„Két hónapos csúszásban voltunk, az Emlékekre hangolva utómunkája során vártunk a felszerelésre, hogy újravegyük a film sivatagban rögzített, rossz minőségű hangsávját. Mivel nem volt jobb dolgom, úgy döntöttem, hogy érzékeimre hallgatok, és megcsinálom a Csungking expresszt” – nyilatkozta a rendező egy 1995-ös interjúban (forrás: Wong Kar-wai Interviews, University Press of Mississippi, Jackson, 2017). Wong az Emlékekre hangolva című wuxia filmet, benne az ókori Kína sivatagában kallódó harcossal, négy hongkongi álmodozóra cserélte, akik találkozni akarnak, de nem tudnak, vagy épp, hogy nem akarnak, mégis lépten-nyomon egymásba botlanak. A férfiakat a nevük helyett az egyenruhájukon szereplő számok szerint szólítják, a nők egyszerre megszállottak és teljesen közömbösek, a kamera meg hol követi őket, hol elkapja a tekintetét róluk. Wong filmje műfaji és technikai bravúrjain túl erőlködés nélkül, kisujjából kirázva mutatja meg, hogy mennyire közömbös hely a valóság, megágyazva a Szerelemre hangolva bársonyos melankóliájának, a Bukott angyalkákat és az Édes2kettest átható spleennek vagy a 2046 kiábrándultságának. Nem véletlen hát, hogy a Csungking expressz kultusza máig töretlen, és rég több, mint 2000-es évek Tumblr-lányainak megkerülhetetlen hivatkozási pontja.
Véletlen találkozásokra hangolva
A címből könnyen arra következtethetünk, hogy valaki előbb-utóbb fel fog szállni egy vonatra, de valójában csak a két cselekményszálát sűríti. A „Csungking” szó az első történet helyszínére, egy bevándorlók lakta negyedre utal, az „expressz” pedig a második sztori fő helyszínét, a Midnight Express nevű gyorséttermet idézi meg. Mindkét tér autentikusan hongkongi, narancs-zöld fényekben úszó helyszín, mindenféle idill és romanticizmus nélkül. E kettő között bolyong egy szőke parókás, esőkabátos nő, két összetört szívű rendőr (223-as és 663-as számúak) és egy gyorséttermi dolgozó, Faye. Az első történetben a titokzatos drogdíler nő és 223-as alszik el félrészeg idillben egymás vállán, miután egyikük lemészárolt egy bűnbandát, a másik lejárt ananászkonzervek után kutatva járta a várost. Ezt követi Faye és a 663-as románca: amíg a rendőr korábbi szerelméről, egy légiutas-kísérőről ábrándozik, Faye titokban feljár a férfi lakására takarítani, átrendezni a dolgokat, egyszerre akar látszani és észrevétlen maradni. Az első és második rész párhuzamos, mégis néhány ponton összeér: a 223-as véletlenül beleütközik Faye-be, a szőke nő pedig egyszer pont akkor gyújt rá, amikor Faye egy plüssállattal távozik egy boltból. „Ekkor voltunk a legközelebb egymáshoz, csak egy milliméter volt köztünk. Semmit sem tudtam róla, de hat órával később beleszeretett egy másik férfiba” – mondja a 223-as, ezzel finoman felvetve, hogy akár ők is egymásba szerethettek volna. Egy nagyvárosban ugyanis minden lehetséges, véletlen találkozások szövik át az életet, távoli, és teljesen esetleges az, hogy a metropolisz zaklatott terei találkozásnak vagy éppen elkerülésnek adnak teret.
„Amikor a Csungking expresszt forgattam, a városról akartam filmet készíteni. A film képeslap Hongkongról, mindazokkal a helyekkel, amiket szeretek benne éjszaka és nappal.” (Forrás.) És valóban, Wong filmje Hongkong máig egyik legismertebb városszimfóniája. Tempóját mintha nem is a szereplők és a cselekmény, hanem Hongkong diktálná – ez a folyton pulzáló, élő, minden bekebelező kegyetlen, de jó humorú város, aki kedvére választja szét és sodorja össze lakóit. Akárcsak Wong korábbi filmjeiben, itt is minden szereplő magányos és elszigetelt, kapcsolódni vágyik, mégis képtelen rá. Faye fülsüketítő hangerőn hallgatja a The Mamas and Papas California Dreamin’ című slágerjét, alig hallja, hogy mit kérnek a vevők, a 644-as rendőr plüssállataival és a szappanjával beszélget, a 633-as pedig várat építhetne május 1-én lejáró ananászkonzervekből. Úgy tűnhet, hogy megőrültek, mégis Chistopher Doyle és Andrew Lau kameráján át szinte magától értetődő minden mániákus cselekedet ebben a városban.
Ahogyan a május 1-én lejáró ananászkonzervnek, úgy a kapcsolatoknak is szavatosságuk van, minden sarkon ott leselkedik az idő. A filmben képileg és verbálisan is alá van húzva az idő teremtette nyomás, látjuk a naptárt, ahogy telnek a napok, a szereplők pontosan tudják, hogy hány napja szakítottak velük, sőt, azt is, hogy hány napja szerelmesek újra. A karakterek próbálnak kívül kerülni az időn, mégis képtelenek rá, minden lépésüket meghatározza. Percepciójukat a film akciófilmes eszközökkel (pl. gyorsítás, lassítás) próbálja érzékeltetni, teljesen új jelentést adva nekik. Az idő néha elrohan mellettük, máskor valósággal felfüggesztésre kerül, ennek pedig a filmnyelv minden eszközével a szolgálatába áll. A filmkép nosztalgikus, ’60-as éveket idéző világa ellentétben van a tartalmi ürességgel, amit mindkét fejezet minden szereplője tapasztal, viszont vizuális kulcsává válik a láthatatlan tereknek, vagyis kifejezi azt, amire a szereplők vágynak.
A Csungking expressz viszonyrendszerei szépen rímelnek azzal a kettősséggel, ami a Wong Kar-wai filmjeiről való diskurzusban mindig előkerül. Közönségfilmek és művészfilmek egyszerre, modern és posztmodern jegyekben egyaránt gazdagok, lokálisak és globálisak, valamint látszólagos természetességgel élnek együtt bennük a keleti értékek és a Nyugatról hozott popkultúra töredékei. A Coca-olás hűtők, üvegek és hirdetések szinte bármelyik filmben a fogyasztói társadalom tagadhatatlan lenyomatai, és a plasztik, egyszer használatos kortárs kultúra jegyei is. De mégis nem a végletek egymásmellettisége, és nem is az (európai) néző a mindenkori Távol-Kelet iránt érzett óvatos kíváncsisága, hanem a karakterek teszik ezeket a filmeket igazán szerzőivé. A Wong-filmek inkább karakter-, mintsem történetorientáltak, mivel időn kívül kerülni vágyó hőseik nem cselekednek, hanem emlékeznek és álmodoznak. Mazochista, passzív vágyakozásban élő hősök, a Csungking expressz talán az egyetlen az életműből, ami ebből a sodródásból – látszólagosan, időszakosan, de – kirántja őket.
Hongkong Jean Sebergje
Wong Kar-wait nagy mértékben inspirálta a francia újhullám kísérleti jellege, céltalan, álmodozó, kapcsolódni vágyó, mégis végtelenül önző karakterei. A film kultusszá érésében nagy szerepe volt a Faye Wong által játszott büfés lánynak, akibe Tarantino is kicsit beleszeretett. Az akkor még színészként kezdőnek számító Faye már elismert popsztár volt az országban, mégis a tehetséges amatőrök természetességével lebeg végig a filmen. Szószokkal a kezében táncol, hangos zenével zárja ki a világot, hosszú percekig bámul maga elé, hiába ordibál szórakozott főnöke és indiai munkatársai. Csak akkor van igazán jelen, amikor a másolt kulccsal betör a 663-as lakására, hogy apró átalakításokkal nyomot hagyjon a férfi életében. Az elvarázsolt Faye egyértelműen Jean Seberget idézi Godard Kifulladásigjából, de közben ízgig-vérig lokális, minden mozdulatából Hongkong köszön vissza. Kalifornia iránti vágya finom társadalomkritika is, Wong több ízben utal rá, hogy Amerika csendben kolonializálja Kínát, és észrevétlenül, kólásüvegekkel és álomszerű zenével fosztotta meg identitásától. Egyfajta revansnak is tekinthető a film másik slágerje, a The Cranberries Dreams című slágere, ami elhangzik eredeti formában, majd Faye Wong kínai adaptálásában is.
Oldalakat lehetne írni a Csungking expressz komplexitásáról, technikai újításairól, zenehasználatáról és filmnyelvéről, mégis olyan hamisnak érződik elméleti síkra helyezni valamit, ami, ahogy a rendező is mondja, érzékekből született. A filmnek amennyi rajongója van, annyi gyűlölője is, fogyaszthatósága miatt sokan bírálták helyét a szerzői filmes kánonban. Wong bonyolultan gyönyörű hálót sző négy ember esetleges találkozásából, egyszerre hajt főt a nagy múltú hongkongi mozi fölött, de előre is tud nézni, ahogy David Bordwell írja, „kísérleti, de egyszerre ellenállhatatlanul élvezetes”. A stiláris eszközök, gyakran elfedő és nem megmutató célú közelképek által a néző belesüllyed ebbe a szépen szomorú világba és hiába kényelmetlen, nem nagyon akar kimászni belőle. Ez pedig csak az igazán nagy filmek sajátja.
További érdekességek a filmről
A két történetet két operatőr vette fel – az első szekvenciát az Ahogy peregnek a könnyeket jegyző Andrew Lau, a másodikat pedig Wong Kar-Wai már-már állandó operatőre, az ausztrál Christopher Doyle jegyzi.
Az egyik jelenetben a 663-as megérzi Faye jelenlétét, hazarohan, de a lány helyett csak az elárasztott lakását találja. A víz a harmadik emeleti lakás alatti szintet is eláztatta, végül a lakóközösség beperelte a produkciót.
A 663-as zsaru lakása valójában Christopher Doyle lakása volt.
Quentin Tarantino külön szerződést kötött a Miramax-szal, hogy saját kiadóvállalatot alapítson annak érdekében, hogy a Csungking expresszt szélesebb közönséghez juttathassa el.
A California Dreamin' hatszor hangzik el a filmben.
