Filmhu: Honnan jött az ötlet, hogy megcsináld ezt a filmet? Mivel nyert meg a Recirquel társulat?
Halász Glória: 2013-ban ismerkedtem meg Vági Bencével és a társulattal, akik éppen akkor készültek az első bemutatójukra a Művészetek Palotájában. Izgalmas volt, hogy az általuk képviselt újcirkusz irányzat hogyan találja meg a helyét és a közönségét Magyarországon, és az is hamar kiderült, hogy a társulat artistái nagyon érdekes személyiségek, értékes gondolatokkal, különleges és sokszor tanulságos sorsokkal. Számunkra is hatalmas élmény volt, hogy részesei lehettünk ennek a zárt világnak, hiszen ki gondolná, hogy egy artista is félhet, vagy fájhat neki egy trükk, nem beszélve azokról a dolgokról, amik magánemberként jellemzik őket. Például van köztük, akinek van egy saját tanyája, a társulat egy másik tagja gyerekkora óta szeretne egy saját cirkuszt, van olyan artista, aki nagyon különleges kapcsolatot ápol a 91 éves, a világot bejárt mesterével és így tovább. Ezeket igyekeztünk megmutatni a filmben is.
Filmhu: Hogyan zajlott a film készítése? Mennyi idő alatt forgott le, milyen időközönként filmeztetek?
H. G.: Az ismerkedés, a próbafelvételek készítése már 2013-ban elkezdődött, aztán 2014 elején indult A Meztelen Bohóc próbafolyamata, amit két és fél hónapon keresztül követtünk. Ez adja a film gerincét, ehhez kapcsolódnak az artistákról készült, külső helyszíneken forgatott portrék és az álmaikat, vágyaikat, félelmeiket feldolgozó fikciós jeleneket. A portrék és a játékfilmes betétek forgatásai között hosszabb kihagyások voltak, főleg szervezési és egyeztetési okok miatt. Olyan extrém budapesti helyszíneken forgattunk, mint a Csepeli Szabadkikötő vagy az északi összekötő híd, ezeket nem volt könnyű összehangolni a társulat elfoglaltságaival. A különböző forgatásokat fél éves vágási folyamat követte.
Filmhu: A beállított, kvázi fikciós jelenetek miért és hogyan születtek?
H. G.: Amikor kitaláltam, hogy szeretnék a társulatról filmet készíteni, rögtön egyértelmű volt, hogy ez nem klasszikus dokumentumfilm lesz, hanem a cirkuszi élet nehézségeit, a végigküzdött, de végül valamilyen varázslathoz vezető utat leképezve a realitást a fikcióval, a mesével ötvözzük a filmben. A játékfilmes, illetve leginkább cirkuszfilmes betétek történeteit egyrészt a társulat tagjaival való megismerkedés, a próbafolyamat során tapasztaltak hozták magukkal, másrészt az ő személyiségükre, gondolataikra, ötleteikre épülnek. Olyan különleges helyszíneken forgattuk őket, mint a már említett kikötő és híd, de dolgoztunk gyárnegyedben, romkocsmában, sőt egy száz éves ház tetején is.
Filmhu: Tiszeker Dániel társrendező (a #Sohavégetnemérős rendezője) hogyan került a képbe, hogyan dolgoztatok együtt?
H. G.: Danival már több mint tíz éve ismerjük egymást az Eötvös Loránd Tudományegyetem film szakáról, ahol együtt jártunk Szabó Gábor gyakorlati filmes osztályába. Tudtam, hogy őt is vonzza a cirkusz világa, ezért a munka egy pontján megkerestem őket, hogy örülnék, ha csatlakoznának a projekthez. Danival együtt rendeztük a film fikciós jeleneteit, amelyek kitalálásában és megírásában Pataki Ádám operatőr is részt vett, illetve ahogy már említettem, a társulat artistái is fontos alkotótársaink voltak, sokat beszélgettünk velük ezekről a részekről.
Filmhu: Dr. Lala című, a CineFesten díjazott filmed egy bohócdoktorról szól, és forgattál a váci börtönszínházról is. Mindig is érdekelt a cirkusz és a színház világa?
H. G.: Ezekben a filmekben nem is konkrétan a cirkusz és a színház érdekelt, hanem a kontraszt, hogy ezekhez valamilyen szélsőségesen negatív dolog társult, elzártság a külvilágtól, börtönben való raboskodás vagy beteg gyerekek látogatása. Ezen belül leginkább az fogott meg, hogy valaki ilyen helyzetben is képes a művészet segítségével reményt és kapaszkodót találni, sőt a maga élete mellett másokét is jobbá tenni. Ez a kettősség érdekelt, hiszen például egy bohóc is akkor igazán jó, ha van mögötte mélység, titok vagy egy kis szomorúság. 2015 őszén Indiában olyan lányokról forgattam, akik savtámadás áldozatául estek, de a tragédia után talpra álltak, és találtak valamit, aminek a segítségével visszatérhetnek a társadalomba, legyen az a divattervezés, az éneklés, a tánc vagy egy kávézó működtetése. Ezek távol állnak a cirkusz és a színház világától, mégis ez a film is valami hasonlóról szól, mint az említettek.
Filmhu: A filmet a Médiatanács Ember Judit-pályázata támogatta. Hogyhogy mégis mozikba került?
H. G.: Szerettük volna, hogy a film minél több nézőhöz eljusson. A szemünk előtt lebegett a Félvilág példája, ami szintén televíziós projekt volt, mégis szép kört futott a mozikban. Az eddigi visszajelzések alapján jó döntés volt. Másrészt úgy éreztük, a film különleges, kevert műfaja és terjedelme miatt is mozivászonra kívánkozik, és örülünk, hogy így még több ember megismerheti a Recirquelt és a fiatal artistákat.
Filmhu: Az ELTE film-média szakán végeztél. Miért a filmszakmát választottad, és azon belül miért a dokumentumfilmezés érdekel?
H. G.: A filmezés, a rendezés már középiskolás korom óta érdekelt, ezért mentem a film‑média szakra. Többnyire azok a filmek hagytak bennem mély nyomot, amelyek valamilyen valóságos mesét vagy mesés valóságot mutatnak, talán nem véletlenül. A dokumentumfilmezésben pedig leginkább a kíváncsiság hajt, nagyon szeretem, hogy van lehetőség és idő elmélyülni egy témában vagy egy karakterben, és olyan színeiket is meg lehet mutatni, amelyek csak a bizalom megszületésével kerülnek napvilágra. Határozott koncepció mentén, de láthatatlan mesélőként szeretek dolgozni, hogy a néző úgy tudjon azonosulni a hősökkel, mintha egy játékfilmet nézne.
Filmhu: Min dolgozol most?
H. G.: Jelenleg Osváth Gáborral, a Mi ez a cirkusz? producerével a Három tánc munkacímű filmen dolgozunk a Táncművészeti Egyetem klasszikus balett szakán tanuló fiú hallgatók három generációjáról, bemutatjuk, hogy mi mindenen megy keresztül valaki, aki tíz évesen felvételizik az intézménybe, majd tizenkilenc éves, végzett balett művészként a pályára lép. Emellett tervben van egy tévéfilm is, az már teljes egészében fikciós alkotás lenne, de a valóság és a képzelet abban is kéz a kézben járnának.
