Tovább menve, e speciális szakmai terület alább boncolgatott kérdéseit általános érdeklődésre is számot tarthatónak gondolom. Mert ahogy társadalmunk minden egyes tagja, úgy a filmművészek, és a film elméleti szakemberei is hordozói, tudó és tudatlan szenvedői, okozói és áldozatai az ország mindenkori mentális állapotának. Vagyis, ami itt történik, az tipikus, s mert korunk leghatásosabb médiumának területéről eredezik, különösen fontos és a laikus olvasó számára is könnyen emészthető.
A kritika, vagyis a fedetlen arccal és névvel felvállalt, elfogulatlan és értő értékítélet – szakmánk határain belül és kívül egyaránt - rendkívül ritka, majd ismeretlen. De csatlakoznék Stőhr Lóránt cikkéhez, s saját fentebbi megjegyzésemhez: a mai magyar kritika körülbelül ugyanolyan helyzetben van, mint a mai magyar film és mint a mai magyar társadalom általában. Bejutott, döntős, s ha ott sereghajtó is, ne legyünk ünneprontók.
A szuverenitás hiánya, a részrehajlás és a kiszámíthatóság okait én az alábbiakban találom.
A. Elfogultság személyes ismeretség okából. Két részre osztható: egyrészt magyarázható a szájon vágástól, másrészt az élet legváratlanabb fordulóiban bekövetkezhető megtorlástól való érthető rettegéssel. Mondják, hogy ez máshol is így van, de ez csak azok számára megdönthetetlen tény, akik tapasztalat híján állítanak fel téziseket.
B. Elfogultság politikai hovatartozás alapján. Az ugyanazt más pontból taglaló nézetek minden formájának szigorú és megalapozatlan elutasítása. Ez sokszor döbbenetes eredményekkel lepi meg a gyanútlanokat, az ártatlanokat. E megközelítést gyakorta színezi – bonyolítja - a fenti kategóriában vázolt személyes érdekeltség megjelenése. Ez utóbbi történhet enyhe formában, mikor is az alkotó nem teljesen emészthető - vélt vagy valós - politikai nézetei felett szemet huny a szubjektív okokból súlyosabban érintett ítész, s megnyilvánulhat olyan drasztikus módon is, melyben a véleményét kínos-körmönfontsággal, látszólagos mélységgel és műveltséggel, de megtámadhatatlan köddel tálaló elemző eljut a tőle teljes mértékig idegen eszmék támogatásáig. Ez szakmánk alacsonyabb szintjén megnyilvánulhat például egy háború ellenes film nemtelen és védhetetlen kritikai megsemmisítésében, ugyanúgy ahogy társadalmunk magasabb szféráiban egy elmebeteg rasszista önös érdekekből indított, fasisztoid elemeket sem nélkülöző háborújának támogatásában, annak ellenére, hogy az illető elmebeteg egyébként a politikai ping-pong asztal másik térfelén üti a labdát.
C. Elfogultság a modernség (posztmodernek aposztrofált) és a trendiség (dühödten visszautasított, soha el nem ismert de mindig alkalmazott) ismérvei alapján. Ez, mint intellektuális megközelítés két alapvető irányt mosott ki magának kulturális életünk egyre szélesedő de egyre szikesebb talajában. Egyrészt a megfoghatatlan, sikamlós és jéghideg formalizmus – egyfajta értelmiségi külszíni bányászat - mindent elfedő, makacsul kapaszkodó ösvényét, mely - a vájtfülűség bizonyos szintje számára - a legközhelyesebb, a legtúlhaladottabb, a legkevésbé szuverén gondolatokat is gyermeki könnyedséggel teszi elfogadhatóvá, másrészt pedig a humánum és spiritualitás erővonalai mentén teremtődő keskeny szerpentint, melynek világunk jelenlegi állása szerint látszólag pusztán egyetlen értelme van: annak az iránynak az egyértelmű kijelölése, mely felé nincs és nem is megengedhető semmi mozgás. Ez az út melyen magára adó entellektüel nem jár, az út mely azért épült, nehogy a beavatottak rátévedjenek. Formalizmusunk, lényegtől való ódzkodásunk, csillogás iránti szarka-vonzalmunk bár történelmi meghurcoltatásaink során csiszolódott ezeroldalú gyémánttá, kétségtelenül találkozik a világ kevéssé intellektuális irányzatai egy részének – ki másnak? - divatjával. A humánumtól való viszolygás a sokáig sarokba szorított állat bizalmatlansága, míg a spiritualitástól való undor az évtizedekig ateista közegben vegetáló megnyomorított lelkek buta cinizmusa, a számos lélekgyógyászati találmányban megcsömörlött, a még számosabb sarlatánságtól kiábrándult, s agyával kettesben maradt gondolkodó ember zavara. Igaz, hogy ami fenn az lenn. Mégis aki itt élt, nem élt máshol, s ezért sosem fogja megérteni, hogy mennyire máshogy vannak ezek a dolgok más kultúrákban.
D. A mélység és alaposság felkészültséget igénylő felvállalása helyett a praktikussága, gyakorlói és befogadói oldalon egyaránt jelentkező alacsonyabb ellenállása – és nagyobb népszerűségi hozadéka - miatt joggal elharapózott könnyed, humoros vagy ironikus, esetleg szarkasztikus gondolat-kifejtés – tőlem sem idegen - gyakorlata. E gyakorlat abból a szándékból táplálkozik, hogy minél kevésbé legyünk bántóak – hisz az az öngyilkossággal lehet azonos -, valamint, hogy minél egyszerűbben, minél kevesebb munkával, vagyis minél olcsóbban váljunk népszerűvé. Ez az értékelő attitűd nem ritkán azon a különösen hálás módon manifesztálódik, melynek lényege a megítélni szándékozott mű jellegének, tartalmának vicceskedő, ténylegesen humoros, ironikus hellyel-közzel cinikus hangvételű összefoglalásában áll, mely természeténél fogva nélkülöz mindenfajta kritikát, véleményt. Mindez sokszor egy rosszul értelmezett demokratikus indíttatás, illetőleg egy egyáltalán nem értelmezett és nem is értett anti-elitista zavarodottság féregnyúlványa. Persze kell a „csőcseléknek” a cirkusz, de először is nem mindenki „csőcselék”, másodszor pedig annak sem csak a cirkusz kell. Mert a „csőcseléknek” – nem szép, de egyértelmű, így maradjunk ennél - van még egy jellemzője, nevezetesen, hogy mindig más szeretne lenni, s legkevésbé sem „csőcselék”. Ez utóbbi egyébként valamennyiünk érdeke. Ebben kell hát, hogy segítségünkre legyenek a társadalom összes hivatott és hívatlan, nem önmaga érdekeit szem előtt tartó, értő ítészei. A fentiek – hogy szüzséjét adjam az A-D pontok alatt felsorolt hiányosságoknak – mind a szuverenitás hiányára vezethetők vissza, s egyszersmind okai is annak.
E. A mondandó – a művész-film ciki-számba menő ismérve -, az üzenet – ha üzenetet akarok küldeni, feladok egy táviratot, mondja egy sokat idézett szellemes amerikai nagyágyú – és a társadalom-kritika – egyértelmű kommunista csökevény a ma európai magyarja számára, akit a Le Monde és a New York Times hasonló igénye azért nem zavar, mert azokat nem tudja elolvasni - röviden a kifejezés céljának, a megszólalás értelmének számonkérésétől való mindent felülmúló viszolygás. Ez az averzió azért érthetetlen, mert e számonkérés magvában – az összes mély-értelmű boncolgatás eredménye ellenére - nem jelent mást, mint a dolgok „miértjére” való rákérdezést, mely a „hogyan” elemzésébe nyakig süllyedt ember gondolkodásmódját – legyen az bármennyire is divatosan sekélyes – előbb-utóbb megmételyezi. Gondolom én, és főképpen remélem. Mindazonáltal ennek nem sok nyomát tapasztalom. Az értelmetlen és motiválatlan lehet zseniális, mert „elidegenedett”, az unalmas , mert „nem akart többet, mint ami”, a kusza és trágár „fiatalosan fésületlen”, a technikailag gyermeteg „dogmás”, attól függően persze, hogy az előbbi pontokba szedett megfontolások mennyire befolyásolják az összképet. Mindenestre az alkotás feltételezhető „miértjének” kifejtése a legritkább esetben befolyásolja a nagyrészt „formai közhelyek”, „lenyűgöző mesterségbeli tudás” vagy „zaklatott világunk turbulenciája” frázisokra épített, pusztán a külső megjelenést számba vevő véleményt.
F. Az erőtlen hazai kritika okainak másik nagy csoportja a felkészületlenség számlájára írható. Ennek is – mint mindennek – ismeretesek fokozatai, vállfajai. A tehetségtelenségtől, a műveltségbéli fehér-foltokon át, a nyilvánvaló időhiányig – rohanónak tartott korunkban ez az egyetlen nyilvánosan elismerhető és ezért oly sokat hangoztatott ok - sok minden állhat az alaposság fájó hiánya mögött.
G. Végezetül, ha a fentiek egyike sem alkalmazható lelkiismeret-furdalás nélkül – s a publikumnak szánt vélemény továbbra is és visszavonhatatlanul az időpocsékolás kategóriájába esnék elolvasása esetén – úgy végső menedékként a lustaság és a nemtörődömség romboló hatására vagyunk kénytelenek hivatkozni. Míg ezek talán a legkevésbé megbocsáthatóak, nem állítható, hogy a legkártékonyabbak lennének. Vagyis ez a jó hír.
Hogy mindennek mi köze van ismert és tehetséges esztétánkhoz? S még inkább – ártatlan, de nem hibátlan - írásához? Nem sok. Pusztán annyi, hogy becsülöm őt, szeretem munkáit és végletesen nem értek egyet avval, amit a „Barbárok a kapuk előtt” című kanadai filmről írt. A fentiekből talán sejlik: nem elsősorban végkövetkeztetésével, hanem megközelítési módjával, premisszáival, melyekből konklúzióját levonta. Mert az elsőhöz van a másodikhoz nincs joga. Ha egy film vállalja a meseszerűen szentimentális, jelzésszerűen tipikus, és intellektuálisan szellemes gondolatiság minden ódiumát, akkor senkinek nincs joga a divatos realisztikus részletgazdagság és pszichés motiváció, az érthetőbb köznyelviség esetleg a kihagyásos-sejtető verbalitás számonkérésére. Ez ugyanis nem az a film. Mint ahogy ez a film nem is a halálról szól – éspedig nem úgy ahogy azt végtelenül deprimáló filmjeikről a rendezők, köztük én is, mondani szokták, hangsúlyozva, hogy elmúlásról szóló opuszuk mennyire az életről és az újjászületésről szól, meg hogy minden vég valaminek a kezdete, illetve, hogy ami megszületett az meg is hal egyszer, de mindez csupán a természet hatalmasan fenséges körforgása, amit akkor is el kell fogadnunk, mikor nem a felfelé szálló ágban vagyunk -, szóval ez a film valóban nem az elmúlásról szól, hanem arról, hogy egy létét szerető, túlburjánzó élet, mennyi szeretetet képes teremteni, akkor is ha első ránézésre – lévén, ez az első vizsgálat nem más, mint a szokványos értéktrend mérőműszereivel érkező kutató kutakodása – ez a törékenységében korán megszűnő világi jelenlét gyenge és értéktelen életnek tűnik. Ez a film valóban nem a halálról szól. Hanem arról, hogy egy „értéktelenségében” és „értéktelenségével” jelentéktelennek tűnő élet – ha nem benzinkúton vett szemüvegen át nézzük -, felemelkedhetik a létezés olyan égi magaslatára, melyen az őt körülvevő szerető lények mosolyogva ajándékozzák meg őt a szép halál isteni – vitatkozzanak csak rajta az emberek! - ajándékával. Ezt nem volt joga Bikácsy Gergelynek elhallgatni. Apró mulasztás lenne a dolog, ha a film mondandója nem volna olyan nagyon bátor, egyedi és ritka. De az. S mert az, én még hibáit is megbocsátottam. Szegény anyám jut eszembe, aki sokszor mondta, hogy nem is avval van a baj, amit mondok, hanem avval ahogyan. Most sem értek vele egyet. Mert az azért mégis csak fontosabb, amit mond az ember.
