A Marty Supreme annyira erősen indul, hogy könnyű már rögtön a főcím után végzetesen beleszeretni. Gyorsan kiderül, hogy Josh Safdie nem kíván túllépni azon a filmnyelven, ami a testvérével közösen rendezett, kritikuskedvenc korábbi munkákat (főleg a legutóbbi kettőt, a Jólétet és a Csiszolatlan gyémántot) jellemezte. Folyamatosan az előtérbe tolt filmzene, tempós kameramozgások, dinamikus hosszú snittek, egymás szavába vágó szereplők, és egy nyüzsgő, törtető főhős… na meg bámulatosan kivitelezett vágások. Így a Marty Supreme (is) a megtestesült, kitűnően megkomponált, csodálatos és vibráló káosz.
A film szenzációs nyitányában egy petesejt alakul pingponglabdává, miközben az első needle drop is megtörténik, innentől kezdve pedig nincs megállás. Marty Mauser (őt játssza Chalamet) egy ugyanolyan felnőtt testbe zárt gyerek, mint a Csiszolatlan gyémánt, nevében szintén egy rágcsálót idéző Howard Ratnere vagy a Good Time főhőse, a testvéréért a maga eszközeivel küzdő, balfék Connie. Marty célja az utóbbinál kevésbé nemes, az előbbinél pedig egyértelműbb: ő szeretne lenni a világ legjobb pingpong-játékosa.
Fotó: Vertigo Média
Safdie azonban a feje tetejére állítja a sportfilmes dramaturgiát: a sorsdöntőnek tűnő londoni bajnokság már az első fél órában lemegy, onnantól kezdve pedig váratlan kanyarok, és a főhős egyre rögeszmésebbé váló ámokfutása viszik előre a sztorit. Marty célja, hogy Japánba utazzon a következő világversenyre, és revansot vegyen egy korábbi ellenfelén, Endo Kotón (Kawagucsi Koto). Ez a törekvése pedig mindent felülír. Ahogy a szerencsejáték-függő Howard a Csiszolatlan gyémánt-ban, úgy Marty is felelőtlenül veszélybe sodorja és kizsákmányolja akár a legjobb barátait is, ha épp ettől reméli az előrejutást. A Marty Supreme ennek a megszállott küzdelemnek (ami elsősorban nem is a pingpong-tudás tökéletesítésére, hanem konkrétan a Tokióba utazásra irányul) az állomásain robog végig.
A főhős rapszodikus szponzor-szponzorált kapcsolatba bonyolódik a milliárdos Milton Rockwell-el (Kevin O’Leary), a férfi feleségével, Kay-jel (Gwyneth Paltrow) pedig hasonlóan viharos szerelmi affért kezd, kevéssé titkolt anyagi haszonszerzési szándékkal. Marty emellett ködös pingponglabda-bizniszbe rángatja bele az egyik barátját, Diont (Luke Manley), és a nyitójelenet szexuális kalandja után újra képbe kerül a barát/szerető, Rachel (Odessa A’zion) is. Safdie őrült tempót diktál, és radikális váltásokat is megenged magának. Ezáltal a sztori olyan kanyarokat vesz, amikre nem lehet felkészülni, miközben a remekül megírt karaktereknek, és a vágói ritmusérzéknek (Ronald Bronstein, egy korábbi Safdie-film, a Daddy Longlegs emlékezetes főszereplője, és Josh Safdie) köszönhetően egyik epizód sem lóg ki a filmből.
A váratlanul berobbanó események, és az azokból kibomló epizódok, köztük pénzügyi ügyeskedéssel, egy motel leszakadó kádjával, és egy megmentésre váró kutyával organikusan épülnek be a filmbe, de a rövidebb dramaturgiai „elkószálások” is remekül működnek. Az egyik ilyen épp a magyar zsidó asztaliteniszezőt, Kletzki Bélát alakító Röhrig Gézához kötődik, akinek egy meglepően gyors és hatásos flashbackben ismerjük meg a koncentrációs táborban átélt traumáját. Röhrignek nem mellesleg a Marty Supreme egyik legemlékezetesebb pillanatát köszönhetjük ezzel.
Fotó: Vertigo Média
A film kohézióját és lendületét nagyban segíti Timothée Chalamet energikus alakítása, aki úgy fest, megveszekedetten hajt élete első Oscar-díjára. Rendesen meg is dolgozik az elismerésért, a mérgezett egérként ide-oda rohangáló, maga mögött minden hidat felégető, törtető Marty Mauser szerepe elképesztő színészi kihívás. Chalamet bravúrja, hogy eléri, a néző minden ellenszenv és a karakter erősen megkérdőjelezhető, önző és destruktív döntései ellenére is végig tudjon menni vele közel két és fél órán keresztül. A kulcs ennek a simlis figurának a szent őrülete: Safdie és Chalamet a végletekig eltolják az ambíciót és a küzdeni akarást, miközben a forgatókönyv sejtet valamennyit Marty múltbéli traumáiból, a zsidó identitáson keresztül pedig abból is, hogy egész életében nehezített pályán kellett mozognia. Mindez nem legitimálja a tetteit, de segíthet megérteni a folyamatosan visszaigazolást kereső, magát harsánynak és sebezhetetlennek mutató, valójában törékeny és önbizalomhiányos főhős motivációit.
Safdie szinte észrevétlenül kormányozza át a filmet sportdrámából felnövéstörténetbe, egy idő után már az a sztori legfontosabb tétje, hogy a címszereplő megtalálja-e a boldogságát, és ha igen, akkor mi fogja őt kimozdítani a kényszeres, önző sikerhajhászásból. Az 1950-es évek Amerikája azonban, a zsidó identitással kapcsolatos szorongáson és kisebbségi komplexusokon túl szándékoltan díszletszerű marad, Safdie-t kevésbé érdeklik a társadalmi összefüggések, sőt, gyakran más évtizedeket idéz a képi és zenei világ is. A filmet a ‘80-as évek slágerei uralják, két akkori, egyébként kultikus dal szolgál keretül, emellett a főcím, és a jelmezek is anakronisztikusak, amivel inkább a sztori fő dilemmáinak (karrier vagy család, függés a külső visszaigazolásoktól) időtlenségét hangsúlyozzák a készítők.
A Marty Supreme-nek remekül áll a poros, barnás, rozsdás narancsos képi világ. A rendkívül sokoldalú Darius Khondji operatőr (Éjfélkor Párizsban, Csiszolatlan gyémánt, Bardo) bámulatos hosszú snitteket komponál, a fakó színek és a puha fények pedig markáns atmoszférát teremtenek. Josh Safdie és csapata így a tökéletességig csiszolta azt a filmnyelvet, ami a testvérpár közös munkáit jellemezte. A Marty Supreme katartikus erejű remekmű, amibe élvezet belesüppedni: mélyreható karakterdráma, és szertelen sportfilm felemelő, sokszor vicces és megható keveréke.
A Marty Supreme február 5-től látható a mozikban, a Vertigo Média forgalmazásában.
