Bevallom, először még csak csodálni tudtam a film árulásokkal, becsapásokkal, körmönfont mesterkedésekkel bonyolított narratív útvesztőjét, de úgy igazán szeretni nem. Nem találtam az érzelmi kapcsot a nagy manipulátorhoz, a Gabriel Byrne által játszott Tom Reaganhez, aki először az ír, majd az olasz maffiafőnöknek ad tanácsokat. (Akinek eszébe jut az Egy maréknyi dollárért, ne érezze magát megvezetve, az ősforrás ugyanaz: Dashiell Hammett bűnügyi regényei.) Többszörös újranézés kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem csak bámulatos stílusa, gyilkos humora, de valahol mélyen elrejtve, szíve is van ennek a filmnek, amit direkt nem könnyű megtalálni.
Gabriel Byrne
A halál keresztútján világában az érzelemmentesség és a kiismerhetetlenség a túlélés és az érvényesülés záloga. Először a történet kirakós darabkáinak az összeillesztése jelenti a legnagyobb kihívást, és ha ez megvan, akkor sem dőlhetünk hátra, hátra van egy még nagyobb és még izgalmasabb rejtvény. Mi motiválja, mi hajtja Reagant? Még egy lépés, és már a gengszterfilmes zsánert rég hátrahagyva annál a kérdésnél tartunk, hogy kiismerhető egyáltalán az ember úgy igazán?
A Coen-testvérek filmről-filmre arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a legkülönzőbb zsánerekben is kiismerik magukat, a legkülönbözőbb karaktereket és világokat képesek életre kelteni, szóval mesterei a szakmájuknak, és tőlük talán még az elbizakodottságot, a mindent tudás illúzióját is elviselnénk. Ehelyett újból és újból, néha humorosan, máskor véresen komolyan, a legtöbbször a kettőt keverve arra jutnak, hogy a világunk kiismerhetetlen, és így kell benne élnünk. Ritkán használt szó a Coen-filmekkel kapcsolatban, de szerintem a sok önhitt, nagydumás karakterükön keresztül alázatra ösztönöznek. Reagan is, hiába túnik úgy, hogy okosabb mindenkinél, és minimum egy lépéssel a többiek előtt jár, többször csak a vakszerencsének vagy egy másik ember váratlan döntésének köszönheti, hogy életben marad.
Jon Polito
A halál keresztútján végén a kamera az egyedül maradt Gabriel Byrne-höz közelít, a kalapja mélyen a szemébe húzva, de azért csak elkapjuk a végén a tekintetét. De ahogy addig korábban, úgy ott sem lehet egyértelmű érzéseket kiolvasni belőle.
Izgalmas értelmezések persze mindig vannak, a The Coen Brothers: This Book Really Ties the Films Together című monográfia szerzője, Adam Nayman amellett érvel, hogy ugyan két szerelmi háromszög is van a filmben, a Leo-Verna-Tom hármasa van az előtérben, továbbá Bernie-Eddie-Mink viszonya is fontos szerepet játszik a bandaháború kitörésében, de valójában az ír maffiafőnök, Leo (Albert Finney) és tanácsadója, Tom Reagan (Gabriel Byrne) szavakkal sohasem egyértelműsített szerelmi története ez.
Coenék ironikus humorára jellemző, hogy egy rejtőzködő, enigmatikus férfit tettek meg főszereplőnek, és egy nehezen bejárható labirintust építettek köré, de közben már az első jelenetben adnak egy megoldókulcsot a filmhez: “Amiről én beszélek, az a barátság. Meg a jellem. A szentségit neki, kimondanom sem akaródzik. Amiről én beszélek, az az erkölcs.” Csak éppen ezt a simlis olasz maffiózó, Johnny Caspar szájába adják, akinek semmit sem szabad elhinni. És ez persze a film összes többi szereplőjére is vonatkozik.
John Turturro
Carter Burwell ír népzene által inspirált, szentimentális filmzenéje izgalmas módon ellenpontozza A halál keresztútján stilizált erőszakosságát, és persze ott vannak a film ikonikus jelenetei: a kisgyerek, aki lelopja a hulláról a parókát, Albert Finney papucshúzással kezdődő vérengzése, vagy mindig közül a legmegrázóbb, Byrne gyötrelmesen hosszú sétája az erdőben az előtte csúszó-mászó, visítva síró, életéért könyörgő John Turturróval. Amiről aztán persze kiderül, hogy ha nem is az egész, de jó része színjáték volt, hogy mentse az irháját.
Zseniális szemfényvesztés az egész, és még az is lehet, hogy a Coenék nevetnek rajtunk, hogy keressük benne a mélyebb értelmet és az őszinteséget, és azon agyalunk, mit jelenthet vajon a szél által felkapott és ide-oda dobált kalap. A legzseniálisabb talán az az egészben, hogy megfejtés nélkül is lebilincselő érzés nézni a szálldosó kalapot, és az is élvezetes elfoglaltság, ha értelmet akarunk neki adni.
