Az sem különösebb baj, ha az utóbbi forgatókönyv válik valósággá. Ez esetben legfeljebb bele kell törődni, hogy Guy Ritchie nem sokoldalú alkotó, nem kifinomult filmes, és legnagyobb erénye (amelyért korábban a mennybe menesztették) legnagyobb hibája is egyben: hazai pályán géniusz, idegen közegben azonban béna kacsa. Keressen bármennyi pénzt, legyen bármekkora hírneve, a szíve mélyén a mai napig egy londoni zsivány ő, aki esténként kedvenc külvárosi kocsmájában poharazgat hasonszőrű atyafiságával, miközben be nem áll a szája, disznó vicceket hadar, hülye történetekkel szórakoztatja cimboráit. Ha másért nem is, csupán emiatt érdemes figyelemmel követni szakmai karrierjét, vagy ellátogatni a londoni Mayfairben lévő Punchbowl kocsmába: ha szerencséje van az egyszeri filmbarátnak, talán bent találja a tulajdonost, aki egy pint világos fejében megoszt vele egy kétségkívül alpári, ám rendkívül szórakoztató, erőszakban és helyzetkomikumban tobzódó sztorit a környéken élő bűnözők és svindlerek hétköznapjairól.