Talán nem véletlen, hogy számos, úgynevezett ősfilm táncot, táncosokat rögzített. Persze ezekben az esetekben az elsődleges élmény még a mozgás, mármint a mozgókép mámora volt, ám az avantgard filmesei már első lelkesültségükön túllépve valóban kísérleteztek azzal, hogyan lehet a tánc és a mozgókép absztrakcióját ötvözni, e két kifejezési forma hogyan termékenyíti, erősíti egymást. Bátran és felszabadultan mondtak tehát le a történetmondás igényéről, s nem átallottak formalistán, strukturalistán gondolkodni e kifejezési formákról. S mintha az (nyugat-) európai táncfilm alapvető tendenciájában máig őrizné ezt a gondolkodásmódot.
A fesztiválon vetített külföldi filmek alapvetően a látványra, a merész vizuális kísérletezésre épültek. Mind a hat vetítést ugyanaz az egy angol egyperces vezette be, a The Five Andrews Sprue című „természetfilmje”. A super8-as filmre rögzített egy percben az öt, fehér ruhás táncos rezgése, remegése, a kifeslő, virágzó, majd elnyíló virágok rövid, ám szomorú sorsát tette táncfilmmé. Mulatságos, szép és eredeti volt, amelyet többször is meg lehetett nézni, s amely valóban filmként, mozgóképi kompozícióként funkcionált. A fesztivál egész anyagát tekintve úgy tűnik, az „egyperces” nagyon termékeny műfaj ebben az ágazatban is. S természetesen bátorság is. Egyetlen percben egyetlen ötlet kibontása nagyon pontos arányérzéket kíván. Ilyen tökéletes egyperces kompozíció volt az angol Kezek tánca a fényben (Kathak in the pool of light), amely egy tradicionális indiai táncból, illetve táncosból valóban csak a kezek táncát mutatta meg a fényben. Mulatságos egyperces volt az angol Swann Lake, amely be merte szorítani egy szűk fürdőszobába, egész pontosan a WC és a mosdó közé a Hattyúk tava egyik híres férfivariációját,. Szintén egyetlen ötletre épült az ugyancsak angol Face it, amelynek szélesvásznú kivágásában három arc koreografált kifejezései tökéletes vizuális élményt hoztak létre. Akárcsak a szintén angol Exosphere című filmben, amely egy absztrakt teret egy véletlenszerűen mozgó lufira (?) kötött kamera szemszögéből mutat meg.
Bizonyos értelemben a minimalizmus alternatívájának tekinthető még az első vetítési nap filmjei közül a két leghosszabb produktum. Az egyik Catherine Maximoff Uzes Quintett című filmje volt, amelyben a rendező öt koreográfust kért fel egy témára. A témamegjelölés kissé általánosan hangzik: visszhang a természetre a táncos testén keresztül. Öt különböző felfogás, szemlélet került tehát egymás mellé, mégis egységes film jött létre. Része volt ennek valószínűleg az a merész elhatározás, hogy gyakorlatilag néma volt a film, legfeljebb a táncosokból jövő természetes hangok voltak hallhatók, ám ez sem lett túljátszva, mesterkélten kijátszva. Az egységesítés másik fontos eszköze a film vágása volt. Az öt koreográfia ugyanis egymásba – egymásra vágva jelent meg, s az egymást követő képek között mindig tiszta volt a képi, kompozicionális vagy asszociatív kapcsolat. A montázs-szerkesztés ellenére mind az öt koreográfia végig követhető volt, s egységes egészt alkotott.
Az első vetítés másik nagy „kihívása” a majd’ egy órás Amelia című film volt, a La La La Human Steps és Edouard Lock közös munkája. Színpadi darabból lett tökéletes film. A látvány minimalizmusa nem csak fekete- fehér nyersanyagból következett, hanem abból a különös térből is, amelyből végig nem lépett ki. Mintha egy hatalmas, parketta-falú és padlójú tárnába lettek volna zárva a táncosok, akik nem beléptek ebbe a térbe, hanem egyszerre csak benne voltak. E nagyon behatárolt tér azonban rendkívül mély volt, így gyakran lehetett élni a felső kameraállással, amely hatásosan tudta érzékeltetni a zuhanás, a mélybe vetettség élményét. A távolság/ közelség azonban nem csak ebben a vertikalitásban, hanem horizontálisan is fontos képszervező eleme volt a filmnek, amely többnyire férfi-nő duettekből, illetve egy férfi kvartettből állt. A kamera mozgása nagyon visszafogott és kiszámított volt, csak akkor mozdult meg, amikor az valamilyen módon a táncot, a mozgások irányát értelmezte. Így egy-egy erőteljes svenk, illetve a közelség-távolságot hangsúlyozó vágás valóban koreografikus hangsúlyt kapott. Emellett a fekete-fehér filmből is következően a fény-árnyék játékok, pontosabban a táncosok árnyékszerű jelenléte, szinte egydimenzióssá válása fontos képi elemmé vált.
A következő két vetítési nap filmjei között szintén szerepelt néhány olyan produkció, amelyeknél a tánc a kamera és a vágás egy közös koreográfiai koncepció alatt hoztak létre valamilyen egységes egészt. Ilyen volt az Annonciation című francia film, amely a műsorfüzet szerint Szűz Mária és Gábriel arkangyal találkozását idézte fel, ám a szüzsé elolvasása előtt számomra ez a film egy leszbikus kapcsolatba csábítás „történetének” tűnt inkább, két nagyon karakteres táncosnővel. Ám az ismertető elolvasása sem rendített meg különösebben, hiszen a filmben elsősorban a látvány, a kép, a zene és a mozgás ritmusa volt fontos, s ettől még akár lehetett maga az immaculata conceptio is! Az izlandi Brust című film azonban egyértelműen férfi-nő kapcsolatot mutatott, ám itt sem volt semmilyen történet igény, csak egy egyszerű szituáció: fiatal pár, akik arra ébrednek, hogy keményen küzdenek egymással, miközben csőtörés miatt, elönti a víz a szobájukat.
Szerepelt a vetített anyagban néhány klasszikus avantgard értelemben is vehető kísérletező film. Ahol még annyi narrativitás sem jelent meg, mint az előző felsorolás filmjeiben, igazából a technika volt az úr. Ilyen volt a kanadai-olasz Man’dalas, amely egy forgóajtós szituációt formált a kaleidoszkóp mozgóképi játékává. Csodálatos képi kísérlet volt az angol – ausztrál Nascent, amely a mozgásfázisokat állóképekre lebontva helyezte egymás mellé, s miután így visszatért a mozgókép alaptörvényeihez, ismét megmozdította az egyes kimerevített fázisok képeit, s teremtett ezzel örvénylő, organikus mozgásélményt.
A filmek között szerepelt négy magyar film is, amelyeket jobb esetben az esztétizálás jellemzett. Ilyen volt a látványában, megkomponáltságában mindenképp kiemelkedő Táncalak, Ladányi Andrea és Grunwalsky Ferenc közös filmje. A hordozótól eltekintve igazából nem tudnám megfogni, miért lehetne filmnek nevezni Kasza Gábor Váró című produkcióját, amely egy közép-kelet-európai hangulatú váróterem táncban elbeszélt nyolc percét rögzítette kamerájával. Az Autumn című kísérleti alkotásról különösebben nincs mit mondani: egy fekete ruhás lány táncol a Városliget különböző pontjain, a kamera mindig statikus. És persze ködös ősz van. A legnagyobb meglepetést azonban Mészáros Márta és Bozsik Yvett közös alkotása okozta. A csodálatos mandarin adaptációja körüli botrány és a letiltás persze adott némi kezdeti izgalmat a vetítésnek, ám ez hamar értetlenségbe csapott át. Az öt évvel ezelőtt készült film a hótreál és a szürrealizmus határán, rendkívül didaktikusan dolgozza fel Bartók táncjátékát. Tánc, film és zene tökéletes nem-találkozása ez a harmincöt perc, amely inkább bosszankodást, mint botránkozást válthat ki.
1. Nemzetközi Táncfilm Fesztivál – Örökmozgó 2005. október 19-21.
