Daniel Kahn a filmben
Bereczki többre vállalkozott a klezmerzene különböző leágazásainak Amerikában tetten érhető bemutatásánál. A különbségek egyértelműen az adott zenészek eltérő kulturális háttereiből adódnak. Még egy pont, ami kellő alapot szolgáltathat egy érdekes, ismeretterjesztő jellegű dokumentumfilm hézagmentes összeállításához. Csakhogy az író-rendezőt már régen nem csak a zenei különbségek érdeklik, vagy azoknak a felcímkézése, úgymint: ő innen származik, ő onnan, ebből adódnak a zenéjükben tapasztalható eltérések. Függöny le. Bármennyire gyönyörűen összerakott zenei dokumentumfilmet készít, a kulcs már nem a zenész és a hangszer közötti kontaktus. Elengedhetetlen ugyan a vizsgálata, a film mégsem erre, hanem a zenésznek a világhoz, a négy klezmerzenész esetében pedig zsidóságukhoz, általában a zsidó sorshoz fűződő viszonyra hegyezi ki a hangsúlyt.
Bereczki a szereplők őseinek valószínűsíthető útvonalát megfordítva, Amerikából indul útra a négy zenésszel, szimbolikus pontokat érintve, mint Párizs vagy Berlin, vagy az adott zenész felmenőinek ismert élőhelye, így Magyarország vagy Románia egyes városai. A rendező kézen fogja ezt a négy, alapvetően egyébként igen határozottnak tűnő klezmeristát, és addig egyiküket sem ereszti, amíg a lehető legközelebb sikerül kerülni az egykori nagyszülők, vagy inkább dédszülők korábbi élettereihez.
Senki ne gondoljon sokkterápiára – a zenészek könnyen vagy nehezebben, de hagyják Bereczkinek, hogy a háttérből irányítsa őket, pontosabban fogalmazva: hogy egyengesse az útjukat. Persze, mind a négy utazó esetében elérkezik ez a pont, amikor eluralkodik rajta a félelem és a kétségbeesés – egyfelől vágynak rá, hogy megismerjék őseik földjét, a célegyenesbe fordulva mégis megremeg a lábuk – kell ez nekik? Ezeken a pontokon hárul Bereczkire talán a legnagyobb felelősség. Filmesként nyilvánvalóan azt szeretné, hogy az elképzelt forgatókönyv legalább nagyvonalakban teljesüljön. Mégis mit csinál? Elengedi a kezeket, semmi presszió, rájuk bízza.
Láss csodát! Kis idő elteltével, közös, klezmergőzös estéktől megbabonázva, mindenki beadja a derekát. Van, aki Romániába utazik, más Pestre. Kezdenek biztos alapokat kapni a korábban még kissé megremegett lábak. És itt, ezeken a pontokon érünk el oda, ahol a négy szereplő kénytelen-kelletlen elfogadja azt a valóban megrázó tényt, ami egyébként több zsidó generációra is érvényes, és a legjobban talán Villon híres soraival érzékeltethető: „befogad, és kitaszít a világ”. Ahhoz pedig, hogy ezt egy zsidó ember képes legyen úgy-ahogy feldolgozni, nincs más hátra, mint előre: játszani kell, amíg csak lehet, és gyönyörű klezmermuzsika kíséretében helyezni el egy ezüstszelencében a bolygó zsidó belenyugvásának gesztusát.
