Rönkház, szép kert, gyerekek felügyeletére vállalkozó nagyszülők, barátok által irigyelt, jó iskola és Ernő, a mindenes, aki rendbe tesz a családi fészek körül bármit, amire csak kérik. Mi bajuk lehet ezeknek az embereknek?
Hajdu Szabolcs a Kálmán-nappal folytatja a középosztály életközepi problémáit körüljáró trilógiáját. Míg az Ernelláék Farkaséknál középpontjában a testvéri viszonyok, egy erős személyiségű, sok energiával bíró ovis gyerek szüleinek mindennapi fásultsága és a kisgyerekneveléssel járó kiéleződött konfliktusok állnak, a második filmben már iskolások a gyerekek, akik ráadásul nincsenek is jelen a történetben, a szülők pedig újra kicsit egymásra tudnak figyelni, de nem biztos, hogy ez még mindig megy nekik.
Ahogy Farkasékat is sarokba szorította Eszter testvérének családja, Olgát és Kálmánt is kicsit kellemetlenül éri Levente és Zita érkezése, bár előre egyeztetett vendégségbe érkeznek, de ők is szívességet kérni jönnek. A baráti pár elvileg a házigazda Kálmánt köszönti névnapján – jó magyar szokás szerint töltik is nekik újra, meg újra a pálinkát, mégis sokkal prózaibb a látogatásuk oka: Olgáék körzetéhez tartozik az az iskola, amely ugyan állami, de ingyen fenntart egy kísérleti alternatív osztályt, így „rafkós” szülőként Zita szeretné bejelenteni a vendéglátóikhoz a fiúkat, Vilmoskát, hogy biztos bekerüljön a jóhírű oktatási intézménybe.
Az alaphelyzet remek kiindulópont ahhoz, hogy megismerjük mind a négy ember karakterét, hiszen mindannyian rájuk nagyon jellemző módon állnak a témához. Zita (Földeáki Nóra) gátlástalanul megy előre célja felé, de férjével elnéző, Olga (Tóth Orsi), a háziasszony liberálisan gondolkodik a gyereknevelésről, megértő az aggódó anyával, és férjétől szintén azt várja el, hogy ugyanúgy vegye ki a részét a háztartásból. Kálmán (Hajdu Szabolcs) azonban konzervatívabb eszméket vall, mondván „minek óvni a gyereket, mi is kibírtuk a pocsék lakótelepi iskolában, neki is jót fog tenni, ha egy kicsit szenved.” De Levente (Szabó Domokos) hallgatása is beszédes, szinte részt sem vesz ebben a döntéshelyzetben. Az Ernelláékhoz képest azonban Kálmánék csapata elnagyoltabb, erősebb színekkel felfestett jellemekből áll, kifejezetten szórakoztató, vicces párbeszédeket és szituációkat létrehozva.
A trilógia első részéhez hasonlóan működik a karakterek dinamikája. Míg a két házaspár egymás előtt összetart és - főleg a férfiak – minden apróságban egymásra licitálnak, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre világosabbá válik, hogy valójában mindkét kapcsolat talajtvesztett. Először csak a házigazdáknál nyilvánvaló a feszültség, de a történet második felében kiderül, hogy a másik párnál még nagyobb a baj – amely Levente esetében testi tüneteket is mutat, a film egésze alatt súlyos refluxszal küzd. Egy ponton pedig belép Ernő, a mindenes (Gelányi Imre), aki kicsit megkavarja történetet, aztán hátralép, hogy folyjon minden tovább a megszokott medrében, újra és újra ugyanúgy.
„Minden, ami történt megtörtént. Innentől kezdve minden csak ismétlődés” – mondja Olga. „És ha beleszeretnél valakibe?” – tudakolja Kálmán. „Az is ismétlődés lenne. És az a szörnyű, hogy minden, ami eddig történt jó volt, ahhoz képest, ami ezután történni fog” – adja meg a választ a felesége. És milyen jó, hogy ő mondja ki! Hiszen – talán azért, mert sokszor kevésbé feltünő, nem jár együtt a közhelyes piros sportkocsival vagy új, fiatal feleséggel – a női midlife crisisról kevesebbet beszélünk. És a Kálmán-nap pont ehhez a negyvenes középosztálybeli problémához jut el: a nagy dolgok, a nagy fordulatok már mind megtörténtek velünk. Most már csak élni kéne abban, ahova eljutottunk.
Hajdu Szabolcsnak eddig is erőssége volt a remek szereplőválasztás és a kitűnő színészvezetés. Legújabb filmjében is összeszokott csapattal dolgozott együtt, Szabó Domokossal gyerekkoruk óta barátok és alkotótársak, Földeáki Nóra és Gelányi Imre pedig ugyanezeket a szerepeket alakították a Kálmán-nap színházi változatában is. Az egyetlen kakukktojás Tóth Orsi, aki bár játszott már Hajdunál színházban, de Olga szerepét Pető Katától vette át (bár az eredeti szereposztásban Török Illyés alakította – a szerk.).
Ám nem csak ezért van nehéz dolga a színésznőnek. Hajdu első filmjétől kezdve állandó színésznője Török-Illyés Orsolya, a Fehér tenyéren kívül az összes alkotásában ő formálta meg a női főhősöket, Tóth Orsi pedig több mint egy évtizeden át Mundruczó Kornél teljesen más karakterű főszereplőit keltette életre. Az elmúlt harminc év magyar filmtermését ismerő néző kíváncsian várja, hogy Mundruczó hűvös, Fehér György és Tarr Béla filmes örökségét továbbvivő alkotásainak első számú színésznője hogyan boldogul Hajdu barátságosabb világában. Tóth Orsi más színt visz Hajdu világába, saját, csendesebb karakterével tölti be az űrt.
Mindhárom alkotás színházi előadásként már kiforrott, mire vászonra került (illetve az utolsó film fog kerülni még idén). Bár Hajdu többi filmjére sem jellemző az erőltetettség a dramaturgia vagy a dialógok terén, talán a mostaniak esetében ez a könnyed természetesség annak is köszönhető, hogy az előadások során volt idejük kitapasztalni, mi működik jól, mi kevésbé - ez a magyar filmek munkafolyamatában ritkán adatik meg. A színpadi dramaturgia azonban ki-kibukkan a Kálmán-napban: bár végig a házban vagyunk, körülbelül a film felénél mintha szünetet tartanának a két felvonás között, a hömpölygő Dunát mutatja a kamera. Az „első felvonás” végére megismerünk minden szereplőt, és annyira forrnak az indulatok, hogy két szereplő el is hagyja a nappali-színpadot. Majd a „második felvonásban” titkok tárulnak fel, és végül ha nem is happy enddel, de elcsitulnak a heves érzelmek.
Bántó Csaba operatőr kamerakezelése sem klasszikus vágásokkal dolgozik, a konyha-nappaliban hosszú beállításokkal táncol a szereplőkkel, belső vágással terelve a szemünket a különböző nézőpontok felé, de akár a színházban, a néző itt is nagyobb szabadságot kap abban, hogy épp kit figyeljen a jelenetek alatt.
A párkapcsolatok egyik legnagyobb próbatétele a gyerekvállalás. Hiába a kilenc hónap felkészülés, hiába a sok jó tanács, a szülővé válás a sok szép pillanat mellett olyan terheket ró egy emberre, olyan módon fordítja ki az eddig megszokottból, amely kiszámíthatatlan arcát hozhatja elő, és amely teljesen idegen a másik félnek. Hajdu trilógiája – amelyek darabjai önállóan is megállják a helyüket - az ezt követő évek különböző stációiról beszél a tőle már megszokott módon gördülékenyen és hiteles hangon. A Kálmán-nap nem adja a megoldást a kezünkbe, a szereplők enyhülésével, és esetlen táncával – vagy inkább „lötyögésével” oldja fel a konfliktust. Ezek a kapcsolatok pont olyanok, mint az Ernő által megbuherált húzódzkodó rúd, kicsit ferde, kicsit meg kell toldani, de valahogy kitöltjük vele az űrt.
Bármennyire is élvezetes és magával ragadó film a Kálmán-nap, nehéz nem észrevenni, hogy az elmúlt bő tíz év Hajdu Szabolcsból kiszívta a mesét. És csak remélni tudjuk, hogy a trilógia még idén bemutatásra kerülő befejező része, a Kálmán-nappal együtt szintén a Szlovák Kulturális Alap támogatásával készült Egy százalék indián után újra visszaköltözik bele a régről ismert varázslat és ezt lesz is lehetősége megmutatni nekünk.
A Kálmán-nap március 14-én kerül a mozikba a Budapest Film forgalmazásában.
