Animal (r.: Sofia Exarchou)
Sofia Exarchou már nyolc évvel ezelőtti első filmjével, a 2004-es athéni Olimpia egykori, lerobbant helyszínein játszódó Parkkal bizonyította, hogy atmoszférateremtésben és színészvezetésben is jeleskedik. Az Animal alaphelyzete szintén nézőcsalogató, hiszen a rendező ezúttal az animátorok világában merül el. Mármint animátorok a szó szállodaipari és nem annak művészeti értelmében: a film egy csapat gyökértelen, többnyire hedonista kalandorról szól, akik szállodákban fokozzák hivatásszerűen a hangulatot az all-inclusive ellátásnak (azaz vizezett alkoholnak) hála már délutánra lerészegedő vendégsereg örömére.
Exarchou közülük is két szereplőre figyel: Kalia (Dimitra Vlagopoulou) 40 felé menetelő kisgyermekes anyuka, aki már a kilencedik szezonját ugrálja végig a nem éppen idilli görög hotelben. Eva (Flomaria Papadaki) pedig egy diáklány, aki először próbálja ki a szállodai szórakoztató szerepet, így Kalia gyorsan meg is látja néhány évvel ezelőtti önmagát a kezdetben félénk fiatalban. Így ők ketten, valamint a szedett-vedett táncos/hoppmester/buliszervíz kollektíva tagjai alkoholmámorban táncolják és kiabálják át az éjszakákat, miközben a maguk módján mindannyian a magány ellenszerét keresik.
Az Animal melankolikus, szemlélődő, a jó ritmusú vágásnak és az imbolygó kézikamerázásnak hála mégis feszültséggel teli dráma, aminek egyedi hangulata sokáig a nézővel marad. Exarchou és operatőre, Monika Lenczewska (Park, A fa alatt) a görög tengerpartnak egy szokatlanul nyomasztó arcát mutatják meg, miközben a belső terek neonszínekben fürdőznek, tökéletesen megragadva a középkategóriás hotelek hangulatát. A tavalyi locarnói filmfesztiválon a legjobb színésznőnek választott Dimitra Vlagopoulou pedig magabiztosan viszi a hátán a filmet, sőt, a Yes Sir, I Can Boogie című klasszikust is úgy karaokezza el, hogy szem nem marad szárazon.
Vetítik: 11.01. péntek
The Story of Souleymane (r.: Boris Lojkine)
Mostanra a magyar fővárosban is gyakori jelenség, hogy a házhoz rendelt ételeket külföldi futár kézbesíti. Boris Lojkine (Hope, Camille) új filmjének címszereplője egy Párizsban élő guineai huszonéves, aki menedékkérőként épp a hivatalos interjújára készül, hogy oltalmat és ezáltal egy új élet lehetőségét kapja a francia államtól. Addig is hajléktalanszállókon alszik és egy barátja segítségével, kölcsönkért biciklivel ételfutárként próbál valamennyi pénzt szerezni. Közben pedig egy kitalált történetet magol a guineai múltjáról, hogy azzal győzze meg a párizsi bürokratákat az interjún.
Lojkine a dokumentarizmus felől közelít és gyorsan be is dob Párizs forgatagába, Tristan Galand operatőr kézikamerás, mozgalmas snittekkel érzékelteti a főszereplő hétköznapi kálváriáját. A franciául tökéletesen beszélő Souleymane (Abou Sangare élete első filmszerepében) címről címre teker, útja során pedig legtöbbször közönnyel, néha kíméletlen, máskor meglepően humánus kliensekkel és vendéglátósokkal találkozik. Eközben végig azon gürcöl, hogy a többségi társadalom befogadja őt.
Az idei cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában két díjjal (legjobb színész, zsűri díja) kitüntetett The Story of Souleymane empatikus, feszültséggel teli portré a boldogulásért küzdő menekültről. A film ereje, Abou Sangare lehengerlő színészi munkáján túl abban rejlik, hogy Lojkine nem hallgatja el a beilleszkedni igyekvő főhős felelősségét sem. Souleymane a nehezített pályán történő előrehaladása érdekében hazudik, átveri az ismerősét, akinek pénzzel tartozik, és van, hogy visszaél mások türelmével. A rendező azonban főként a menekültügyi bürokráciát illeti kritikával: a Franciaországba érkező, traumatizált fiú kénytelen magának kitalálni egy új eredettörténetet, amivel hatékonyabban meggyőzheti a kérvényételbíráló állami szervet. A film persze pont arra fut ki, hogy a valódi történetek is legalább annyira tragikusak, mint azok, amiket az interjú kedvéért megtanulnak a menedékkérők. A The Story of Souleymane letisztult, kitűnően dramatizált film, ami az őszinteség és a nyitottság mellett érvel.
Vetítik: 11.01. péntek
Misericordia (r.: Alain Guiraudie)
Aki látott már Alain Guiraudie-filmet (a magyar közönség leginkább az Idegen a tónál-t, esetleg az Állva maradni-t ismerheti), az jó eséllyel meg tudja tippelni, mire számíthat: a francia rendező többnyire magányos, szeretetéhes hősöket mozgat, akikben túlteng a szexuális energia és annyira szeretnének valahova, valakihez tartozni, hogy emiatt akár súlyos bűnöket is elkövetnek. A Misericordia esetében is nagyjából ez a képlet, azonban az idei cannes-i filmfesztiválon bemutatott identitásdráma Guiraudie korábbi filmjeihez képest csendesebb, költőibb és egy fokkal kevésbé megbotránkoztató, így remek kapudrog lehet a rendező egyébként rendkívüli életművéhez.
A Misericordia főhőse egy fiatal pék, Jérémie (a különleges arcú Félix Kysyl), aki korábbi főnöke temetésére érkezik egy kicsi hegyvidéki faluba. Hamar kiderül, hogy Jérémie reménytelenül szerelmes volt egykori felettesébe, így aztán érkezése rendesen fel is kavarja az állóvizet. A szállásadó özvegy, Martine (Catherine Frot), az ő fia, Vincent (Jean-Baptiste Durand) az alkoholista szomszéd (David Ayala), sőt, még a szexualitástól túlfűtött helyi plébános (Jacques Develay) is belesodródik a szenvedélyektől és indulatoktól sem mentes játszmákba.
Guiraudie új filmje a komótos tempó ellenére is gyorsan be tud rántani, bizsergetően furcsa élmény nézni a botladozó, érzelmi analfabéta szereplőket, ahogy az őszi francia hegyvidék ölelésében hajszolják a boldogságot. A rendező és operatőre, Claire Mathon (Spencer, Az atlantiak, Idegen a tónál) a tájat is mesélővé teszik, az erdő és a hegyi utcák képei mellett viszont bátran hagyatkozhatnak a karakteres szereplőgárdára is. Különösen izgalmas párost alkot a főszereplő Félix Kysyl és az elhunyt főnök fiát játszó Jean-Baptiste Durand, akik az első fél órában remekül megalapozzák a hangulatot. A Misericordia azonban végig tartogat meglepetéseket, csendessége és visszafogottsága mögött komplex jellemrajzok és igazi WTF-pillanatok bújnak meg.
Vetítik: 11.02. szombat
Caught by the Tides (r.: Jia Zhangke)
A kínai kisemberek reménytelenségét ragadja meg ez az évtizedeken átívelő, esszéfilmként induló, majd a végére szerelmi drámává érő mű, amit a társadalmi érzékenységéről és éleslátásáról ismert Jia Zhangke (A bűn érintése, Ash is Purest White) rendezett. Az idei cannes-i filmfesztivál versenyprogramjából érkező Caught by the Tides az első egy órában teljesen elengedi a kezünket, inkább emlékeztet egy kiállítási mozgóképes installációra, mint hagyományos filmre. A ’90-es évektől indulva Kína különböző helyszíneit járjuk be az archív és fikciós, egymással legfeljebb lazán kapcsolódó jelenetekben, a háttérben pedig egy férfi és egy nő párkapcsolati kálváriája sejlik fel, leginkább sms-ek formájában.
Zhangke ezzel az impresszionista, belesüppedős hangulatfolyammal a közelmúlt történelmének markáns hangulatait igyekszik megragadni: a gyors iparosodással járó gyárépítések, a pekingi olimpiát övező fokozott érdeklődés, majd a jelenbe érve a pandémia életképei elevenednek meg. A filmet eleinte eluraló asszociatív montázsok és lassított felvételek fokozatosan eltűnnek, az utolsó fél órában, amikor napjainkba érkezünk, mintha egy új, letisztultabb, egyenes vonalvezetésű mű kezdődne. Zhangke az emlékezés és a nosztalgia megbízhatatlanságát húzza alá, emellett pedig a Caught by the Tides-ot végigkíséri a keserű tézis: legyen szó akármilyen történelmi helyzetről, hanyatlásról, gyarapodásról vagy krízisekről, az első számú vesztesek mindig az alsóbb társadalmi osztályokból kerülnek ki.
Vetítik: 11.02. szombat
Breathless (r.: James Benning)
Bár az első BIFF jócskán tartogat máshol nem látható ritkaságokat, James Benning 86 perces kísérleti dokumentumfilmje ezek közül is kiemelkedő ínyencség. A Breathless lényegében a hetedik művészet új lehetőségeit kutató rendező csattanós válasza Jean-Luc Godard 1960-as klasszikusára, a „hullámindító” Kifulladásig-ra. A cím mellett a 86 perces játékidő is megegyezik a francia újhullám alapművével, ám a többi hasonlóság már inkább csak közvetve érvényesül. A Godard előtti tisztelgés elsősorban annak szól, hogy Benning,
a francia mesterhez hasonlóan a médium határait keresi, sokszor akár provokatív, elidegenítő eszközökkel.
A Breathless egyetlen beállítása egy útmenti fa sorsát követi. A fix kameraállás egy munkáscsapatot mutat, akik kivágják a fát, majd kivonszolják a darabjait a képkivágatból. Slow cinema? Provokáció? Trollkodás? Kicsit talán mindhárom. Az installációra emlékeztető kísérleti filmet Benning egy hétköznapi utazása ihlette: „2023. november 28-án a kaliforniai Pine Flatben lévő otthonomból a Great Western Divide-on át a Felső Kern folyóhoz vezettem. Azért jöttem, hogy filmre vegyek egy fát. A levelek narancssárgák voltak. Néhány percen belül olyan dolgok kezdtek történni, amelyeket nem terveztem. Azt gondoltam, a francba. Az elmúlt néhány évben számos erdőtűz égett ezen a területen. A szemem előtt zajló történések ennek voltak köszönhetőek. Elkezdtem filmezni, de ekkor megtámadtak a levegőből…” – jellemezte munkáját a rá jellemző titokzatossággal a rendező.
Benning művészete minden bizonnyal a BIFF közönségét is próbára fogja tenni, a kitartó filmőrültek jutalma azonban egy különleges utazás, amit manapság fesztiválokon is csak ritkán élhetünk át.
Vetítik: 10.31. csütörtök
