A fesztivál előtti ajánlónkat egy, a morbid humoron is túllépő filmmel zártuk - a The Daniels néven futó amerikai rendezőpáros Sundance-en díjazott filmjéről, a Swiss Army Man-ről van szó, melynek már a szinopszisa is elegendő hozzá, hogy távolságtartással kezeljük. A történet főhőse Hank (Paul Dano), aki éppen öngyilkosságra készül egy lakatlan szigeten, azzal viszont nem számol, hogy az utolsó pillanatban egy ismeretlen fiú (Daniel Radcliffe) holttestét sodorja a partra a víz, amely alapjaiban változtatja meg a pesszimista Robinson Crusoe életét.
A többnapos vízi hulla ugyanis fantasztikus lehetőségeket rejt magában, akár egy hibátlan svájci bicska (amire a film címe is utal). Pontosan olyan feladatokra képes, ami Hanknek szükséges a túléléshez. Ha vízen kell utazni, akkor a szellentésével motorcsónakká alakul a teste, szomjúság esetén ivókút szökik a szájából, egy bizonyos testrésze pedig pontos iránytűként is remekül funkcionál. Bármennyire is elvetemült tehát az alapötlet, mégis hihetetlenül szórakoztató, koromfekete vígjátékot hozott össze a rendeződuó, akik olyan tempóban dobálják egymásra a zseniális képi gegeket, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket - miközben a főhős által szemétből épített, csodálatos minivilágok a korai Michel Gondry stílusát is felidézik. Paul Dano korának egyik legtehetségesebb színésze, és Daniel Radcliffe is rég kibújt már a varázslótanonc skatulyájából, ezért elképesztően szórakoztató azt nézni, ahogy ez a két tehetséges srác komplett idiótát csinál magából, egyszersmind új alapokra helyezve a buddy movie műfaját.
Abszurd filmekből nem volt hiány a fesztivál felhozatalában, még a hivatalos versenyfilmek között is akadt olyan, ami a realitástól való teljes elrugaszkodást választotta. Az orosz származású Ivan I. Tverdovskiy második nagyjátékfilmje, a Zoologiya főhőse Natalya, egy depressziós és betegeskedő asszony, aki egy kis állatkert irodai alkalmazottja. A középkorú nő csak az állatok társaságában érzi magát felszabadultnak, kegyetlenkedő kollégáin és vallási fanatizmusba hajló édesanyján kívül nincs is más emberi kapcsolata. Egy különös betegség azonban kizökkenti az állandósult szürkeségéből - egyik napról a másikra egy hosszú farok nő ki gerince aljából, melyet egyre nehezebben tud rejtegetni az ördögtől rettegő szomszédasszonyok és a kíméletlen társadalom elől. Egyetlen bizalmasa a fiatal és vonzó röntgenorvos, akivel kapcsolatban azonnal beindul a kémia, Natalyában pedig hosszú idő után újra feltámad az életkedv.
Tverdovskiy filmje ezen az abszurd elváltozáson keresztül mutatja be a társadalomból való kitaszítottság és a másság érzését: a főhős eleve nem volt a közösség tagja, a hosszúra nyúlt farka pedig sokkal inkább az általa imádott állatvilág irányába sodorja őt, amely ösztöneit és vágyait is felszabadítja. Testi és lelki kiteljesedése a közösségre is hatással van, a másság viszont újabb és újabb ellenségeket szül a nő életében. A rendező jó érzékkel használja fel ezt a különös metaforát a fekete humorral kevert, masszív, a társadalomból kiábrándító drámájához.
Gianfranco Rosi dokumentarista a menekültválság egyik európai gócpontjában, a szicíliai Lampedusában forgatta le Fuocoammare, vagyis Tűz a tengeren című, lírai filmjét. A beszélőfejes interjúkat, informatív szövegeket és bárminemű kommentálást mellőző film több sors egymás mellé helyezésével mutatja be a kisváros lakóinak és az Itáliába embertelen körülmények közt érkező többezer menekült történetét. A lassú folyású, csendes képek elemi erővel hatnak: egy kisfiú fészkekre lövöldözik a barátjával, egy rádiós kedvelt olasz operetteket dúdol egy házi stúdióban, egy idős asszony perceken keresztül igazgatja a szenteket ábrázoló szobrokkal körbevett hitvesi ágyat - mindeközben megállás nélkül érkeznek a városba a szerencsésen túlélt tengeri utazás traumáját még magukban hordó, nincstelen, rettegő menekültek.
A rendező filmje az idei Berlinalén elnyerte az Arany Medvét, míg három évvel korábbi, Róma körül című alkotása Arany Oroszlánnal kapott a velencei mustrán. Ez utóbbi filmjében Rosi a Rómát körülvevő autópálya-gyűrű mentén lakó emberek életét mutatja meg hasonló közelségből, kommentár nélkül, amolyan „légy a falon” módszert alkalmazva, és ez a hozzáállás köszön vissza idei munkájából is. Az intim közelség, a megfigyelés érzete és az élet lassú sodrása sokkal többet elárul korunk társadalmáról és emberi kapcsolatairól, mint bármilyen más, informatív riport.
