 |
filmhu: Minálunk az elsőfilmes fogalma igen érdekesen alakult: egyrészt itt van a "tehetséges", szép jövő előtt álló negyven év körüliek és/vagy túliak társasága, másrészt a húszas éveiket meghazudtoló magabiztossággal nyomuló titánok serege. Mondjuk úgy, hogy az egyik oldalon Fésősék, a másikon Mundruczóék. Hetvenhármas évjáratoddal fiatal vagy koros elsőfilmesnek tartod magad?
Antal Nimród: Pont jónak. Egyébként fiatalnak tartom magam, azt hiszem, annak is számítok, már csak azért is, mert nyilvánvalóan rengeteg tanulnivalóm van. Én már a lehetőségnek is örülök.
filmhu: A Filmművészetit elvégezted?
A. N.: Igen.
filmhu: Jelent ez valamiféle biztosítékot?
A. N.: Nem. Nekem azért volt jó oda járnom, mert rengeteg filmet láthattam, részben olyanokat, amiket addig nem ismertem. Másfelől a vizsgafilmekből, egymás munkáiból nagyon sokat tanulhattunk. A légkör, a hangulat is fontos volt. És szerettem az embereket. Nem az intézményt kedveltem, hanem a helyzetet: be lehetett járni, arcokkal találkozni, a filmről beszélgetni. Filmmel voltunk körülvéve éjjel-nappal.
 |
A. N.: Operatőr szerettem volna lenni, fel is vettek. Első évben ráébredtem, rendező akarok lenni. Azt mondták, túl fiatal vagyok, nincsen elég élettapasztalatom. Abban az évben meghalt a papám - kimentem Amerikába. Ő ott élt. Kint dolgoztam fél évig, majd el kellett döntenem, visszajövök-e, vagy nekiállok szamárlétrázni.
filmhu: Mert hogy esélyed lett volna filmesként boldogulni?
A. N.: Harmadik kameraasszisztens voltam, lencséket tisztogattam, de gondolom, tíz év munka után eljutottam volna valameddig.
filmhu: Végül visszajöttél.
A. N.: Édesapám halála után egy közeli rokon segített abban, hogy befejezzem a Főiskolát. Bízott bennem, anyagilag támogatott
filmhu: A csoporttársaidat kik segítették?
A. N.: A szülők. Én is így indultam...
filmhu: Volt értelme annak, hogy elvégezted a Főiskolát?
A. N.: Erre majd húsz-harminc év múlva tudnék választ adni. Nem volt minden remek, de a tanárokon kívül is voltak olyan emberek, akik segítettek engem. Többek között Marosvölgyi Judit és Böhm András.
filmhu: A Biztosítás, harmadik kisjátékfilmed, szerepelt a 30. Filmszemlén...
A. N.: És megszavazták nekünk az Egyetemisták és Főiskolások Közönségdíját. Ez nagyon jó volt. Valaki azt mondta egy interjúban - egyetértek vele -, hogy a közönségdíj az igazi szakmai díj. Mert végül is a film a közönségnek készül. Nem?
 |
A. N.: Na jó, de azok, akik ezt vitatják, azok szerintem nem...
filmhu: ... nem számítanak? A kritika nem érdekel?
A. N.: De, az érdekel.
filmhu: Akkor a kritikusok nem izgatnak?
A. N.: Úgy vagyok velük, mint a riporterekkel. En bloc nem faszok, persze. Azon a bizonyos Szemlén ott ült a zsűriben két ember, akiket kifejezetten tisztelek, ennek ellenére sem nagyjátékfilmre sem kisjátékfilmre nem osztottak díjat. Ez pedig botrányos! Az első visszajelzés az volt, hogy a zsűri közölte: fiúk, szarok vagytok... Számos fiatal megkérdőjelezte, ezek után érdemes-e filmet csinálnia. Engem nagyon feldobott a díj. Bár a vetítésen nem voltam ott, a tapsot nem hallottam.
filmhu: A Biztosítás óta mit csináltál?
A. N.: Reklámokból élek. Emellett zenekaroknak szoktam klipeket csinálni – az utóbbi időben egyébként kevesebbet – szerelemből. Azaz ingyért. Kialakultak azok a fix-csapatok – Quimby, Sub Bass Monster, Dopeman, Heven Street Seven, Ganxxta Zolee – akikkel együtt dolgozunk. Ezen a „terepen” jól érzem magam, mert elvileg kreatív szabadságot élvezek, bátran lehet kísérletezgetni, senki sem szól bele a munkámba, és kipróbálhatok számos olyan technikát, amit esetleg egy nagyjátékfilmben felhasználhatok.
filmhu: Ne titkoljuk el szeretett olvasóink elől, hogy átverjük őket, mert két interjút mixelünk össze. Az első beszélgetést ugyanis, 2001. január 23-án készítettem Veled. Most 2002. szeptember 23-át írunk. Mi történt a majdnem két év alatt?
A. N.: Kétszer indultunk el azóta. Az interjú az első indulásnál készült – nem kaptam meg az engedélyt a Metrótól, de úgy tettem, mintha a zsebemben lett volna. Kétszer álltunk le. Ez most a harmadik nekifutás. Kilenc hónapig tartott, hogy meggyőzzem a Metrót, nem dokumentumfilmet forgatok róluk, hanem a helyszín egy szimbolikus világ. Az engedélyt megkaptuk, aztán újabb kilenc hónapot vártunk, hogy megérkezzen a pályázati pénzünk az MMK-tól.
 |
A. N.: Ez továbbra is így van. Eredetileg ötven millióból akartuk leforgatni a filmet.
filmhu: Veszélyesen low-budget.
A. N.: No-budget. Ki is derült, hogy ez lehetetlenség. Így csak akkor mertünk elindulni, amikor megkaptuk az MMK-tól a pénzt. Ugyanis a gyártással együtt a legelején elhatároztuk, itt nem fordulhat elő, hogy a stáb nem kap fizetést.
filmhu: Ez elég gyakori.
A. N.: Azt hallottam, hogy az esetek kilencvennyolc százalékban a munkatársak többsége nem jut hozzá a pénzéhez.
filmhu: Támogatód nem vált szkeptikussá? Szállnak az évek, engedély nincs, engedély van, de pénz nincs…
A. N.: Szerencsére tisztában van a honi viszonyokkal. És bármikor belenézhetett volna a bankszámlámba. Ráadásul csak a pénz egy részét utalták át nekünk. Bíztak bennem mindvégig.
filmhu: Végül hogyan alakult a film költségvetése?
A. N.: Nyilvánvaló, hogy a helyszín a legdrágább, még akkor is, ha nem extrém összeg. Amennyiben építenénk egy díszletet, ugyanitt tartanánk.
filmhu: És bajos volna felépíteni.
A. N.: Utoljára Tarkovszkijnak jött össze a Solarisban. Most százmilliós költségvetéssel számolunk, de ha a Valami Amerikára gondolunk, a maga jelentős propagandagépezetével, akkor azért ez nem akkora összeg.
filmhu: Nem tervezel egy ahhoz hasonló reklám- és marketingstratégiát?
A. N.: Dehogynem! Pálfi Gyuri mondta a tévében, hogy egy filmesnek az az elsődleges szándéka, hogy a munkáját minél többen nézzék meg. Egyáltalán: hogy lássák az emberek. Érdekes, friss kampányt szeretnék. És ez a film megfoghatja a művészmozik közönségét, ugyanakkor számíthatunk a plaza-közönség érdeklődésére is. Egészséges hibrid leszünk. Abban az országban, ahol nincs középút az elszállt művészfilm és a Dáridó-kultúra között.
filmhu: Mentálisan hogyan érintett az évekig tartó huzavona?
A. N.: Egyrészt felkészített a jövőre, másrészt nagyon megviselt. Lelki hullámvasút volt. Minden egyes indulás azzal járt, hogy lemondtam bizonyos munkákról. Ez persze így természetes. De nagyon nehéz megélni, hogy felhergeled magad, fizikailag-lelkileg készen állsz, aztán kiderül, mégsem.
filmhu: Ki írta a forgatókönyvet?
A. N.: Én találtam ki az alaptörténetet, és én jegyzem az első forgatókönyvet, amiről azt gondoltam, szuperfasza. Ennek ellenkezőjéről meg is győzött az a két ember, akiknek a véleményére leginkább adok. Mondták, tényleg jópofa, de a második „felvonás” után megszűnt létezni a film. Úgyhogy producerem azt javasolta, alkalmazzunk egy amerikai forgatókönyvírót, Jim Hadlert, aki A miniszter félrelépben is közreműködött. A srác el is röpült ide, itt töltött pár hetet velem. Felturbózta az eredeti könyvet. Viszont jó pár dolog nem nyerte el a tetszésemet, úgyhogy amikor elment, fogtam a könyvemet, meg a közös könyvet, és írtam egy harmadik változatot. De nagyon jó, hogy Jim itt volt, mert tényleg nem volt befejezése a filmnek, és sok mindent nem tudtam megoldani.
 |
A. N.: Alapjában véve semmit. Ugyanaz történt, mint a diplomafilmemnél. Elindultunk, bekövetkezett pár változás, megálltunk, újra elindultunk, és akkor láttuk, az eredeti szándék volt a jó. De egy forgatókönyv időhöz kötött; ahhoz az időhöz, amikor a filmet készíted. Mi „csak” három évet vártunk erre a filmre, de mi van azokkal, akik öt-tíz évig kényszerülnek erre? És induláskor már máshol tartanak emberileg, lelkileg
filmhu: Erre voltam esetedben is kíváncsi.
A. N.: Érdekes kérdés, hogy a művészet követi-e az életet, vagy az élet a művészetet. Filmem hőse el akarja hagyni a Metrót évek óta, de nem áll még készen erre. Mert még nem fejezett be valamit. Én ugyanebben a cipőben járok. Ha befejezem ezt a filmet, szeretnék máshol próbálkozni. De nem tudom elhagyni ezt az országot, nem tudok új dolgokba belefogni, amíg ez a film nincs meg nekem. Amíg ez nincs lezárva.
filmhu: Másképp, de ezt mondtad nekem az utolsó találkozásunknál is: volt egy olyan periódus az életedben – a beszélgetésünk előtt fél évvel -, amikor úgy döntöttél, véget vetsz az itteni életednek.
A. N.: Ez továbbra is így van. 91 óta élek Magyarországon - egyfolytában. És - valószínűleg a hiperérzékenységem miatt - egyszer csak mérges lettem mindenkire. Úgy gondoltam, jobban tudnék érvényesülni máshol. A máshol nem volt kitalálva. Csak annyi volt, hogy máshol. Mivel mindig is nagyjátékfilmes rendezőnek készültem, úgy gondoltam, ezt a több mint tíz évet nagyjátékfilmmel kellene befejezni. Magyar nyelven, magyar színészekkel. A föld alatt. A metró olyan szürreális világ! Még egy lehetőséget adtam magamnak. Ez az egy bejött.
 |
A. N.: Mindig is outsidernek éreztem magam. Hallasz csapatokról: Mundruczó, Pálfi, Török…, ők nagyon összetartanak. Nem veszek részt filmes fórumokon, nem pörgök a szakmában.
filmhu: Miért nem? Nem hívnak?
A. N.: Így alakult. Nyilvánvaló, én sem tettem látványos lépéseket annak érdekében, hogy befogadjanak maguk közé. Egyébként ebben az országban senkiket sztárolnak, és olyan tehetségeket hagynak figyelmen kívül, mint Pálfi a Hukklé-val. A média egy emberként hallgat róla. Ez fölháborító.
filmhu: Mennyire tudtad összetartani a stábodat ?
A. N.: Nem szemrehányás a stábtagok felé, de amikor a film leállt, mindenki elment a dolgára. Ez rendjén van. Az MMK – amelynek hálás vagyok az anyagi támogatásért – nem kommunikálta felém, mikor hirdetnek pályázatot. Tavaly december óta hallgattam azt, hogy „jövő héten”. Én meg ezt mondtam a stábtagoknak, még akkor is, ha tudtam, ez a film meglesz.
filmhu: Hányan hagytak ott?
A. N.: Inkább azt mondom meg, kik voltak velem végig: a producerem, Hutlassa Tamás, és az operatőröm, Pados Gyula.
filmhu: És hány tagú a stáb?
A. N.: Kicsi csapat lesz ez.
filmhu: Harminc ember?
A. N.: Szerintem ez már sok, bár jelenettől függ. Lesz olyan epizód, ahol százan rohangálnak majd körülöttem, statisztákkal együtt.
filmhu: Mi lett a színészekkel? Akiket – lévén úgy tudom, csak férfiakat verbuváltál - macsó-gárdának is nevezhetnénk?
A. N.: Már van egy lány! Azt hiszem, azért nem voltak nők az eddigi filmjeimben, mert a sztori nem engedte. Macsós, kanbulis filmek voltak ezek. És mindig gondom volt azokkal a filmekkel, amelyekben muszáj-szerelmi szál volt. Amikor lehetett látni, hogy a nő csak kellék. Csupán azért és arra van, hogy a főhős férfiasságát kiemelje. Én ilyet nem akartam csinálni. De ebbe a filmbe szerettem volna egy színésznőt. Balla Eszter mellett döntöttem. Egyébként az összes színészem megvan, maradt. Néhányuknál viszont szerepet cseréltem. Vannak páran – most nem mondok neveket -, akik, amikor elindult ez a film, még nem voltak címlapsztorik. Most már viszont – a hazai viszonyokhoz képest – megasztárok lettek.
filmhu: Világos, kire gondolsz.
A. N.: Három színészre gondolok.
filmhu: Egyikük Pindroch Csaba.
A. N.: A másik kettő pedig a Szabó Győző és a Hujber Feri.
filmhu: Nem irigyellek.
A. N.: Eredetileg mind benne voltak a filmemben. Aztán jött a Valami Amerika, meg tévéműsorok hosszú sora, egyebek.
filmhu: Nagyon bátor döntést hoztál.
A. N.: Az első reakcióm az volt, hogy mindegyiküktől elbúcsúzom.
 |
A. N.: Hujber egy gyermeteg, pimasz, de ártatlan srácot játszott volna, hogy mosolyt csaljon a nagyközönség arcára. Feri viszont egy ideje macsókat játszik, és a Barátok köztben nőket erőszakol meg. Úgyhogy másik szerepet kap. Pindroch az egyetlen közülük, aki viszont úgy maradt, ahogy volt. Mert mindig valami egyedi dolgot hozunk létre. Vele kapcsolatban nem érzem azt a veszélyt, hogy az arcához egy film, egy szerepkör tapadna. Szabó Győző karaktere itt sejtelmes lesz.
filmhu: Jó, hogy a nem éppen coverboy Bertók Lajos a főszereplő.
A. N.: Nagyon egyszerű ez; az ország egyik legtehetségesebb színészének tartom Lajost, és mint karakter is, zseniális lesz a szerepre. Szerencsére sok jó ember vesz körül, velük biztonságban érzem magam, még akkor is, ha néha félek – de csak magamtól.
filmhu: Hány napot forgattok?
A. N.: Harminchat napot terveztünk. Harminchat nap a föld alatt. Naponta négy óránk van.
filmhu: Riasztónak hangzik.
A. N.: Egy átlagos forgatási nap 12 óra. Úgyhogy ez mind technikailag, mind szakmailag egyenlő az öngyilkossággal. Különösen egy elsőfilmes esetében.
filmhu: Színészeid jegyellenőrökként élik mozgalmas-színes mindennapjaikat. Mit csinálnak ők egész nap, azon kívül, hogy a bliccelőket terrorizálják?
A. N.: Vannak olyan jelenetek, amikor dolgoznak a fiúk, így az ellenőrzés folyamatába is belepillanthatunk. Úgyhogy ez kardinális része a történetnek, de természetesen nem erre fókuszálunk a filmben. Van egy gonosz bácsink, aki a föld alatt csúnya dolgokra vetemedik, így a fiktív földalatti világ főnöke, Cserhalmi, és a mi ellenőrcsapatunk, hazai Stalloneként és Bruce Willisként, egy ember vezetésével rendet teremt.
filmhu: Amikor ezt a filmet befejezed, elutazol. Gondolom, Amerikába. Vannak terveid? Rövid távra.
A. N.: Innen el akarok menni, nem tudom hova. És vissza akarok jönni. De olyan nehéz erről beszélni, mert nagyon félek attól, hogy esetleg azt érzik ki a szavaimból, hogy én itt lesajnálok és hőzöngök. Van olyan alkat, mint Mundruczó, aki képes, aki bír akár évente egy nagyjátékfilmet is létrehozni. Fogalmam sincs, hogy csinálja.
Én egyszerűen nem vagyok benne biztos, el kívánom-e viselni három évente azt a lelkiállapotot, amelynek elviselésére az elmúlt években rákényszerültem. Ha most nem próbálkozom, akkor végleg lekések mindenről. A cél nyilvánvalóan egy nagyjátékfilm, no de nem ezzel rontok be Amerikába. Ne álmodozzunk. A rendezésből volna jó megélni. Boldog leszek, ha eleinte fagyasztott zöldség-reklámokat forgatok.
