A boldogság egy pásztorkés és egy kicsit rendetlen birkanyáj – legalábbis Sophie Deraspe filmjének nyitányában annak tűnik. A folytatásban pedig mindent megkapunk, amit a film szinopszisától várhatunk: a modern élettől elfordulni vágyó ember szembesül a vidéki közösségbe való beilleszkedés nehézségeivel, a primitív körülmények adta megpróbáltatásokkal, a természet kegyetlenségével. Mígnem sok-sok fájdalom, külső és belső vívódások árán eljut a vágyott célhoz, megtalálja a számára ideális létformát.
A 127 óra, a Vadon vagy épp Robin Wright rendezői bemutatkozása, a Vidék nyomdokain újabb film, amely a civilizációtól elforduló vagy abból kiszakadó egyén testi és lelki megpróbáltatásaival foglalkozik. Itt azonban nincs semmilyen emberfeletti teljesítmény, sem erőteljes trauma, veszteség, amit le kellene gyűrni a hosszú út, a természet erejével való szembesülés során. A nomádok földje talán jobb támpont a Pásztorokhoz: olyan emberek történetét mondja el, akik a világon bárhova mehetnek, és valóban folyton mennek is. Vándorlásuk élethosszig tartó belső utazás. De a Pásztorok hősei nem számkivetettek, nem a körülmények, hanem saját tudatos választásuk eredményeképp találják magukat a világnak azon a végén, ami számukra végül a mindenség közepe lesz.
Felix van Groeningen Nyolc hegy című filmje kínált hasonlóan lenyűgöző látképet, a révbe érés és a lelki utazás csúcspontja, a revelatív élmények forrása itt is a szemet gyönyörködtető lepillantás a hegycsúcs magasából. Viszontagságos vándorlásról zeng dicshimnuszt Deraspe filmje is, és miközben gyakran reklámfilmesre egyszerűsített fogásokkal él, pillanatokra mégis képes kapcsolódni az európai mozifilm kivételes darabjaihoz. A Pásztorok néhány jelenet erejéig az eltűnő európai falusi kultúrát megörökítő csendesebb alkotásokhoz, például Michelangelo Frammartino munkáihoz (Élet négyszer és A barlang) mérhető, és valóban érezhetővé teszi ezt a mérhetetlen erőt, a természetközeli életformák hívó szavát.
Sophie Deraspe nevét a hazánkban bemutatott Antigoné kapcsán ismerhetjük, de ott a világszintű menekültválság és más aktuálpolitikai események kapcsán jóval tüzesebben és drasztikusabban fogalmazott, mint most Mathyas Lefebure 2006-os könyve nyomán forgatott filmjével. Ez a film vizuálisan is jóval visszafogottabb, tisztább – így hűen tükrözi azt a puritán életet is, amelyre hősei törekszenek.
A nyitóképen az adaptált könyv szerzőjének nevét viselő hősünk, Mathyas (Félix-Antoine Duval) tökéletes profilja egybeolvad a film emblémájának beillő alpesi tájjal. A hegy zord, kopár, Mathyas viszont fiatal, bizakodó és derűs: az idilli Dél-Franciaországba érkezve úgy érzi, övé a világ, a vakációt kiterjesztve maradni akar, méghozzá örökre. Új életbe beletanulni, távol a québeci iroda zord egyirányúságától, ez a vágya. Biztos egzisztenciáját, marketinges állását maga mögött hagyva úgy dönt, az áramellátás nélküli, csatornázatlan, falusi, majd hegyi tájban keresi inkább a boldogulást. Mathyas előtt egyszerre áll ott a táj végtelensége és a nagyon is behatárolt karrierkilátás: nulla egzisztencia, nulla tapasztalat. Nincs pénze és semmit nem tud a birkákról. Mindezt egy idillinek felfogott, a valóságban annál reménytelenebb, eltűnő világban, ahol már csak részeges földbirtokosok és kiábrándult kétkezi munkások küzdenek a klímakatasztrófa egyre rémisztőbb következményeivel és a súlyosbodó gazdasági nehézségekkel.
Mathyas elit értelmiségi életéről szinte semmit nem tudunk meg a naivan idilli kezdő narrációt leszámítva, arra azonban akár fogadni is lehet, hogy sok Rousseau-t és Whitmant olvasott a nagyvárosban, ugyanis első pásztori megbízatása előtt nem szappant és konzervet vásárol, hanem a helyi antikváriumban szereli fel magát szakirodalommal és egy mágikus pásztorkéssel. Kiszámítható módon hamarosan szembesül is vele, hogy a pásztorlét egyáltalán nem nosztalgikus tárgyak dédelgetése és a tekintet tájba révedése, hanem embert próbáló fizikai munka.
A film első harmadában egy szikár, gyorsan építkező és egyszerű lózungokkal megtoldott pásztornevelkedésként exponálódik, de szerencsére hamar új színekkel és hangokkal telik meg. Mathyast a kezdeti kétkedés és kirekesztés után jól fogadják a helyi körökben, mert mint kiderül, ritka a fiatal munkaerő, így a tapasztalatlanságot ellensúlyozza az energia és a lelkesedés. Utóbbi hamar megcsappan, amikor kiderül, hogy a helyi körülmények másként csalódást keltőek, mint ahogyan az várható volt.
Ugyan az első munkaadójától otthonként kapott pásztorlak inkább koszos putri, mint meghitt kerti lak, Mathyast a rozoga viskó, a csapból csöpögő mocskos víz és az ebédre kapott hideg birkagyomor nem rettenti meg, inkább kihívást lát benne. Először gyönyörködik az egyszerűségben, aztán hamar felfedezi a kezdetleges körülmények mögött rejlő emberi közönyt és a brutális indulatokat. A megfelelő pillanatban azonban megérkezik a képbe egy lassan kibontakozó, üdítő szerelmi szál.
Ha a film kezdetén Mathyas derűs, de nem épp mélyenszántó bemutatkozását kevésnek éreztük, partnere, Élise (Solène Rigot) annál meggyőzőbben robban be a filmbe egy frappáns jelenettel, ahol a helyi hivatal köztisztviselőjeként adminisztratív ügyekben próbálja eligazítani a férfit. Kettőjük játékos románca a film eleven színfoltja, mely érdekes kontrasztot ad a közösen átélt komor, tragikus élményeknek. Az állatok iránt érzett gyűlöletből, bosszúból juhai közé hajtó gazda, az újszülött bárány elvesztésének bánata, a születés igéző csodája és a farkasok drámai rémképpé szélesedő pusztító hadjárata mind kevés lenne azt megfogalmazni, milyen érzelmi gazdagság és új perspektíva tárul fel a természetet és önmagukat felfedező fiatal pár szeme előtt, ha a rendező néhány pimasz, szinte odavetett, spontánnak ható jelenettel, karakterrel nem oldaná ezeket.
Miközben az áradatként hömpölygő nyáj, a fiatal pásztorokat pátoszosan búcsúztató helyi asszony, a fagyos patakban meztelenül fürdőző pásztor hatásvadász módon akarja elhitetni velünk, hogy ennél az életnél nincs tökéletesebb, a film másutt nagyon is eredeti módon fogalmaz, és pont nem akkor, amikor a kegyetlenségek zajlanak. Reggel a falusi kocsmában, hegyoldalban pityókásan dülöngélő pásztorok, az állatok védelmezésének ösztönből jövő gesztusai, ködbe vesző, félelmetes táj – a szinte odavetett, hangulatfestő jelenetek által magával ragadó módon megelevenedik a banális tény: mágikus dolog a földön lenni.
A jobban sikerült, hétköznapi nüanszok mellett a film varázsát azok a jelenetek adják, ahol etnográfiai szemléletet sző bele a fikciós történetbe. A havasi legelőváltó pásztorkodás dokumentarista képsorait Deraspe organikus módon ötvözi Mathyas és Élise kalandjaival, a filmnek ebben a részében valóban szinte elemelkedünk a valóságtól, és nézőként is hőseink szemével, szinte csodának látjuk az egyszerű, nomadizáló élet eseményeit. Így Mathyas szájából sem hangzanak közhelynek a szentenciák: megértjük, valóságos nehézség, de nem teher, hogy a pásztorok életében nem válik el munka és szabadidő, hogy itt nincs más élet a folyamatos, létfenntartó munkán és az állatokkal való együttléten túl, ez így természetes. A pár nem elfordul egykori életétől, hanem kiteljesíti azt, és amikor játékosan hívogatják a nyájat, vagy lányoknak nevezik őket, akkor minden porcikájukkal eggyé válnak ezzel a puritán világgal.
Nem kezdik csinosabbá varázsolni lakókörnyezetüket, nem szelídítik meg a körülöttük lévő élőlényeket. Nem teszik kényelmessé és nem formálják a városi élet másává ezt az egyszerű, zord világot, sőt, nem találnak életre szóló barátokra, pártfogókra sem. A rendező szinte a természetre bízza hőseit, a film egyszerűen csak leköveti azt, ahogyan szemlélik a körülöttük lévő világot és igyekeznek felvenni ritmusát. A felkavaró viharjelenetben nem találnak megnyugtató menedékre, hanem végigélik azt, a megpróbáltatásokat nem kicselezik, hanem megtanulnak végigmenni rajtuk.
Ez teszi élessé a film állítását: hősei kizárólag saját magukat és értékrendjüket formálják, kemények, ellenállóak lesznek, és mindezt nem egy külső cél érdekében csinálják végig, hanem mert úgy gondolják, ilyen a világ. Mathyas és Élise egy szabadabb életet keresnek – szabadabbat a kanadai kényelemnél és szabadabbat a dél-francia pásztorok kiábrándult zűrzavaránál. Nem új tapasztalatokkal gazdagodva akarnak visszatérni a civilizált világ valamely alternatívájához, hanem ezt az ősi életformát választják, mert innentől ezt tekintik evidensnek.
