazott All These Sleepless Nights is, amit a Wrocław-ban láttunk a lengyel ősbemutató előtt. Ezt írtuk róla: „A kortárs varsói huszonévesek éjszakai életét mutatja be, és feszegeti a dokumentumfilm határait, amivel élénk diskurzust generált a jelenlévő kritikusok között is arról, hogy mitől lesz valami doksi. Ez a doku ugyanis elképesztően látványos, olyan, mint egy egész estés videoklip: az általában bulizó és táncoló főhősöket Steadicam követi mindenhová. Mintha Harmony Korine vagy Larry Clark írták volna filmre Bret Easton Ellis kultregényét, a Nullánál is kevesebbet, a szkriptet pedig Gaspar Noé rendezte volna meg a Visszafordíthatatlan stílusában: a kamera folyton ott legyeskedik a főhősök körül, a hosszú követőfelvételek ráadásul nem is öncélúak, mivel a bemindenezve bulizó fiatalok hangulatát és nézőpontját rekonstruálják. A Steadicam kameramunka zsigeri szinten képes átadni a szereplők életérzését, bevonzza a nézőt a világukba."
Szintén a Kitekintő szekcióban debütál Tasnádi István első rendezése, a Memo. Az íróval az Aranyélet kapcsán interjúztunk, de mesélt filmdirektori bemutatkozásáról születéséről is. „Tizenhárom éve kezdtem írni ezt a forgatókönyvet, sokaknál járt, főleg, miután prezentálni tudtam a szakma előtt az első hazai, Fade In-féle pitch fórumon. Öt-hat producerrel beszéltem, mind meg akarták filmesíteni, a rendezők közül elsőként Antal Nimród, de aztán minden nekifutás elbukott valamin. Tizenhárom évnyi road movie lett a könyv sorsa, amíg aztán be nem láttam, hogy annyira megváltozott a filmes szcéna, hogy egy ilyen orvos-páciens zsánerű kamaradrámából már nem születhet mozifilm Magyarországon. Lehet, hogy a lengyelek bevállalnák még három erős, népszerű színésszel, de ők sokkal jobb helyzetben vannak, ott még milliók ülnek be egy hazai filmre. Már épp elengedtem volna az egészet, mikor kértek tőlem anyagot egy tévés pályázathoz. “
