Nem ugrunk le egy sörért? A Hol volt, hol nem volt című Quimby-dalhoz forgatott videóban boncasztalra fektette az akkor már jócskán a drogok bűvöletében élő Kiss Tibit, az Androidőben fürdőköpenyre, a Hoppában félmeztelenre vetkőztette a zenekart, a Hallelujában pedig a hajléktalanná sminkelt Liviuszt zavarta végig a városon. Még el sem készült első nagyjátékfilmje, máris megvolt az első Antal-botrány - a Ch.I.P Suffer Child című számához forgatott klipje, ami egy mentőorvos vérben tocsogó napját meséli el, kiverte a biztosítékot a hazai zenetévéknél. Forgatott egy rakás videót Gyulafirátót fenegyerekének, Sub Bass Monsternek is, volt köztük népi-nemzeti pottyantós, karosszékben szövegelős, mélygarázsos üldözős, vagy épp Badár Sándor közreműködésével készült taxisofőrös és pankrátoros őrület. Veszprém megye után Dél-Amerika következett, meg Ganxta, a Kartell és a Vato Loco, de büszkélkedhet Antal-klippel az Irigy Hónaljmirigy és az Az Árral Szemben is. Sőt, még a HS7-es Szűcs Krisztiánt is sikerült rávennie, hogy magára öltse az első magyar szuperhős, a Kullancsember jelmezét.
Biztosítás (1998)
Sebhelyesarcú, összedrótozott férfiak várják, hogy megcsörrenjen a telefon és a bazmeggel teleköpködött kiskocsmából elindulhassanak végre titkos küldetésükre. A feladat: művészien (sic!) totálkárosra törni a biztosítási díjra áhítozó kuncsaft kocsiját. "A sebesség a listán az tuti dolog, az a te biztosításod", fekteti le már az elején az alapokat a majdnem földalatti mozgalom. Antal vizsgafilmjének listája minden autómárka mellé egy bűvös számot rendel - a sebesség végső határát, aminél csak a karosszéria megy tropára, a sofőr gerince még épp a helyén marad. A csapatban mindenkinek van valami kompenzálnivalója, az összeégett arcú Pindroch Csaba például remekül hozza a szegény ember Niki Laudáját, aki már egyetlen kósza szikrától idegrohamot kap. Megy az észosztás kegyetlenül, Badár Sándortól Kovács Lajoson át Mucsi Zoltánig, a kiégett adrenalinhuszárok egyetlen dologban értenek egyet - mindegy, csak Lada ne jöjjön. Annak még sebességhatára sincs, mert Kétarc-Pindroch otthon felejtette a javított listát. Láttuk, hogy Vigrillel is mi lett, szétroncsolódott teste azóta is ott kísért a krimó vécéjében, és ez nagyon nem tesz jót a legújabb ladás megbízást begyűjtő Szabó Győző lelkiállapotának. Nem mintha vérbefagyott szellemek nélkül minden oké lenne a fickóval, rá is csavarodik a villanypóznára.
A rendező már a videoklipjeiben is kijelölt magának egy remek irányt, amit a Biztosítással csak még jobban megerősített. Ha nem is ez minden idők legjobb magyar kisfilmje, de ott a helye az első tízben. Főleg, ha hozzátesszük, hogy a nagy lóvé reményében a saját testi épségüket is simán kockáztató biztosítási csalók egykor állítólag tényleg léteztek.
Kontroll (2003)
Antalt már 1997-ben elnyelte a föld, de a Warpigs Szandál című dalának klipjében még nem jegyellenőrök, hanem a divatrendőrség kergette az aluljárók szandálos femme fatale-ját. A szandált 2003-ban mackójelmezre cserélték, a rendező pedig újra lemozgólépcsőzött a város alá, hogy leforgassa a kultfilmmé kanonizálódott Kontrollt. A hosszúra nyújtott videoklipbe annyi szimbólumot és többletjelentést zsúfolt bele, hogy minden megtekintéskor újabb kérdések maradnak nyitva. Odafönt-menny és idelent-pokol, hiába hajszolt boldogság, Tyler Durden-paradigma. Ami biztos, hogy az ellenőrködésnél még értelmiséginek lenni is jobb. A különc főhőst, Bulcsút, az akkor épp pályája csúcsán lévő Csányi Sándor alakítja. A félhomályba belefáradt antihősünk küzd a titokzatos gyilkossal, a kilátástalansággal és a bliccelőkkel, de végül elnyeri méltó jutalmát, és találkozik egy tündérrel, aki kivezeti a fényre. Egy mellékszerepben még a fideszes Tapolczai Gergely (az első siket képviselő, akinek sikerült bejutnia a parlamentbe) is felbukkan, és akkor még egy szó sem esett Aba Botond cameójáról a film elején. Utóbbira azért volt szükség, mert a főváros csak abban az esetben adta meg a forgatási engedélyt, ha a moziból kifelé egyetlen nézőben sem merül fel, hogy valóságot, vagy ami még annál is rosszabb, dokumentumfilmet látott. Minden egyezés a valósággal a véletlen műve, főleg olyasmik, hogy a BKV-ellenőr csak annyit tud kinyögni angolul, hogy ticket.
Jegyeket, bérleteket!
Antal metróeposza Varsótól Mexikóvárosig mindenhol nyert valamit, még Cannes-ból sem tért haza üres kézzel. Legnagyobb érdeme mégsem a Prix de la Jeunesse, vagy a számos közönségdíj, hanem az, hogy éveken keresztül lehetett nyomasztani a magyar filmeseket azzal, hogy a Kontroll óta nem készült igazán jó magyar film. Aztán jött Grigor és A nyomozó, Nimród pedig menni Ámeriká.
Elhagyott szoba (Vacancy, 2007)
Van az a mondás, hogy élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje, ne tudd eldönteni, hogy akciófilmet, vagy pornót láttál. Luke Wilson és Kate Beckinsale (az eredeti szereposztásban Sarah Jessica Parker) kicsit másképp gondolkodik erről. Házasságuk sötétebb napjait élik, pornóból nem jut nekik túl sok, izgalomból viszont annál inkább. De mire is számíthatnának, ha lerobbant kocsijuk miatt kénytelenek egy koszlott útszéli motelben tölteni az éjszakát? Bár a The Economist például hibátlan thrillernek nevezte (erről bővebben itt olvashatsz), sőt egyenesen Roman Polanski korai munkáihoz hasonlította, Antal hollywoodi debütálását nem fogadta hangos kritikai ováció. Viszont veszteség sem, a filmnek majdnem sikerült megdupláznia gyártási költségeit. Az Elhagyott szobában már jártunk egy párszor, de Antal úgy forgatott motelhorrort, hogy kihagyta belőle a patakvért. Hősei ezúttal sem úszták meg szűk helyek nélkül, a metróalagút után egy keskeny földalatti járatnak jutott fontos szerep. A film diszkréten meghúzódik a zsáner többi alkotása között, de megnyitja az utat az újabb hollywoodi rendezésekhez.
Az Elhagyott szobához folytatás, vagyis inkább előzmény is készült, de azt már nem Antal, hanem Eric Bross rendezte.
A szállítmány (Armored)
"Nincsenek rosszfiúk, csak mi vagyunk", nyugtatgatja fogadott keresztfiát a biztonsági cégnél dolgozó Matt Dillon. A jófiúk épp a rájuk bízott 42 millió dollár meglovasítására készülnek, ám arra nem számítanak, hogy hiba csúszik a számításaikba. Méghozzá egy rosszkor, rossz helyen felbukkanó csavargó, egy túlbuzgó rendőr, és társuk, a háborús veterán létére túl lelkiismeretes keresztfiú képében. Utóbbi halott szülőstől, kezelhetetlen kisöccsöstől és dupla jelzáloghitelestől természetesen csak a körülmények áldozata, azért lop, mert nem lát más kiutat. A hat jófiú a tesztoszteronszagú öltözőből egy kamaradráma kellős közepében találja magát, és ha pénzről meg lebukásról van szó, a barátságot a legkönnyebb kiradírozni a forgatókönyvből. Aki nincs Dillonnal, az ellene van, de nekünk szerencsére nem kell túl sokat moralizálgatnunk a döntésen, mert megint annyira simán hozza a méretes köcsögöt, hogy a film végéhez közeledve minden jelenettel egyre jobban szeretnénk képen törölni. Az egyik bűntársát játszó Laurence Fishburne pedig megtestesít mindent, amiért nemcsak B, de C-tervre is szükség van.
Mindenki egy ellen
A szállítmány tisztességesen összerakott akciófilm, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jean Renoval nekem bármit el lehet adni, A rózsaszín párductól a Michelin-csillagos francia vígjátékig. Reno itt leginkább a sármját adta szerephez, de még így sem érte meg a film végét. A végeredményt látva ez talán nem is olyan nagy hiba, mert az utolsó jelenet épp olyanra sikerült, mintha a stábnak már nem lett volna kedve forgatni, ezért a jól bevált magyar módszerhez folyamodott. A fél perc alatt összecsapott hepiendhez.
Ragadozók (Predators, 2010)
"-Azt akarják, hogy ember legyél.
-És mi vagy te?
-Élő.
-És ez megéri neked?"
Antal Nimród 2010-es sci-fi akciója az ilyen filozófiai mélységeket sem nélkülözi, mégsem ezért lehet remekül szórakozni rajta. Komolyan venni nem nagyon lehet, de egy nehéz nap után ki ne élvezne egy kis céltalan szörnygyilkolászást, az Alien-filmek összes kliséjével együtt? Én rettentően élveztem. Robert Rodriguez producer egy majd húsz évvel ezelőtt íródott forgatókönyvet porolt le, a rendezői székbe pedig Antalt ültette.
Elég kínos tud lenni, ha az alagút végén felbukkanó fény után nem az örök világosság következik, hanem egy alienekkel sűrűn kidekorált dzsungel. Még akkor is, ha hidegvérű gyilkos vagy, és örök világosságra meg paradicsomi állapotokra a halálod után sem nagyon számíthatnál. Az idegen bolygón játszódó túlélősóba egy csapat válogatott gyilkológépet hoz össze a sors. Normál körülmények között valószínűleg az első adandó alkalommal beleeresztenének egy tárat a másikba, most viszont kénytelenek együttműködni, hogy élve jussanak ki a játékból. A film 27. percéig egyetlen árva idegen lényt sem látunk, de az már többször kiderül, hogy egyik kiválasztottal sem szívesen futnánk össze egy sötét sikátorban. Még akkor sem, ha a dzsungel közepén is kifogástalanul áll rajtuk az öltöny. Sőt, a halálsorról a játékba teleportált, mániákusan vigyorgó Walton Gogginsal még fényes nappal, zsúfolt helyen sem ülnénk le kávézni. Az őrsvezető szerepet az első percben magára vállaló Adrian Brodyról először jut eszembe, hogy FÉRFI, bár ez csak addig tart, amíg a követező jelenetben meg nem látom egy nála kétszer nagyobb puskával hadonászni. Ez nem a Sliders, ahol, ha szerencsénk van, még időben elcsíphetjük az időkaput, előre meghatározott számsorokat sem kell bepötyögni, hogy elkerüljük a feltételezett tragédiát, de még csak egymást sem kell levadászni a túlélés érdekében. Legalábbis az első másfél órában biztos nem. Mi is ragadozók vagyunk, a saját világunk szörnyei, mondja ki a lényeget a (valószínűleg szándékosan) Sigourney Weaverre hajazó Alice Braga, de szerencsére nem moralizál sokáig, és a Ragadozóktól épp azt kapjuk, amit a plotot végigolvasva elvárunk. Tíz percenként menetrendszerűen érkező akciót, és kitépett gerinceket.
(A Metallica-filmet sajnos nem láttam, inkább egy csapat nyáladzó Alien, mint a Nothing Else Matters kezdőtaktusai 3D-ben, de most leadom a cikket, aztán behozom a lemaradást.)
