A végéhez közeledik a Two Minutes to Midnight című magyar-amerikai koprodukcióban készülő független filmed forgatása. Az alkotás az 1950-es és 60-as évek Amerikájába repíti vissza a nézőt és egy sivatag mélyén megrekedt, időhurokba zárt városban játszódik. Mikor fogalmazódott meg benned a film ötlete és mi ihlette?
Hatvani Balázs: Nagyon közel áll hozzám az 50-es, 60-as évek Amerikájának kultúrája és az 50-es, 80-as évek filmjei. Ezeknek az alkotásoknak a világa, ártatlansága, zenéje, koreográfiája nagyon mély nyomot hagyott bennem. Ezt a korlenyomatot a sci-fivel kombinálva ma leginkább a Fallout adja vissza, ami akkor még nem is létezett. A nukleáris támadás egy olyan fenyegetettség, amit ellen nem tudunk védekezni. Az emberiség létrehozta a saját halálos ítéletét. Egy egészen kis dologból létrehozott egy pusztító energiát. Nagyon érdekel ennek a technológiai háttere, ugyanakkor az árnyalt, nem tökéletes emberi karakterek jellemfejlődése, hogyan válhatnak jobb önmagukká, hogyan alakítja őket az élet. Filmen és a vásznon is, magamra értve is. Nem egyszerű dolog ez. Ha ezt kombináljuk az 40-es, 50-as évek ártatlannak tűnő világával, valami elképesztő hangulat jön létre. Ez adta az ihletet, hogy kitaláljam a Two Minutes to Midnight univerzumát. Egy rövid, novella hosszúságú történettel kerestem meg Jim Hanks-et, akinek tetszett az ötlet.
Már az elején úgy indultál neki a Two Minutes to Midnight-nak, hogy ez egy amerikai-magyar koprodukció lesz állami támogatás nélkül, vagy próbálkoztál itthon is pénzt szerezni rá?
H.B.: Magyarországon nincsenek a szó szoros értelmében vett piacról dolgozó producerek. Olyan szakemberek vannak, akik pályázatokat írnak és jó esetben kapnak állami támogatást. Vagy nem kapnak és éveken át várnak, amíg talán sikerül szerezniük. Ezzel csak telik az idő. Ennél még az is jobb, ha a rendező kimegy a helyszínre és a saját telefonjával elkezd forgatni. Az alkotás folyamata a lényeg. Nem a magyar producereket akarom ezzel bántani, mert ők is úgy érvényesülnek az itthoni helyzetben, ahogy tudnak. Amerikában és a nagyobb Európai országokban sokkal nagyobb a piac, több a gyártócég, így sokkal több a lehetőség. A saját filmjeimet mindig úgy tudtam megvalósítani, hogy megtaláltak magánbefektetők, emellett a saját forrásaim forgatom bele az utolsó fillérig produkciókba , amiért - ahogy mindenki más a munkájában – napi szinten megdolgozom.
Jim Hanks-nek mi tetszett meg ebben a filmtervben?
H.B.: Szerintem elsősorban a karakterek fejlődése, valamint maga a világ, amiben a film játszódik. Készítettem storyboard-ot, vizuális terveket, teaser-eket. Volt egy univerzuma a filmnek, amibe lehet kapaszkodni. Szeretem megmutatni, hogy mi az elképzelésem, hogy ne csak beszéljünk a producerrel egy jövőbeli projektről. Egy tőlünk sok ezer kilométerre élő színész csak abba tud kapaszkodni, ha a rendezőnek van egy erős és konkrét víziója, amit fel is tud vázolni. És ez nekem is segít.
A Two Minutes to Midnight 12 éven át követte a történet szereplőit, hogy a valóságos módon, maszkok és digitális trükkök nélkül mutassátok be a karakterek öregedését. Miért ezt a megoldást választottátok?
H.B.: Elkezdtük forgatni a filmet, de mivel ez egy független produkció, kifejezetten lassan haladt a gyártás. Nagyon elégedettek voltunk azzal, amit felvettünk, és közben telt az idő. Elértünk egy ponthoz, ahol a sok forgatott anyag, a sok szuper színész, - Jim, Péter, Carel vagy Chris - fantasztikus dolgokat csináltak, és úgy éreztem, van olyan erős az atmoszféra és a világ, hogy el tudja vinni a hátán ezt a hatalmas vállalást. Mert itt a valós időnkkel is hozzátettünk a filmhez. Szerettük volna megőrizni és megmutatni azt, amiért dolgoztunk. Adta magát a megoldás, hogy évről évre dokumentáljuk, ahogy a szereplők változnak. Az, hogy tizenkét évig forgattuk, ad egy plusz különlegességet a filmnek. Az életem negyede benne van ebben a produkcióban. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy a stábtagok hogyan formálják velem együtt ezt a világot több mint egy évtizeden át. Ebben érzem ennek a filmnek az erejét.
A filmben olyan színészek játszanak, mint Jim Hanks, Kálloy Molnár Péter, Stacy Aung, Carel Struycken, Mary Kate Magee, Desteny Tolbert és Isabella Bjorkman vagy az angol Ashley Luke Lloyd és Paul Gregory. Miért rájuk esett a választásod? Tartottál castingot, vagy volt konkrét elképzelésed, kikkel akarsz dolgozni?
H.B.: Mindig úgy írom meg a forgatókönyvet, hogy már tudom, kikkel szeretnék együtt dolgozni. Mindenképpen Jimet képzeltem el főszereplőnek. Kálloy Molnár Péter nem csak játszik a filmben, de egyben az egyik producer is. Az egyik legjobb magyar színész. Tizenkét éve dolgozik velünk vállt vállnak vetve. Együtt fagyoskodtunk és sültünk meg a sivatagban Los Angelesben. Mindent megtett érte, hogy elkészüljön ez a film. Csak ezekkel a színészekkel működik ez az alkotás és egyiküket sem cserélném le senkire. Nagy dolog, hogy egy olyan hazai színész, mint Péter, beletette a segítségét és az élete 12 évét ebbe. A Sakál napjában is csodálatos volt és abszolút egyenrangúan játszott az Oscar-díjas Eddie Redmayne-nel, remélem nagyon sok nemzetközi produkcióban láthatjuk még és van egy közösen írt forgatókönyvünk is, ami New Yorkban játszódik. Destny, Mary Kate, Isabella és Stacy casting alapján kerültek a filmbe, mind csodálatos tehetségek. Paul Gregory az Old Vic theater társulati tagja volt és Sir Laurence Olivier mentoráltja.
Ashley Luke Lloyd a Gingerclown főszereplője, és barátom, készítettünk egy angol filmet is Made In The Eighties címmel, amit most utómunkázunk hangban. Ő volt a film producere és ötletgazdája, és szintén hatalmas tehetség, az eredeti Billy Elliot darab ősbemutatójának Michalje volt gyerekként.
Carel Struyckent az Addams Familyből és az Eastwicki boszorkányokból szerettem meg, hatalmas szívű, nagyon művelt ember, sajnos a Los Angeles-i tűz múlt évben az ő házát is elérte. John Kassirt a Mesék a Kriptában sorozat kriptaőreként szerettem meg, Chris Candy pedig fantasztikusan jó improvizátor és színész, mindent örökölt a legendás komikus édesapjától, John Candy-től.
A Two Minutes to Midnight forgatása a fóti United Illusions virtuális filmstúdióban fejeződött be május végén. Mesélj erről egy kicsit!
H.B.: Az egyik producer társunk, Balogh László májusban kint volt Cannes-ban, ahol Simon Zoltánnal, a United Illusions vezetőjével beszélgettek, és szóba került, hogy most forgatjuk a filmet. A stúdió felajánlotta a segítségét, így a film utolsó tíz százalékát úgy tudtuk befejezni, hogy nem kellett kompromisszumokat kötnünk. A hatalmas ledfalakkal felszerelt stúdiónak szinte még új illata van. Óriási megtiszteltetés ilyen helyen forgatni. A stábunk olyan körülmények között tudott dolgozni, amit az elejétől fogva megérdemelt volna, csak a költségvetés nem engedte.
Milyen helyszíneken fogattatok még?
H.B.: A film kilencven százalékát az Egyesült Államokban forgattuk, többek között Lancasterben, Los Angeles-ben, Trona-ban és Ridgecrestben.
Mi okozta a legnagyobb kihívást a forgatás során?
H.B.: Az, hogy meg tudjuk oldani, hogy ne látszódjon a végeredményen, hogy ez egy független film nem túl magas költségvetésből. Hogy felépüljön ez az univerzum. Végig az volt a célunk, hogy minden úgy nézzen ki, ahogy elképzeltük. De ebben a kihívásban voltak, akik segítették az utunk, és ez sokat jelent nekem, többek között Mengyi Gábor producer társam, Mészáros Tibor, Antal Tímea, Pataki András, Dörner György, Kuthy Zsuzsanna, Halász Glória, és Pereházy Miklós mindenképpen, és akik szerettek és kitartanak a mai napig mellettem.
Krisztián, te mikor csatlakoztál a filmhez mint producer?
Kontra Krisztián: Egy éve. Nagyon megtetszett ez az univerzum, amiben a történet játszódik. A filmezés szervezési oldala érdekel leginkább. Lenyűgözött Balázs egyedi látásmódja. Sokszor nagyon meglátszik egy filmen, hogy európai vagy amerikai stáb munkája. A Two Minutes to Midnight-ról szerintem senki sem mondaná meg, hogy magyar rendező víziója. Úgy éreztem, hogy új lendületet tudok adni a produkciónak. A napjainkban játszódó történetszálat együtt dolgoztuk ki Balázzsal. Hatalmas segítség volt alkotótársunk, Gazsó Zsuzsanna is, aki társ-producerként szívét lelkét beletéve a produkcióba csatlakozott hozzánk. Nagyon értékes alkotói folyamat volt. Ehhez a történetszálhoz castingoltunk négy nagyon tehetséges amerikai színésznőt, akik előtt nagy jövő állhat. (Desteny Tolbert, Mary Kate Magee, Isabella Bjorkman és Stacy Aung.)
Ebbe a produkcióba mindenkinek beletette a szívét-lelkét. Az elmúlt egy évben én is mindent annak rendeltem alá, hogy elkészüljön ez a film. Csodálatos érzés látni, ahogy elnyeri a végső formáját.
Számodra mi volt a legnehezebb kihívás a film során?
K.K.: Leginkább az, hogy amikor az Egyesült Államokban forgattunk, gyakorlatilag az ismeretlenbe mentünk. Nagyon nehéz volt itthonról megszerezni a kinti forgatást. Úgy érzem, hogy ameddig nem találkoztak velünk, addig nem vettek igazán komolyan minket azok, akiktől például helyszínt vagy járművet béreltünk. Teljesen megváltozott a hozzáállásuk, amikor megérkeztünk a helyszínre és látták, hogyan dolgozunk. Látták, hogy megérkeztek az eltökélt „őrült” magyar filmesek Közép-Európából. Érezték rajtunk a lelkesedést és az akaratot.
Tizenkét éve vette kezdetét a Two Minutes to Midnight forgatása. Ennyi idő után milyen érzés, hogy hamarosan elkezdődik az utómunka és célegyenesbe kerül a film?
H.B.: Talán most érzem igazán, hogy a saját életemből is beletettem 12 évet ebbe a produkcióba. Nagyon erős érzelmi hullámvasút volt ez az időszak. Ahogy mindenkinek, nekem is zajlik az életem, értek veszteségek, nehézségek, jó dolgok is, de a film örök társam volt. De elég sokszor úgy éreztem magam, mint egy versenyló, aki bár tudja, mire képes, de folyamatosan a rajtvonalnál áll csendben, és mérhetetlen türelemmel kell lennie, miközben a többiek régóta futják a köröket. Független filmként azt létrehozni, amire mi vállalkoztunk, nem egy átlagos kaland. De tudni kell ezt összeszorított szájjal tűrni, mert hatalmas cél lett kitűzve, saját erőből.
Tizenkét évig egy célra koncentrálni fantasztikus dolog, de közben hatalmas energia nem reklámozni magad és a filmed, úgy, hogy közben nem hagyod magad eltántorítani az álmodtól. Közben még mindig csak vársz a startvonalnál. Lehet, hogy megrándul az izmod minden melletted elhaladó árnyékánál. De csak prüszkölsz egy nagyot, lehajtod a fejed és tudod, a tökéletes pillanatra vársz, hogy elrajtolj. El kell fogadnod az még nagyon sok munka lesz. De ez megtanít sok mindenre az életről is.
Persze a versenyló is öregszik, felmerül a kérdés van-e benne és a filmben annyi, amennyi elég amikor végre futhat, kell-e még az, amire képes, hiszen vannak újak, fiatalok, és sokat változott a világ és a filmek is ebben a tizenkét évben. De én azt hiszem, ez egy igazán különleges és erős vágta lesz. Nagyon várom az utómunkát. Úgy érzem, hogy a film május 27-i sajtótájékoztatója után a Two Minutes to Midnight is elkezdhet vágtatni. Felszabadító érzés.
K.K.: Az elmúlt héten a legtöbbször azt mondtuk egymásnak, hogy „ezért dolgoztunk ennyit”. Ugyanakkor ameddig nincs kész az utómunka és nem látjuk egy vásznon vagy egy streamingplatformon a filmet, addig nem tudunk teljesen hátradőlni és megnyugodni.
Előreláthatólag mennyi időt vesz majd igénybe az utómunka és mikor láthatja a közönség a kész filmet?
H.B.: Fárasztó volt ez az időszak, úgyhogy a forgatás után egy hétig pihenni szeretnénk, de az a cél, hogy a kora őszi időszakra kész legyen egy olyan vágata a filmnek, amit meg tudunk mutatni egy tesztközönségnek. Jó esetben addigra már egy streamingszolgáltatóval vagy forgalmazóval is meg tudunk majd állapodni.
Balázs, mikor és minek a hatására döntötted el, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni?
H.B.: Már kisgyerekkoromban magával ragadott a filmek világa. Nagy kedvencem volt a Holiday Inn, amit édesanyám mutatott meg nekem, a Csillagok háborúja amit édesapám, és az összes kalandfilm, az Egy új remény, a Birodalom visszavág, az Indiana Jones-filmek, a Tim Burton -féle Batman, a Goonies (Kincsvadászok) és a Vissza a jövőbe. Ahogy nőttem fel, szerettem volna kapcsolódni ezekhez a világokhoz, csak éppen nem voltak sehol a valóságban. Erre azt láttam a legjobb megoldásnak, ha én is megpróbálok hasonló filmeket készíteni. Így a kis világom - ami igazából egyféle keveréke az általam gyerekként látott és megélt amerikai filmes életérzésnek és a magyar énemnek - tovább tudott létezni. Valahogy ez nekem kell, olyan mint a levegő. Nem tudok ezen kívül igazán létezni.
Jelentkeztél a Színművészeti Egyetemre is, ahol a második fordulóig jutottál. „Valószínűleg az volt a baj, hogy már a második körre világmegváltó tervekkel érkeztem, tudtam, kivel, hogy, mennyit és mikor fogok forgatni, ilyen trilógiát, olyan trilógiát” – említetted egy interjúban.
H.B.: A gimnázium alatt nagyon sokat kérleltem az osztálytársaimat, hogy csináljunk filmet közösen. Rengeteg forgatókönyvet írtam. Volt, hogy írtam egy folytatást a Gyalog galopphoz és megmutattam az osztálytársaimnak. Láttam, hogy az órán a pad alatt olvassák és tetszik nekik, hatalmasakat nevetnek. Szerettem volna megtalálni a társaimat ebben, mentorra lelni. Ezért jelentkeztem az SZFE-re. A felvételi második körén nem jutottam túl. Eleve már a Thelomeris – akkor Sorsvonalak – című filmötletemmel mentem oda, és már volt egy fantasztikus szereplőgárdám 23 évesen, Dörner György, Kerekes József, Rudolf Péter,Viczián Ottó, Vallai Péter, Bárd Noémi Polli, Papp Orsolya, Berzsenyi Zoltán, Kaszonyi Kinga és Szakácsi Sándor személyében, akiknek mind a mai napig hálás vagyok. Utólag úgy látom, nem illettem abba a filmes oktatási rendszerbe. Később sokan mondták nekem, hogy nem szerencsés úgy odamenni, ha nem látják, hogy formálható vagy. Akkor sajnáltam, de most úgy érzem, ennél jobban nem is járhattam volna.
Hogyan tanultál bele a filmezésbe? Elmentél gyakornokoskodni produkciókba?
H.B.: Nem, helyette egyből elkezdtem filmeket készíteni az ismerőseimmel. Autodidakta módon kezdtem el megtanulni mindent. Megtanultam a 3D animáció készítésén át a compostiálást, a kamerák használatát, a vágáson át a hangkeverésig és a fényelésig amit csak lehetett, és ennek köszönhetek nagyon sok mindent. Úgy érzem, hatalmas technológiai tapasztalatom van, ami felszínen tartott az évek alatt. De nem volt se pénzem, se mentorom így nehezebb volt haladni, lassabb, fájdalmasabb. Rákényszerültem, hogy magamtól megtanuljam ami szükséges volt ahhoz, hogy boldoguljak ebben a szakmában. Egy rendezőnek nem kell feltétlenül megtanulnia vágni és animálni, mert ezek elsősorban technikai skillek, nekem viszont ez segített abban, hogy bekerüljek a szakmába. Tizenkilenc éves korom óta ebből a felszedett tudásból létezem. Ez segített eljutnom olyan helyekre is, mint a George Lucas nevével fémjelzett Lucasfilm, Skywalker Ranch vagy Industrial Light And Magic. Azt hiszem, nincs annál jobb a világon, mint a semmiből létrehozni valamit. Édesapám is ilyen típus.
2013-ban jelent meg az első nagyjátékfilmed, a Gingerclown. Hogyan jött az ötlet, hogy egy vidámparkban játszódó 3D-s horror-vígjátékot készíts?
H.B.: Még a Gingerclown előtt elkezdtem a már korábban említett Thelomeris (Sorsvonalak) című filmemet, ami egy Magyarországon készülő sci-fi lett volna, először magyar szereplőkkel, majd azt tovább gondolva amerikai színészekkel, köztük Mark Hamillel. Több ismertebb színész (Christopher Lloyd, Gillian Anderson, James Purefoy) vállalta is a felkérést. Miután a Thelomeris készítési folyamatai elakadtak, megkeresett egy producer, aki szeretett volna készíteni egy horrorfilmet. A zsáneren belül én elsősorban a horror-vígjátékokat szeretem, például a Szörnyecskéket, nem a belezős filmeket. A Gingerclown esetében is hasonló volt a célom, tehát egy olyan alkotást szerettem volna rendezni, ami a horror és a vígjáték között mozog.
A Gingerclown-t az azóta már bezárt Budapesti Vidám Parkban forgattátok. Nehéz volt megszerezni az engedélyt, hogy ott dolgozhassatok?
H.B.: Amikor benne vagy egy munkában, minden nehéznek tűnik. Ha belegondolok, hogy mik történtek azóta, úgy érzem, nem volt nehéz feladat. A Vidámpark vezetése segítőkész volt, ráadásul már tudták, hogy be fog zárni a park, így nem volt vesztenivalójuk. Nagyon szerettem oda járni, amikor még működött. Fantasztikus hangulata volt: emberek, vidámság, játék, színek. Akárcsak a filmes világ. Innen jött az ötlet, hogy a Vidámpark legyen a Gingerclown helyszíne. Ezen kívül szerettem volna még utoljára megörökíteni a parkot, amire a mai fiatalabb korosztály már valószínűleg nem is emlékszik.
A Gingerclown-ban olyan színészekkel dolgoztál együtt, mint Tim Curry (AZ, Rocky Horror Picture Show), Michael Winslow (Rendőrakadémia), Lance Henriksen (A bolygó neve: Halál) vagy Sean Young (Szárnyas fejvadász). Miért őket választottad?
H.B.: Gyerekkorom meghatározó filmjeinek színészei. Először még nagyobbat akartam markolni. Fiatal voltam, lelkes és naiv. Felhívtam a legnagyobb amerikai színészügynökségeket és megmondtam, hogy szerepet ajánlok Mel Gibsonnak. Körülbelül a mondat közepén tartottam, amikor rám tették a telefont. Nem adtam fel, mentem tovább.
Az olyan színészek, mint Tim Curry, miért mondtak igent egy magyarországi filmszerepre? Mi győzte meg őket? A forgatókönyv? A lelkesedésed?
H.B.: Biztos, hogy nem a mérhetetlenül sok pénz, ami a filmben volt. Valamit megláttak vagy bennem, vagy a forgatókönyvben. Lehet, hogy az tetszett nekik, hogy felhívta őket egy rendező a világ másik feléről, aki egy kicsit még a múltban él és tetszik neki, amit harminc évvel ezelőtt csináltak a vásznon.
Tizenhárom év távlatából milyennek látod a Gingerclown-t?
H.B.: Nem tartom jónak, de egy kedves film. A maga gyengeségével együtt egy ártalmatlan produkció. Furcsa módon van egy szűk szubkultúra, aki kifejezetten szereti az ilyesmit. Az volt a célunk, hogy a gumiból készült szörnyekkel megpróbáljuk megidézni a 80-as éveket. Ez túl jól sikerült, mert az 1980-as évek helyett az 1880-as évek technikáját hoztuk vissza. Abból a szempontból sikernek tartom, hogy eladtuk a Lionsgate-nek. Tudtommal Magyar filmnek azóta sem sikerült ezt elérnie. Továbbá, ha nem készül el a Gingerclown, akkor most nem ülnék itt és nem beszélgetnénk veled, mert nem találkoztam volna azokkal a kollégáimmal, akikkel azóta is együtt dolgozunk. Ahhoz, hogy előre haladj, nagyobbat kell álmodnod, mint amit meg tudsz ugrani. Szakmailag, emberileg nagyon sokat adott nekem a Gingerclown, függetlenül attól, hogy nem ennek a filmnek a címét fogják belevésni egy gránittömbbe, ha eljön a világvége. Jelenleg 3 ponton áll az IMDB-n. Ha kitartóan várunk, még elérheti az 5.0-t is.
