filmhu: Egy nagyon egyszerű kérdéssel nyitnék. Milyen ez a film?

Jancsó: Hát ez egy nagyon jó kérdés, félórával a film megnézése után. Jó. Bővebben: nagyon jó. Aztán majd belemehetünk jobban is. Feri, neked mi a véleményed?

Török: Jó film. Kemény film. Az a fajta film, ami nem feltétlenül magáról a filmről szól, hanem a világról akar beszélni, amiben élünk. Nagyon provokatívan megszólít mindenkit, tehát cinikus és kemény, és jól beletalál a húsunkba. Most én is kikapcsolom a mobiltelefonomat és bedobom a tűzbe, mint a filmben. Az operatőr az, felveszem azért, hogy megmondjam, hogy holnap lesz forgatás…

Jancsó: Én borzasztóan fel vagyok háborodva, mert a Hernádival húsz éve akarjuk megcsinálni ezt, hogy az ember úgy akar meghalni, hogy a barátai ott legyenek. És ezt végig tudja csinálni Arcand, jól, érdekesen.

"Volt egy nagy generáció, akik a huszadik század
legvagányabb tetteit tudták megcsinálni"
Török: Egy nagyon privát, egyszerű történet kapcsán beszél a film arról, hogy milyen volt ez a huszadik század. Persze lehet fintorogni, hogy mennyire elitista, meg lehet azt mondani, hogy értelmiségi nyavalygás ez az egész, eszmékről, meg kiüresedésről, meg dekadenciáról. Az a megejtő számomra, hogy van benne két baromira szerethető figura, sőt talán mindenki nagyon szerethető. Nem tudom, hogy meg kell-e mindenáron az amerikai birodalomnak, vagy a civilizációnak feleltetni ezt az agóniát, vagy ezt a haldoklástörténetet, nyilván kínálja magát, de mégis azért ez smafu ahhoz képest, hogy megszeretek egy embert, egy bohém értelmiségit, aki végigdugta az életét és végigvitorlázott az eszméken a huszadik században. Ez a pasas nekem fontos lett. És fontos az a heroinista csaj is, és nagyon izgulok érte, hogy kimásszon a függőségből.

Jancsó: Ebben azért az a pláne, hogy - ahogy a Feri is mondja - intellektuálisan nagyon lila a dolog, hiszen az egész arról szól, hogy mi ez a szar, ez a mai világ. De azért nagyon ravaszul van megcsinálva, mert azoknak is szól, akik ettől általában a falnak rohannának. Mert valóban, ki a fenét érdekel, hogy ezek mit szenvelegnek ott az ideológiák között. De vicces a fickó végig, és nagyon jók körülötte a szereplők. Fantasztikus a drogos lány, aki igazából átsegíti a halálba, és ő maga visszajön a drogból. Azért nagyon sanda a film, mert nem elég, hogy intellektuális, de közönségfilm is. Az ember a végén megsiratja, nem tudod kivonni magad a hatása alól. Majdnem tökéletesen van megcsinálva és szemtelenül is. Tele van szemtelen bevágásokkal. Modernista a dramaturgiája, a gondolkodásmódja, mert egy sztorit mesél el. Egy jó sztorit mesél el, jó színészekkel és nagyszerű szituációkkal. Egyszerűen mindenki nagyon jó benne. Persze először láttam, másodszorra lehet, szkeptikusabban nézném.

Török: Történetmesélésben és formában azért elég konzervatív, képekkel nem nagyon foglalkozik, csak le van rakva a kamera, hogy ne vegyük észre, a történet finoman csordogál. Közben annyi intellektuális energia van a pasasban, olyan gazdag az anyag és olyan jó pillanatban csinálja a filmet, hogy nagyon megpiszkál. A színészek, a ritmus és a történetmesélés tökéletes.

Jancsó: A sztorimesélés a tökéletes, a sztori ritmusa a jó. És ezt úgy csinálja meg, ahogy a Feri is mondja: konzervatívan. Azért érzed, hogy jó a ritmusa, mert pontosan csinál meg minden epizódot.

Török: Igen, olyan eszközöket használ, amiket én nem nagyon szeretek filmben, tehát például a leblende, az áttűnés vagy flashbackek. Ezeket az amerikai film már dögre koptatta és valamire való európai rendező már csak nagyon óvatosan nyúl hozzá. De Arcand nem foglalkozik ezzel, nem érdekli, sokkal fontosabb neki, hogy elmondja ezt a történetet és megadjon mindent az érzelmi azonosuláshoz - ezért én becsülöm a pasast. Na most itt van ez a generációtörténet.  Nyilvánvalóan két generációról szól, apákról és fiúkról. Volt egy nagy generáció, a 68-asoké, akik a huszadik század legszebb éveit és legvagányabb tetteit tudták megcsinálni. És most jön egy új, a film alapján eléggé elveszettnek tűnő generáció, a barbárok generációja. Itt az amerikai kontextusban barbároknak tekinthetjük a jelzett terroristákat is, akik majd a hanyatló társadalmat szétkapják.

Jancsó: A film legalább kétszer említi, hogy kik a barbárok. Egyszer saját fiával kapcsolatban, mondja ezt a főszereplő, hogy azért barbár, mert nem olvas semmit. Aztán barbárokként emlegeti az új-keletet, nem véletlen hogy beteszi a dokumentum anyagot szeptember 11-i eseményekről. Borzalmas újra nézni, ugye az is barbárság. De a végén láthattad Szolzsenyicinnek a Gulagját, vagy Primo Levi könyvét, akiről ugye elmondja a katolikus nővérnek, hogy XII. Piusz nem emelte föl a seggét, amikor Primo Levit, a nagy olasz írót elvitték Auschwitzba. Ez is a barbársághoz tartozik, alighanem ezt az elmúlt századot tekinti barbárnak, de azt mondja, hogy nincs vége a barbárságnak, mert még jönnek újabb fejezetek is.

"Heroinista kiscsaj, aki az idős fickó halálából meríti az erőt"

Török: Adott ez a generációs kérdés, amibe belekezdtem: ott vannak a hallgatók, akiket, mint generációt mutat barbárnak a film, de mindig megvan a kiskapu, mindig megvan a remény. A fiú alapvetően egy reményteli figura, bár a biznisz világában, és egy kis szürke konzervatív kapcsolatban éldegél unalmasan. A heroinista kiscsaj a legizgalmasabb, a jövőnek ez a nagy kérdőjele, az emberben felmerül, hogy most akkor mi is lesz vele? Egy szerethető, érzékeny csaj, aki az idős fickó halálából meríti az erőt, hogy talpra álljon. A haldokló fia kifizeti a diákokat, de van egy másik csaj, aki nem fogadja el a pénzt. Szóval okos, hogy bár a társadalomról beszél, nem leegyszerűsített, primitív társadalomképet mutat, hogy mondjuk a fiatalok hülyék, vagy az arabok hülyék, hanem mindig csinál egy kanyart: igen, hülyék, de nem mindegyik. Mindig árnyalja a képet, és ettől tűnik igazinak a dolog.

Jancsó: Rettentő finom, ahogy végig tudja vinni az egészet ezekkel a színészekkel, tényleg úgy tűnik, hogy nincs tökéletlen jelenet a filmben és nincs tökéletlen karakter sem. Irigylésre méltó, szerintem ezt nálunk senki nem tudná ilyen finom stílusban megcsinálni. Nem is szólva rólam, mert én ugye fejszével faragom a fogpiszkálót.

filmhu: Kicsit beszéljünk a Római Birodalom hanyatlása illetve a barbár invázióval való megfeleltetésről. Mennyiben működik ez a párhuzam és mennyiben nem?

Jancsó: Ez valószínűleg felületes. Miután az egész ironikusan van csinálva, ez is ironikus benne. Szokták mondani, hogy persze ez van, az van, aztán jönnek a barbárok, jönnek a gótok. Azt hiszem az egészet nem kell komolyan venni. Nem szabad komolyan venni a társadalomfilozófiáját vagy a történelemfilozófiáját. Csak érint mindent, és arra késztet, hogy gondolkodj el rajta, és te fogalmazz meg mindent. Ő nem dönti el magában.

Török: Ez az analógia inkább a főszereplőnek a világlátása, nem a filmrendezőé. A filmrendező bemutatja ezt a haldokló pasast, akivel azonosítom mondjuk a rómaiakat, de azért a filmrendező kiröhögi ám ezt a sznob észak-amerikai értelmiségit. A pasasban a halál pillanatáig nagyon komoly humor, kemény irónia, cinizmus van saját magával szemben, a társaságával szemben, meg az eszmével szemben, de a rendezőben talán még több, ahogy őket bemutatja. Senki nem veszi halálosan komolyan magát, tehát nincs egy messiás benne, egy olyan, aki meg akarja változtatni a világot. Nagyon melankolikus beletörődés van mindenkiben, de ezt azért humorral fogadják. Tehát még a heroinista csajban is van annyi, hogy ne legyen egy tragikus hős, hanem hogy ott bujkáljon benne az önreflexió. Mintha Popper Pétert olvasnék a Népszabadságban vagy Tamás Gáspár Miklóst. Tényleg van egy ilyen szintje is a filmnek, de attól film és attól jó film, hogy nem ez a lényeges benne. Ez nem egy publicisztikai tanulmány, egy nagy rendező megnyilatkozása, hanem egy sorstörténet, egy embernek a sztorija, vagy ha tetszik, akkor véletlenek találkozása. És ettől film, szóval ettől tud sokkal több lenni, mint egy véres kard vagy egy fekete zászló.

Jancsó: Ez a magatartás nagyon franciás benne, de közben annyira ironikus. Nem láttam ilyet még francia filmben sem. Rohmernek, aki ilyesmiket csinál, eszébe nem jutna ironizálni. Rettentően irigylem a palit, ráadásul ismerem Arcand-t személyesen is, el nem tudtam képzelni, hogy ilyen filmet tud csinálni.

"Nem önreflexív a pasas"
Denys Arcand
Török: Nem önreflexív a pasas, ettől van ilyen kiöregedett újhullámos hatása. Az van neki rendesen, de ettől meg képes nagyot mondani, és az most nekünk kell. Szóval a 60-as években ciki volt nagyot mondani, illetve vállalni egy komoly kérdést. Ma meg a világ egy kicsit arrafelé megy. Ha Amerikában jártatok, ott most megint szeretnek egymással beszélgetni az emberek, mert szükség van rá. De Európában is, tehát jön most ez a nagy egymásratalálás, hogy beszélni kell a komoly dolgokról, és az, hogy ez a film ezt intelligensen és nem patetikusan teszi, az viszonylag nagy dolog.

Jancsó: Kiket sorol fel? Még a Franz Fanont is felsorolja! Azt a Franz Fanont emlegetni, aki ugye annak a nézetnek volt a zászlóvivője, hogy a harmadik világ ölje meg ezt a fehér civilizációt.

Török: Igen, csodálom, hogy Che Guevara nem tűnt fel valahol. Jó mondjuk a kínaiak már benne voltak. Az nekem nagyon tetszett, amikor a pasas találkozott azzal a gyönyörű kínai lánnyal a flashback-ben és végig arra gondol, hogy kapná el rettenetesen, és akkor bedob egy hülyeséget, hogy a kínai kulturális forradalomnak mekkora nagy híve. Aztán kiderül, hogy a csajnak a faterját meg valami táborban gyilkolták meg, és semmi nem lesz a kúrásból. Amikor ennyire ki tud tekeredni egy történet, akkor jut el hozzám, hogy ez jó.

Jancsó: Igen, te a kitekeredő részét keresed, a közönség meg a könnyes részét keresi. Ott van a rendőr, aki ott áll a dealer háza előtt és nem tartóztatja le, tudja, hogy ott van és mégse.

Török: Igen, meg mondjuk Kanadáról mi azt mondjuk, hogy a megvalósult kommunizmus. Az egészségügyi rendszer meg hát maga a téboly. Az egészségügyről, a rendőrségről, és más alapegységekről hihetetlen cinikus, lejárató képet fest a film, de hát ezt szeretjük ugye?

Jancsó: Nem beszélve a szakszervezetről. A tengerentúlon a szakszervezet ilyen, az egy maffia. Arról szól a történet, hogy a fiú egy maffiával szövetkezik. Én legalábbis az amerikairól tudom, hogy egy maffia, úgy is alakult. Most a film megmutatja, hogy a kanadaiak is ilyenek, meg lehet venni őket. Nagyon jó a filmben laptop visszajuttatása.

Török: Hát meg a csúszópénz a kórház igazgatónőjének, az gyönyörű. Azt mondja, hogy nem a harmadik világban vagyunk. Itt ugye egyből magunkra ismerünk, hogy mennyire pontosan így megy nálunk, de hát a kör bezárult. Szóval, ha Kanadában ez van, akkor mit lázadozunk? Nem értem.

Jancsó: Amikor én Itáliában voltam, ilyenek voltak a kórházak. Róma központjában van egy régi kórház, a folyosón feküdtek a betegek, éppen így. Ha Kanadában meg ma ilyen egy kórház, akkor ugorj be a Dunába. Őrület, egyszerűen őrület, biztos el van túlozva, de valószínűleg nyoma kell, legyen ennek. Ugyanakkor ez sanda ám, sanda. Mert Kanada egy szociális ország, tehát ingyen van a gyógyszer, meg az orvosi ellátás, Amerikában meg nem. Én ugye Cambridge-ben éltem két évet és följegyeztem a történeteket. A mentőautó körbevisz valakit, aki mondjuk nem halálos beteg, és nem veszi be a kórház, mert nincs neki biztosítása. Biztosítást meg nem lehet kötni, mert iszonyú drága.

Török: Egy normális kanadai kórház, ahova azok kerülnek, akiknek van egy kis pénze, vagy van társadalombiztosítása, az nyilván nem ilyen. Túl van ez dimenzionálva, de ez egy balos pasas, aki nem hajlandó elmenni a fia által kifizetett amerikai szuperhelyre, hanem bemegy a plebsszel és ott akar feküdni, ugyanúgy, ahogy a többi. Még halálában is elvi kérdést csinál a dologból, tartja magát, és a prolikkal érez, de hát ezt is háromszoros idézőjelben és totál értelmetlenül.

filmhu: Engem egy kicsit jobban elvitt magával ez a történelmi megfeleltetés, úgyhogy még egyszer megpróbálkozom vele. A film annak a lehetőségét veti fel, hogy most egy olyan kaliberű fordulópontnál vagyunk, mint a Római Birodalom bukása.

Jancsó: Nem, nem ezt nem állítja, ezt ironikusan mondja. Ezt a főszereplő meg a baráti köre mondja, de maga a film nem állítja ezt. Sok nézetet sorol fel, többek között ezt is, tegyél különbséget abban, hogy a filmben miket mondanak, meg mi történik, mert a rendező álláspontja, a film álláspontja nem ez. A rendezőnek ebben az ügyben nincs álláspontja. A rendező nyitva hagy minden kérdést, nyitva hagyja a dramaturgiai kérdést is, hiszen nem csinál happy endet a végén, és nyitva hagyja a filozófiai kérdést is. Neked magadnak kell leszűrnöd. Ezt csak földobja neked, ez egy gumicsont.

"Ha már túl vagyok ezeken a játékokon, minek játsszak még..."

filmhu: Rendben, akkor nem állítja, de felveti. Egyáltalán megítélhető egy történelmi fordulat, amikor benne élünk?

Török: Jó, a Miki bácsi már röhög…

Jancsó: Hát a film fölveti ezt, a főszereplő üvöltözik a nővérrel XII. Piusz miatt. A pofa elmondja, hogy lehet álláspontja az embernek arról a történelemről, amit megélt. Azt mondja el, hogy szarok vagytok. Piuszra élezi ki, szarok vagytok, mert nem foglaltatok állást akkor, amikor a zsidókat meg kellett volna menteni, vagy legalább szót kellett volna emelni az érdekükben. Tehát az aktualizálás állandóan megvan. De még egyszer: Arcand végig nyitva hagyja a kérdést.

Török: Így van, én is ezt gondolom. Felteszi a kérdés, és ez ma nyilván egy nagyon fajsúlyos kérdés, erre ma mindenki sokkal jobban ki van hegyezve. Ez nap mint nap felvetődik beszélgetésekben, az újságban. De emellett a film felvet egy halom kérdést, felveti a heroin kérdését, felveti az eutanázia kérdését…

filmhu: De ezek mind részei ugyanannak a nagy dolognak, nem?

Török: Igen, de nem abból a dologból fakad, tehát nem azt akarja magyarázni ez a film szerintem, hogy most az eutanázia, a drog, a tőzsde, az egymástól elidegenedett kiábrándult 68-as családok vezettek ide, hogy a barbárok lerohanják Amerikát. Semmiféle ilyen állítás nincs benne, inkább feltesz egymás mellett lévő civil és társadalmi kérdéseket, privát és nagy társadalmi kérdéseket, amik nem egy irányba visznek. Nyilván, ez nem egy optimista film, mert nem kínál optimista megoldást happy enddel, jövőképpel, egy messianisztikus figura megjelenésével, vagy a vallásba való újrafordulással. Mert a halál pillanata cinikus. Közben arról is beszél, hogy a keresztények Isten nevében hány háborút vezettek, és hányszor tették tönkre a világot. Egymás mellé rendel egy csomó mindent. Ez egy intellektuális játék, de semmiképpen nem egy katasztrófafilm a világ végéről. Nem megjövendöli a világ végét, hanem rezignáltan elfogadja, hogy igen, ilyen állapot van, ezzel kell együtt élni, de attól még szerelmesek vagyunk és éldegélünk.

Jancsó: Nem véletlen, hogy te az ideológiát kérdezed tőlünk meg a történetet, a film modoráról meg nem is beszélünk ugye? Tudniillik a film nem egyszerűen csak elbeszélés, meg üzenet, persze az, hiszen ez egy amerikai film. Az amerikai filmek üzennek nekünk, ennek a filmnek az üzenete pedig egy nagyon humánus üzenet, mert nem kényszeríti rád a nézeteit. Mondhatnám, hogy posztmodern az üzenete. Feri azt mondta, hogy klasszicizál.  Persze én se szeretem, hogy leblendék meg áttűnések vannak benne, meg egyszer csak bevágja a fantasztikus őszi fát a domboldalon. Nem nagyon szeretem ezt, de alájátszik a hangulatnak. Ezt a klasszikus filmet meg tudja csinálni úgy, hogy hangulata legyen. És persze ez is egy hollywoodi dolog, a nagy hollywoodiak ezt mind tudják.

Török: Van egy mindenen túlisága a filmnek, olyan értelemben, hogy kiábrándultságban is, meg hangvételben is meg szarkazmusban, de formában is van egyfajta megfáradtsága: ha már túl vagyok ezeken a játékokon, akkor minek játsszak én még…

Jancsó: Igen, pofátlan. Pofátlanul megcsinálja a flashbacket is. Az embernek lesül a bőr a pofájáról, hogy milyen flashbacket csinál, nem? Túl van mindenen, amit az ember filmes modernizmusnak, vagy új filmnek nevez.

Rémy (Rémy Girard), az ötvenes évei elején járó, elvált férfi kórházba kerül. Volt felesége, Louise (Dorothée Berryman), arra kéri a jelenleg Londonban élő fiukat, Sébastient (Stéphane Rousseau), hogy jöjjön haza haldokló apját meglátogatni. Sébastien húzódozik, hisz hosszú évek óta nem volt az apjával kapcsolata: nem volt mondanivalójuk egymás számára. Végül mégis enged a kérésnek, és Montrealba repül, hogy segítsen az anyjának, és apja támasza legyen a nehéz helyzetben.

Amint megérkezik, Sébastien minden követ megmozgat, minden összeköttetését mozgósítja, és minden lehetséges módszert bevet annak érdekében, hogy könnyítsen a Rémy-re váró szenvedéseken. Még az apja életében egykor oly fontos vidám bandát is összehívja: rokonok, barátok, egykori szeretők jönnek össze Rémy betegágya körül. Vajon mi lett belőlük mára, ebben a barbárok uralta korban? Megvan-e még bennük a tekintélynek fittyet hányó tiszteletlenség, a barátság, és az egykori féktelen vadság? Ott van-e még álmaikban a humor, az élvezetek hajhászása és a vágyakozás?

A Barbárok a kapuk előtt című keserédes filmben a számos díjat nyert kanadai fenegyerek, Denys Arcand az 1987-ben rendezett, hazánkban a kilencvenes évek elején bemutatott, Az Amerikai birodalom bukása című alkotásának csodálatosan különleges, szellemes és cinikus, egyedi figurákból álló szereplőgárdáját vonultatja fel ismét. 

A Barbárok a kapuk előtt képes a halált is ünnepként, víg mulatságként a néző elé tárni. A film izgalmasan egyéni, bölcs szemlélettel vall életről és halálról, miközben markáns véleményt formál korunkról is. Nem csoda, hogy az idei Oscar-gálán a Legjobb Eredeti Forgatókönyv-díjra jelölték, megnyerte a Legjobb Külföldi Filmnek járó Oscar-díjat, a 2003-as Cannes-i Fesztiválon a Legjobb Forgatókönynek járó elismerést, Marie-Josée Croze pedig a  Legjobb Női Főszereplőnek járó díjat.