A filmet rendezőként és társforgatókönyvíróként is jegyző Fede Álvarez (Vaksötét, Gonosz halott) számos alkalommal beszélt arról, hogy a franchise rajongójaként régóta úgy érezte, a folytatások túlságosan eltávolodtak az első filmek által képviselt gondolatiságtól és stílustól, így saját feldolgozásával ehhez próbált visszatalálni. Ez pedig a film első perceiben könnyen tetten is érhető: számítógépes trükkök helyett ismét a brutalista stílusú, óriás méretű épített díszletek, gondosan megtervezett jelmezek, a hetvenes évekre jellemző futurista kellékek (melyeken számos kiváló magyar szakember is dolgozott) és egyéb látványelemek kerülnek előtérbe, amik élővé és félelmetessé varázsolják az atmoszférát. A filmzene nagyrészt a korábbi művek jól ismert témáiból épül fel, ami olcsó húzásnak is tűnhet, ugyanakkor a kezdő képsorok megkapó lassúságával és impozáns kiállásával társulva ritkán tapasztalható, őszinte izgalmat ébresztenek a nézőben: ezúttal talán egy valóban emlékezetes Alien-film érkezett.
A főszereplő Rain (Cailee Spaeny), aki egy bányászbolygó kilátástalan és embertelen világában sínylődik, ahol a bolygó lakói mind a korábbi filmekből megismert Weyland-Yutani társaság számára termelnek ki nyersanyagot. Egyetlen társa az Andy (David Jonsson) névre keresztelt mesterséges ember, akit az apja hagyott rá, és leginkább borzalmas szóviccekkel igyekszik tartani a lelket az elkeseredett lányban. Bár úgy tűnik, Rain egész élete a bolygón zajló kizsigerelő munkával fog telni, egy nap váratlan lehetőség nyílik a szabadulásra: a lány barátai, egy csapat huszonéves srác, akik régen lemondtak annak illúziójáról, hogy a cég valaha is meghálálja a kemény munkájukat, egy magányosan kallódó űrállomást detektálnak a bolygó felett. Elhatározzák, hogy ellopják az űrhajót és megszöknek egy szabadabb világba. Az üresnek hitt űrhajó persze korántsem az, a borzalom pedig elszabadul odafenn.
A film eleji, hatásosan gerjesztett lelkesedést némileg tompítja, hogy a szereplők nagyobb része inkompetens és érdektelen figura, akikről alig tudunk meg valamit, és az a kevés információ is – bármiféle írói kreativitást mellőzve – egyszerűen úgy derül ki, hogy saját maguk elmesélik. Ráadásul az összeválogatott szereplők egyikéről sem hihető, hogy gyerekkoruk óta embertelen körülmények között élve, rabszolgaként dolgozva nevelkedtek volna fel. Egy nyári fesztivál végén is elgyötörtebb és rongyosabb fiatalokkal találkozni, ez pedig azért különösen nagy kár, mert az állandóan megidézni kívánt Nyolcadik utas: a Halál és a Bolygó neve: Halál, de még a dicstelenebb harmadik és negyedik résznek is egyik fő erénye, hogy hőseiről tényleg elhittük, hogy egy erkölcstelen nagyvállalat a lelket is kiszipolyozta belőlük.
Ugyanakkor meg kell hagyni, Álvarezék a szereplők motivációin keresztül újra nagy hangsúlyt fektetnek az Alien-sorozat kőkeményen politikai áthallásaira. A nagyvállalatok kritikája, a határtalan kapzsiság, mellyel az ember a világot pusztítja, a (faji és nemi értelemben is vett) társadalmi egyenlőtlenségek megjelenítése mind a cselekmény szerves témáivá válnak. A xenomorf, az űrben rejtőzködő veszedelmes szörny pedig magának a pusztulásnak a parabolája, amelyet magunkra hozunk. Ennek a sorozatnak az egyik legerősebb tulajdonsága, hogy a szörnyeteg felbukkanása mindig csupán következmény. Az ember bűneinek és mohóságának elkerülhetetlen jussa. Az Alien: Romulusban a büntetés, az elszabaduló pokol azonban sokkal kegyetlenebb csapásként hat, hiszen az űrhajóra lépő fiatalok csupán esélyt szeretnének kiharcolni egy szabadabb élet eléréséhez. Nem a profit, nem csillapíthatatlan mohóság és túlzott ambíciók vezetik lépteiket, mégsem lesz irgalmasabb hozzájuk a sors.
Mintha a készítők azt üzennék, túl késő korrigálni elődeink hibáin, az emberiség nem kerülheti el az iszonyatot, ami rá vár. Az apák bűneit a fiaknak kell elhordozni. Ebből a szempontból a Romulus talán a teljes franchise legsötétebb és legkilátástalanabb darabja. Ám mégsem mond le teljesen a jövőről. A Cailee Spaeny (Priscilla, Polgárháború) által megformált Rain karaktere testesíti meg azt az Új Embert, akinek mindent másképpen kell majd csinálnia a következő világban. Már maga a név (magyarul esőt jelent) is egyértelmű utalás arra, hogy ő hivatott elmosni azt, ami eddig volt, így Rain társainál jóval bölcsebb, empatikusabb és önfeláldozóbb is, ami azzal is jár, hogy kevésbé lehet érte őszintén aggódni.
Spaeny egyébként remek főszereplő, messze túlragyogja társait még annak ellenére is, hogy túlzottan sok jelenetben próbálják Sigourney Weaver Ellen Ripley-jéhez hasonlítani. Olykor beállításról beállításra átvesznek jeleneteket a korábbi filmekből, csak azért, hogy a legutolsó nézővel is megértessék, ez a lány a franchise új sztárja. Teljesen fölösleges és kontaproduktív ezt bizonygatni, Spaeny önmagában is értékes és érzékeny alakítást nyújt, fiatal kora ellenére bölcsesség és határozottság sugárzik belőle, még olyankor is, amikor az elveszettség megjelenítéséhez kell ezt felhasználnia.
A Romulus névre keresztelt űrhajón kibontakozó katasztrófa borzongatóan feszült alapállapotból degradálódik silány és kiszámítható slasherré. Kezdetben a sötét terekben bóklászó fiatalokat hosszasan követve bőven kapunk időt, hogy a többiekkel együtt rettegve alaposan szétnézzünk a szétroncsolt űrhajó sötét zugaiban, azonban a szörnyek felbukkanásával a film egyre inkább elszabadult, akárcsak anno a második rész. Ám, amíg James Cameron a Bolygó neve: Halál során képes volt biztos kézzel uralkodni az akciófilmes tomboláson, addig Álvarez kaszabolós horrorja egyre butább, önellentmondásokkal terhelt, és ami talán a legrosszabb, a korábbi filmeket logikailag értelmetlenné tévő fordulatokkal van tele. Ez a film ugyanis a sorozat időrendjét tekintve az első és a második rész között játszódik.
Ez legkésőbb mindenki számára nyilvánvalóvá válik abban a jelenetben, amikor a Romulus fedélzetén a fiatalok csapata megtalálja az első részben megismert mesterséges ember, Ash maradványait, aki a cég érdekében bármilyen áldozatra képes volt. Sőt, sikerül újraindítaniuk a robotot, aki ezúttal Rook-ként hivatkozik magára. Az első filmben Asht a nagyszerű Ian Holm alakította, aki azonban 2020-ban elhunyt, így az Alien: Romulus alkotói számítógépes trükkök és AI segítségével keltették életre a filmbeli mesterséges intelligenciát játszó karaktert. Ennek egyfelől van némi groteszk és nyomasztó humora, másrészt maga a megoldás számos morális kérdést is felvet.
Az Alien: Romulus kettős benyomást ébreszt, minden erényére jut egy bosszantó probléma is. Egyfelől örvendetes és tiszteletreméltó a célkitűzés, mellyel Álvarez a gondolatgazdag és filmnyelvileg kiemelkedően progresszív első filmek örökségét kívánja folytatni, ugyanakkor sem történetmesélőként, sem pedig filmrendezőként nem képes önálló jellemvonásokkal ellátni saját filmjét.
Az vitathatatlan, hogy a rendező mélyen ismeri és érti is az alapanyagot, amiből dolgozik és különösen jó érzékkel tud feszültséget teremteni. Ám amikor el kellene lépnie a jól ismert panelektől, hogy valami újat és eredetit mutasson, az eredmény rendre felemás. Cailee Spaeny személyében nagyszerű főhőse van a filmnek, ám partnerei középszerűsége ezt is beárnyékolja. Ezzel együtt is, az Alien-sorozat újra életjeleket mutat és a Romulus bőven tartalmaz olyan reménykeltő és élvezetes elemeket, amelyek nyomán újult erővel folytatódhatna a sci-fi horror műfajának egyik legfontosabb szériája.
A film augusztus 15-től látható a magyar mozikban, forgalmazója a Fórum Hungary.
