A veled készített interjúk nagy része a zenéről szól. Nem érzed furán magad attól, hogy elsősorban olyan alkotások miatt érdeklődnek irántad, amik ösztönösen születtek meg benned. és nem olyanok miatt, ami a szakmád, amit professzionális módon űzöl?
Nagyon fura érzés, de ha belegondolunk, nem annyira meglepő, mert a könnyűzene a természetéből adódóan sokkal több emberhez eljut. Ha megnézzük a legnagyobb magyar, akár nemzetközi szinten is elismert animációs rendezők Instagram-követőinek a számát, és összehasonlítjuk a mai magyar, csak itthon ismert zenészek profiljaival, akkor jól látszik a különbség.
Egyébként imádom, sokakkal ellentétben én szeretek interjúkat adni. Nagyon felszabadít. Bár lehet, hogy csak azért érzem így, mert örülök, hogy valaki kíváncsi rám a zenével kapcsolatban. Van is mit mondanom, azt hiszem.
Ez azért is érdekes, mert a zenédben és a filmjeidben is nagyon sokszor téma a szorongás. A szorongó emberek pedig sokszor meggondolják, hogy mit mondanak ki, belőled viszont árad az, ami éppen eszedbe jut.
Szerencsés esetben éppen ez oldja fel bennem a szorongást. Talán pont az a kulcs a filmjeimben és a zenémben, hogy akkor érzem jobban magam az alkotásban, ha nem kötöm meg a saját kezem. Nem agyból dolgozom, hanem a megnyitom csapot és válogatás nélkül árad ki minden.
Take Me Please
Arról már sokszor beszéltél, hogy kilenc éves korodtól kezdve tíz évig zenéltél, és innen indult a zene iránti szereteted. De hogyan jött a rajz és a film az életedbe?
Azt hiszem, a rajz volt előbb, mert a tatámmal együtt nagyon sokat rajzoltam egészen kicsi gyerekkoromban. A bátyámmal és a hasonló korú két fiú unokatesómmal sokszor voltunk nála, rajzfilmkaraktereket másoltunk, képregényeket csináltunk.
Később több meghatározó filmélményem is volt. Az egyik legélénkebb, amikor tizennégy-tizenöt éves koromban egy este a Barátok közt után bekapcsolva maradt a tévé, váltogattam a csatornákat és egyszer csak a Dunán belefutottam Bergman A nap vége című filmjébe. Nagyon máshogy hatott rám, mint bármi, amit addig láttam. Úristen, ez mi lehet? Ott bekattant, hogy ez valami nagyon durva dolog. Még korábbi élményem, amikor a családommal átmentünk a szomszédainkhoz vendégségbe és elkezdtük nézni a tévét. Szintén sokkoló volt a film, amiben taxisok dumáltak és tizenöt évvel utána derült ki, hogy ez Az éjszaka a földön volt Jim Jarmuschtól. Sokkal korábban kezdtem el érdeklődni az élőszereplős filmek, mint az animáció iránt. Azóta is úgy érzem, hogy sokkal több olyan élőszereplős film van, amely megérint, mint amennyi animáció.
Nem gondolkodtál azon, hogy filmes képzésre felvételizzél?
De, abszolút, viszont csak akkor jutott eszembe, amikor már a MOME-re jártam, az animáció szakra. Készítettem is egy élőszereplős filmet, mert MA-n volt egy olyan félév, amikor bármit csinálhattunk, amit nagyon jó dolognak tartok. Fontos, hogy sok művészeti ágban kipróbáljuk magunkat az animáció mellett, és ők ebben támogattak. De sajnos rossz élmény volt maga a filmkészítés, mert azt éreztem, hogy túl sok dologra kell egy rendezőnek figyelni. Ráadásul úgy írtam meg a forgatókönyvet, hogy egy vonaton játszódik a cselekmény, ez azonban egy low budget vizsgafilm volt, haverok jöttek operatőrnek, én játszottam a főszerepet. Nem szívesen gondolok rá vissza, be kell látnom, hogy szakértelem híján voltam és túl sok mindent magamra vállaltam. De nem adom fel, szerintem neki fogok futni még egyszer.
A szív kertje - előzetes
Azt mondják, a jó rendező egyik ismérve, hogy a megfelelő embereket tudja összeszedni bizonyos feladatokra és el tudja érni, hogy ugyanolyan szenvedéllyel menjenek vele az úton.
Basszus! Tényleg. Hát ez az, ami nem nagyon megy még nekem. Egyszemélyes alkotó vagyok, de csomószor érzem, hogy kezdek elfáradni és nagy minőségi ugrás lenne az életemben és munkáimban is, ha a munkatársaim magam köré gyűjtésébe nagyobb energiát fektetnék. Ez nem azért van, mert nem szeretek emberekkel együtt dolgozni, hanem mert minden részét szeretem a munkának, és nehezen adok ki feladatot a kezemből. Pedig biztos, hogy lennének olyanok, akik nálam jobban oldanak meg bizonyos részfeladatokat.
Számodra meghatározó animációkat nem is említettél. Pedig az idei KAFF-on volt egy beszélgetés Kovásznairól, és szokták azt mondani, hogy te az ő örökségét viszed tovább.
Ez nagyon megtisztelő. Nagy inspiráció volt számomra Kovásznai, amikor elkezdem rajzfilmmel foglalkozni a budaörsi Illyésben, ahol akkor indult OKJ-s animációs képzés. Pont abban az évben volt egy hatalmas Kovásznai-életműkiállítás a Nemzeti Galériában. De őszintén szólva azt gondolom, ha hordoznak is tőle “örökölt” elemeket az alkotásaim, vannak olyanok, akik sokkal inkább viszik tovább az ő örökségét. Kreif Zsuzsi munkáin például erősebben érzem Kovásznai szellemét.
Take Me Please
Megint a gyerekkoromhoz tudok visszatérni, mert azt gondolom, hogy az az időszak az animációs film egyik aranykora volt: a Dexter laboratóriuma, a Hé, Arnold!, a Fecsegő tipegők vagy, a Szamuráj Jack, amit a Dexter rendezője csinált, de nagyon mély volt, buddhista tanításokkal, keleti filozófiával teli. A hódító hódok volt az egyik kedvencem. Amikor elkezdtem animációval foglalkozni, ilyen típusú alkotásokban gondolkodtam. Ezekben a filmekben mind vannak olyan egyetemes emberi értékek, amit egy felnőtt is tud élvezni.
Az első komolyabb animációs alkotás pedig, ami nagy hatással volt rám, a Persepolis, ami hasonlóan működik, mint egy élőszereplős film, de az animációból adódóan mégis van egy sajátos világa. Ez hatalmas mérföldkő volt számomra az rajzfilmhez vezető úton.
A rajzaid egy kicsit gyermeki, naiv stílusban készülnek.
Az elmúlt öt évben a naiv művészet érdekelt a legjobban, Henri Rousseau, Oláh Mara, ezeket próbáltam reprodukálni vagy legalábbis ennek az érzetét átvinni a filmjeim képi világába. De alapvetően minden alkotáshoz próbálom kialakítani a legjobban passzoló stílust.
Tele vannak szöveggel az animációid. Hogy állsz neki a filmkészítésnek, inkább vizuális vagy szöveg alapú az ihlet?
Végtelen sokat írok, naplószerűen. Gyakorlatilag mindent leírok: hogy miről szeretnék filmet csinálni, mi történt velem, vagy mi a véleményem bizonyos dolgokról. Sokszor valószínűleg túlzásba is esem, mert kiélem magam ebben, és csökken a motivációm. Régen mindig először a szöveggel kezdtem, de most már a dialógokat az animatic megrajzolása után, a vázlat alapján, improvizálva mondom fel. Ott spontán alakul a szöveg, mert akkor jobban érzem, hogy mi hangzik jól, mi nem.
A szív kertje
Ahogy a rád nagy hatást tett animációknál is kiemelted, nagyon fontos neked a lélek fejlődése. Mindenben ezt keresed?
Sokkal fontosabb számomra, hogy megtaláljam a választ ezekre az egyetemes kérdésekre, mint hogy valamit létrehozzak. Ha csinálok egy művet, akkor az csak egy produktum lesz és kész. A nézőt nem fogja érdekelni, hogy én mit kaptam ettől a folyamattól. Szerintem nem az az elsődleges feladatom, hogy csináljak valami világraszóló alkotást, hanem, hogy megtaláljam, mi a boldogság kulcsa, vagy mi az, ami meggátolja a boldogságot.
Mostanában jöttem rá arra, hogy az emberek 90%-a már gyerekkorában annyira traumatizálódott, hogy kihat az egész életére, és ezt nem tudod megoldani egy csettintéssel. Régen azt gondoltam, a művészet segít mindenben, de az alkotás folyamata közben önmagában nem jutsz el oda, hogy megtaláld a megoldást. Például, ha sémák szerint élsz, ha sokszor kényszeresen ugyanúgy csinálsz valamit, egy alkotás, amiben kiengedsz magadból dolgokat, nem fogja ezt teljesen rendbe tenni.
Erre való a terápia és a vallás. Neked mi a megoldásod?
A kettőt kéne ötvözni. Számomra jelenleg a meditáció a legjobb módszer, megkavarja a tudatodat és tisztábban látod tőle a dolgokat. Az ima is erre való: kicsit kikapcsolja az agyműködést, és olyan mélységbe mész le, amitől felszabadulsz.
A szív kertje
Te hívő vagy?
Felekezethez nem tartozom, de hitem van. Mindenki tapogatózik a sötétben, és minél több fronton próbálkozik. Bár van, aki azt mondja, hogy legyen egy mestered, és az ő útját kövesd, de én nem érzem azt, hogy itt és most Budapesten minden sarkon sétálna egy mester. Nagyon régóta gyakorlom a meditációt, és olyankor érzem, hogy van valami. Nemrég három napos Zen táborban voltam Esztergomban, és valami csoda volt az egész. Összehasonlíthatatlan az állapot, ahogy odamentem, és aztán az, ahogy eljöttem. Pár nap alatt annyi minden világossá vált. Napi 4-5 órát meditáltunk a nap különböző szakaszaira elosztva.
Tudod hasznosítani ezt a tudást a mindennapokban?
Sajnos nem. Egy darabig ment, próbáltam ugyanazt a napirendet tartani: 4:40-es kelés, napi négyszer negyven perc ülés. Beállítottam a kis órámat, az első ülésre elmentem 5-re a Tisza-partra, de aztán ahogy teltek a hetek, éreztem, hogy ereszt le, ereszt ki belőlem az, ami feltöltött ott Esztergomban.
Ha ez a kérdéskör ennyire foglalkoztat, miért nem jelenik meg markánsabban a filmjeidben?
Bár még nem jelent meg, de gondolkodom rajta. Egyelőre a saját szintemen próbálom vizsgálni a kérdést. Csak olyan dolgokról tudok beszélni, ami nagyon közvetlenül érint. Például, hogy mi az, amitől az alkotás során szabadnak érzem magam és mi az, amitől nem. A szív kertje készítése közben sokat görcsöltem, és szerintem ez látszik is rajta. A rap-projektnél görcsnek nyoma sem volt, mondjuk az egy másik kérdés, hogy milyen volt a nívója.
Nem lehet, hogy amiatt görcsölsz az animációk készítésénél, mert nagyon ismered a szakmai részét, míg a rap egy csak hobbiprojektnek indult, szinte magadnak készítetted?
De, totál így van, ez a lényeg. A szív kertje volt a diploma utáni első filmem, és úgy éreztem, itt aztán tényleg nagyot kell gurítani. A rapnél nem is gondoltam, hogy én ezt valaha művelni fogom. Olyan, mintha a rutin kinyírná a szabadságomat.
Mindkét műfajban létrehozott alkotásaidban visszatérő elem a csajozástól való félelem. Volt egy pont, amikor egy egész szubkultúra drukkolt neked, hogy becsajozzál. Ez például igazán nyomaszthatja az embert.
Ez érdekes módon pont nem, de sok minden más továbbra is nyomaszt párkapcsolati fronton. Ugyanaz a séma ismétlődik nálam, ami az én kötődési problémáimból fakad. Vannak szorongó-kötődők, akik megőrülnek egyedül, a bizonytalan-elkerülők, akik inkább bele sem mennek semmibe és az elutasítók, akik belemennek a kapcsolatba, de nem adnak magukból egy centit sem. És akkor ezek az emberek együtt kínlódnak. Én bizonytalan-elkerülő vagyok, az összes kapcsolatomból én léptem ki, pont a bizonytalanság miatt. Ez egy olyan meló, amit még el kell végeznem, de nem érzem, hogy a filmkészítés segítene, pedig erről szól a Take Me, Please! című animációm. Bár nem szüntette meg a belső nyomást, annyi hasznom lett belőle, hogy sokkal távolabbról tudom nézni a problémát, és nem adom át magam annak az érzésnek, hogy ezt a kapcsolatot feltétlenül szét kell rombolnom.
Animációja Az utálat fárasztó című számhoz
Ennél többet a terápia sem feltétlenül tud tenni. Hiszen az a lényeg, hogy felismerd a problémát, aztán neked kell valamit kezdened vele.
Ha már pszichológia, nekem Feldmár nagyon fontos személy az életemben, a mondanivalójának az esszenciája szerintem az, hogy ha nem akarsz boldogtalan lenni, legyél bátor az életben. Sok mindenben érzek közösséget az ő történetével, harminc éves koráig nem csajozott, mert anyukája azt mondta neki, hogy ronda. Aztán egyszer csak bátor lett, és jöttek a sikerek a nők terén is. Három felesége volt, az első kettő esetében pont három és fél év múlva érkezett egy kapcsolati krízis, megcsalták őt és el is váltak, a harmadik esetében szintén volt egy mélypont, de ott már tudta a miérteket és oda tudott figyelni rá. Az R. D. Lainggal folytatott pszichoterápia alatt megtudta, hogy ez a séma azért ismétlődik, mert őt az anyukája három és fél évesen hagyta el.
Ilyen típusú projekcióra találtál példát a saját életedben?
Nagyon sokat beszélgetünk ilyenekről az anyukámmal és a barátnőmmel. Gyerekkoromban volt egy törés a szüleim kapcsolatában, akik később el is váltak. Én a kapcsolataimban egy ponton mindig benyomom a katapult gombot, és őrületes teátrális hisztériát csinálok abból, hogy attól félek, én valakit nem szeretek eléggé. Hatalmas bűntudatom lesz tőle. Ki tudja, hogy kire milyen esemény milyen hatással lesz? Valószínűleg több élményből adódik össze, hogy később miként reagál az ember bizonyos szituációkra.
A szorongásodon nem tud enyhíteni a siker?
Sajnos nem igazán, mert belül érzem, hogy valamit a magaménak érzek-e vagy nem.
Take Me Please
Például a legutóbbi filmeddel, A szív kertjével hogy állsz? Szerették a nézők is és díjakat is nyert.
Ez egy olyan film volt, aminek az ötlete már sokkal korábban megvolt, és csak később tértem vissza hozzá. Nem volt annyira személyes a történet, amit utólag egy kicsit bánok. Fontos volt számomra, hogy olyan alkotást hozzak létre, ami a művészettel foglalkozó emberek gondolataival foglalkozik: “szarabb vagyok mindenkinél”, “jobb vagyok mindenkinél” vagy a gyáva meghunyászkodás, amikor készülök feladni egy projektet.
Először leírtam az összes olyan gondolatot, amivel nap mint nap találkozom én is, majd elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne az a szituáció, ahol ezt meg lehetne mutatni. Össze lett sakkozgatva, és ennek nem örülök, mert így görcsösebb volt a folyamat, amely során elkészült a film, és ez szerintem látszik rajta. Nem mondom, hogy kidobott idő volt ez a három év, amíg készült, sok mindent szeretek benne, örülök, hogy sikerült olyan képi világot létrehoznom, ami számomra esztétikus, de rányomta a bélyegét a görcsösség.
Pozsonyban készült A szív kertje. Hogy kerültél oda?
A producereim, Gelley Bálint és Szederkényi Bella jó barátságban vannak egy szlovák producerrel, Juraj Krasnohorskyval, akivel beadtunk egy koprodukciós pályázatot Szlovákiában, és nyertünk. Mivel nem nagyon rajzolt mellettem más, az lett a szlovák részvétel a filmben, hogy kibéreltünk egy villát a pozsonyi Rózsadombon, ott éltem egyedül három hónapig és megrajzoltam a film nagy részét.
Take Me Please
Érdekes, hogy egyedül dolgozol, pedig az animáció tud társas műfaj is lenni. Sőt, sokszor hosszabb is egy rajzfilm stáblistája, mint egy nagyjátékfilmé.
Ez visszatérő probléma nálam, ahogy már korábban említettem, élőszereplős filmeknél, és a zenében is nehezen adok ki feladatokat a kezemből. Pedig rengeteg animációs barátom van, akikből nagyon jó csapatot lehetne összerakni, ráadásul a MOME-n így is működtünk, egymás filmjeiben dolgoztunk. Többször felmerült az az ötlet, hogy a későbbiekben is így dolgozzunk, de végül nem lett belőle semmi.
A MOME-ről az utóbbi években nagyon tehetséges animációs művészek jönnek ki. A magyar animáció női vonala is nagyon erős.
Világszínvonal, amit ezek a lányok csinálnak. Bucsi Réka, Andrasev Nadja, Buda Flóra, Tóth Luca, Kreif Zsuzsi, Hárshegyi Vivien. Prémium minőség. Nézőként is oda-vissza vagyok értük, annyira pörgős, annyira friss mind. Nagyon örülök, hogy vannak ők nekünk, és annak is, hogy a határainkon kívül is felfigyeltek rájuk. A világban jelenleg jórészt ők képviselik a magyar animációs szakmát.
Régebben azt nyilatkoztad, egy évet elvett az animációtól a rap, aztán a zenétől egy évet az animáció. Már elkészült a film. Mi következik most?
Valami olyat szeretnék csinálni, ami spontán, amiben jól érzem magam, és nem görcsösen fogok hozzá. Új formán gondolkodom,ami nem évekig készül, mint az animáció, ami engedi, hogy spontán vigyen az alapgondolat. Egy vlogos műfaj jár a fejemben, egy minisorozat, amiben narrálnék és rajzolnék is. Show-szerű lenne, de csak az Instára raknám fel. “Insta-series”, ha van ilyen.Lehet, hogy én olyan arc vagyok, akinek mindig valami új műfajt kell csinálnia. A mondanivaló mindig hasonló, de más a forma. Azt hiszem, még nem találtam meg a számomra leginkább megfelelő médiumot.
