2003. 02. 01. Hungler Tímea
Igazi stílusbravúrt hajtott végre Tóth Tamás rendező Rinaldo című mozijában - a magyar filmes hagyománytól eltérően - zsánerfilmet rendezett, méghozzá egy nyolcadik kerületi westernt. A klasszikus western mozikból jól ismert dramaturgiai fogások, az „idegen a városban” motívumtól kezdve, a Sziklás-hegység kaktuszai (ez esetben a nyolcadik kerületi bérház emeletei) között zajló végső összecsapáson át, az Ennio Morricone-jellegű filmzenéig, és a főbb szerepkörökig (seriff, bandita, segítő idegen) minden western elem megtalálható a Rinaldóban, melynek egyik legfőbb vonzereje pontosan ez a szándékos és ironikus anakronizmus: a komoly hagyományokra visszatekintő amerikai zsáner mai magyar környezetbe helyezése.
A filmet a kezdetektől az utolsó kockáig fájdalmas irónia lengi át, ami részben a remek színészi alakítások érdeme (Csuja Imre, Molnár Piroska, Andorai Péter, Scherer Péter, Kovács Lajos, Bán János), részben pedig azé a merész rendezői alapötleté, mely szakítva a magyar tradícióval, a periférián mozgó, sanyarú életkörülmények között élő szereplők mindennapjaiból nem annyira a tragikus elemeket, mint inkább a lefojtott életerő váratlan megnyilvánulásait emeli ki. Bár a film egy gyár bezárásával indul, és az elbocsátott melósok bandába verődésével folytatódik, a
Rinaldo semmiképpen sem tragikus világlátású politikus vádirat a mai magyar rögvalósággal szemben, sokkal inkább az emberi értékek, érzések mozija: a szereteté, a szerelemé, a barátságé, az áldozathozatalé, a kitartásé, a bajtársiasságé, a hősiességé.
A
Rinaldo története klasszikus western szüzsé: a már említett banda, Bán János vezetésével egy nyolcadik kerületi bérházat tart rettegésben, helyesebben „védelme alatt”: védelmi pénz fejében nem bántják a lakókat, akik közül – némi allúzióként a bűnügyi rovatokból ismerős lakásmaffiára – néhányuk otthonát már megkaparintották. A bérház lakói megtépázott önbizalmuk utolsó tartalékait mozgósítják, amikor felveszik a kesztyűt – vezetőjük a jóságos, erős idegen, a valamikori vándorcirkuszos késdobáló, az ukrán Rinaldo, aki néhány éve szakadt el a truppjától, és azóta a kerületben tartózkodik. Miközben a csapat utolsó csepp véréig védi a „szülőföldet”, értelmét vesztett életük új célt kap, önbecsülésük nő, barátságok és szerelmek szövődnek, maximálisan bizonyítva, hogy a létminimum nem feltétlenül azonos a lét minimumával.
Tóth Tamás
Rinaldója épp azáltal ábrázolja hitelesen a mai magyar valóságot, hogy látszólag másról beszél: a westerntörténet kulisszái és szereplői egy olyan világba nyújtanak betekintést, amiről hajlamosak vagyunk tudomást sem venni, legfőképpen azért, mert alapvető értékeiben nem, csupán szegényes külsőségeiben különbözik a mi világunktól.
Szívhez szóló, romantikus kalandfilm a Rinaldo.
Klasszikus alaphelyzet, klasszikus szereplőkkel, klasszikus mese.
Nem egy szokványos krimi, hanem egy igazi banditafilm.
A sztori a „Hét szamuráj”, illetve a ”A hét mesterlövész” magyar változata.
De ez nem egy western, hanem egy „eastern”, - ennek a még nem létező műfajnak az első darabja!
A két alapmű központi elemét, a megfélemlített falut egy lerobbant, nagy pesti bérház lakói képviselik, az elvetemült bandita lovascsapat most züllött külvárosi gengszterbanda, a szerencsétlenek védelmére kelő férfiak pedig nem szélnek eresztett szamurájok vagy vadnyugati mesterlövészek, hanem egy vasgyár elbocsátott munkásemberei.
A védelemre szorulók és a védők között nálunk is megható barátságok, szerelmek szövődnek. Harc, látványos csaták, ármány, szerelem, halál, viszonylagos heppiend. Egy kiemelt figurának - egy külföldi vándorcirkuszból elkóborolt késdobálónak - köszönhetően, a mi változatunkban a végén nem kell eltemetni a hősöket.
A különleges idegen neve Rinaldo.