K (Dobray György, 1988)
Dobray méltán elhíresült dokumentumfilmje kötelező kiindulási pontként szolgálhat mindenki számára, aki a hazai prostitúció világából és szereplőinek életéből kíván alapot meríteni bármilyen jellegű fiktív munkájához. Az 1988-ban készült K a rendszerváltás előtti Rákóczi tér mindennapjaiban próbál elmerülni az akkori fővárosi szexipar néhány, filmezést vállaló képviselője segítségével. Ilyen a környék egyik legnagyobb hatalmú stricije, Tarzan, aki először az egyik prostituált szereplő élettársaként jelenik meg, majd, miután a rendező és stábja a férfi bizalmába férkőzött, mindenféle szégyellőség nélkül tárulkozik fel valódi pozíciójában. Az igazi főszereplő mégsem ő, hanem a neki dolgozó lányok, akiknek személyes drámái vagy a kitartójukkal való kapcsolatuk többször is az elviselhetőség határáig tolják a filmet.
A K elvégzi azt a piszkos munkát, amire a fikció - legyen bármily realista - képtelen. Dobray kamerája nem áll meg a presszóasztal vagy a kocsisor mellett, hanem elválaszthatatlan kísérője lesz annak a néhány lánynak, aki hajlandó beengedni a hálószobájába. Abban pedig, amit a film és vizsgálódásának alanyai közt szövödő, végtelenül intim kapcsolatnak köszönhetően megtudunk, tulajdonképpen nincsen semmi meglepő: a főszereplők többnyire állami gondozásból jött, vagy a szüleik által fiatalon magukra hagyott lányok, akik már idős kamaszként belekerültek az élet sűrűjébe, és azóta sem tudnak kimászni onnan - már ha akarnak egyáltalán.
ZSÖTEM (Salamon András, 1992)
Dobray György állapotrajzához hasonlóan Salamon András mozgókép-festménye is néhány évre van a rendszerváltástól, csak épp az innenső oldalon. A mindenki számára elérhetővé vált Nyugat kínálta lehetőségeket a Tarzan vadkapitalista másaként megjelenő Laci figurájával megragadó történet a „jó pénzért bármit” mottójú hozzáállásról beszél az életművész vállalkozó és a két, Bécsbe exportált barátnő/táncosnő alakján keresztül. Az anyagiak mellett persze az érzelmek sem elhanyagolhatóak: a kissé akadozva ugyan, de mégis működő hármas felállást Laci túlfűtöttsége, illetve Anita és Szilvi különböző elvárásai lékelik meg. A két lány eltérő karaktere, működése és igényei élesen világítanak rá arra, hogy a prostituáltak sokak által homogénnek gondolt populációja is tartogat magában különböző attitűddel vagy indíttatással bíró egyéniségeket.
Salamon sem talál a külföldre szakadt örömlányokénál megfelelőbb társadalmi réteget, mellyel a kilencvenes évek legkorábbi szakaszára reflektálhat. Anita fülig szerelmes Laciba, akinek a kedvéért még kurválkodni is hajlandó, közben Laci nem győzi hangsúlyozni, hogy ez mennyire rossz neki (tulajdonképpen rosszabb, mint Anitának), de hagyja, hogy a nő csinálja, elvégre jól keres, helyette is. Lukáts Andor zseniális alakításával a megalkuvásnak, a vállalhatatlannal való kibékülésnek azt a formáját jeleníti meg, amelynek egyre intenzívebb térnyerése már akkor nyugtalanította a Salamonhoz hasonlóan gondolkodókat.
FALFÚRÓ (Szomjas György, 1985)
Kevésbé egyértelműen, de az egész filmjét végigkísérően foglalkozik a témával a társadalmi tabuk iránt mindig fogékony Szomjas György, 1985-ben bemutatott, Falfúró című filmjében. A főszereplő Géza (Bán János) és szomszédja, Gyula (Ujlaki Dénes) eljátszotta maszekok társadalmi státuszukat tekintve ugyanúgy a négyzethálón kívül helyezkednek el, mint a prostitúció világába ezúttal nem kényszerből, hanem önként belépő, kisgyermekes családanyák. Mivel nem végezhetik nyilvánosan a tevékenységüket, a helyi presszóban hoznak létre egy rejtett közösséget, ahol a pincérnők egy sajátos kódrendszer segítségével delegálják őket a kuncsaftok felé.
Ha a film fő csapásirányában elhelyezkedő maszekokkal szembeni ellenérzés kiváltó okát keressük, rögtön felmerül a vállalkozó szellem és az azzal járó, valószínűsíthetően jobb életviszonyok iránt érzett irigység. Adódik a kérdés: a környék női lakói vajon tényleg elítélik a prostitúciót űző lányokat, vagy a csípőből megfogalmazott erkölcsi kifogások csak ürügyként szolgálnak a megbélyegzésükhöz? Tény, hogy a napi rutinba beleőszülő háziasszonyokkal szemben a Gézát is elcsábító Éva és barátnői látszólag jól érzik magukat a bőrükben, és olyan, a közérzetre egyébként kétségkívül jó hatással lévő dolgokat engedhetnek meg maguknak, mint hogy a zsírfoltos otthonkák világában német és olasz divatkatalógusokból öltözködjenek. Szomjas persze egy pillanatig sem legitimálja a prostitúciót, de az is távol áll tőle, hogy ítélkezzen bárki fölött, aki részt vesz benne.
NINCSEN NEKEM VÁGYAM SEMMI (Mundruczó Kornél, 2000)
A Simó-osztály tagjaival egy időben debütáló, filmjeivel azóta is az átlagot jóval meghaladó együttérzést és toleranciát közvetítő Mundruczó Kornél bemutatkozó munkája többek közt a Dunakorzó fiúprostituáltjainak életébe nyújt betekintést, amit első hallásra hangos hadüzenetként értékelhetünk a kirekesztettség és a kiszolgáltatottság ellen vívott küzdelemben. Mundruczó azonban a férfiszerelem tematikájának beemelésével éppen arra világít rá élesen, hogy hősei sorstragédiája a nemüktől teljesen függetlenül alakul úgy, ahogy, és kizárólag a kiszolgáltatottságuk az, ami kihatással van az életükre - legyen szó az őket körülvevő világtól, vagy saját érzelmeiktől való függőségükről. Erre utal az is, hogy a filmben semmi olyan nem történik, ami heteroszexuális szereplők között ne pontosan ugyanígy zajlana le.
Ahogy a 2000-es Filmszemle egyik legüdébb, azóta sem fakuló színfoltjában a prostitúciót „használják” az alkotók, az erősen rímel arra, ahogy Gigor Attila teszi azt a Kútban. Mundruczótól sem vitathatjuk el, hogy komoly problémagócnak tartja a legősibb mesterséget űzők körül létrejött szisztémát, de filmje távolról sem szociológiai esettanulmány, pláne nem szimbolikusan megfogalmazott törvényjavaslat, mely arra irányulna, hogy miként lehetne a szereplői számára elfogadhatóbbá és élhetőbbé tenni a prostitúció rendszerét. A Nincsen nekem vágyam semmi alakjai külső tényezőktől védtelen, teljesen hétköznapi figurák, akik tokostul ajánlják fel magukat arra a célra, melyre érzéseikből vagy körülményeikből adódóan rendeltettek.
