A magyar vonatkozású Florida, a paradicsomban (1984) Éva (Bálint Eszter) az Ohio állambeli Clevelandben élő idős nagynénjéhez tart Budapestről, az asszony tíz napra kórházba kerül, így Éva hányaveti brooklyni unokatestvérénél, Willie-nél (John Lurie) kénytelen rostokolni. Itt megismerkedik Willie barátjával, Eddie-vel (Richard Edson). Ezek Jarmusch életének és filmjeinek alaphelyszínei, az ohiói rendezőnek a New York-i underground lett a választott otthona.
Florida, a paradicsom
A fiúk végül Éva után mennek Clevelandbe, majd hárman továbbállnak Floridába. A dramaturgiai ellipszisek, Willie és Eddie magyarázat nélkül hagyott hangulati és térbeli irányváltásai, a „laza életérzést” megragadó párbeszédek és cselekvéstípusok rendíthetetlen szerkesztettséggel párosulnak. Minden jelenet egyetlen – olykor statikus, olykor kocsizó – beállítás, ezeket üres, fekete filmkockák választják el. Amilyen allergiás Willie a pénzkeresetre, az intézményekre, a struktúrákra, Jarmusch olyan hajthatatlanul ragaszkodik egzakt alakzataihoz. Willie sem csupán link; bizonyos elköteleződésektől irtózik csak, a barátság – mint a Jarmusch-filmek majd’ minden szereplőjének – életszervező felelősség számára.
Nem dagályos, nem borgőzös, mégis férfibarátság
A barátság önkéntes kötöttség, és Jarmusch filmjeiből úgy tűnik, a legfontosabb emberi kapcsolat. Mindez szinte kivétel nélkül férfibarátságokra vonatkozik, de ezek nem irritálóan érzelmesek, nehézkesek és borszagúak, hanem görbék, aszimmetrikusak, több bennük a tűrés, mint a dagályos tisztelet. Willie ki nem állhatja Eddie révültségét, a Szellemkutya címszereplője, a New York-i fekete szamuráj-bérgyilkos szavát nem érti csak franciául beszélő, fagylaltárus barátjának. A Törvénytől sújtva (1986) cellatársai kölcsönösen a másik idegeire mennek, csakúgy, mint az Éjszaka a Földön (1991) taxisai és utasai. A Hervadó virágokban (2005) a középkorú, módos, fehér Don (Bill Murray) keserűségét és önutálatát csak tovább lázító, bizonytalan kilétű fia hiábavaló kutatását talán épp fiatalabb, szegényebb, fekete barátja (Jeffrey Wright) hecce indítja be, aki elképzelhető, hogy az álrejtély színrevitelével igyekezett beteljesíteni saját detektív aspirációit.
Hervadó virágok
Jarmusch barátságképe a „furcsa pár”, mint az általa gyakran magasztalt Előzés (Dino Risi, 1962) szorongó ügyvédhallgatójának (Jean-Louis Trintignant) és autóbolond duhajának (Vittorio Gassman) végzetes egymásra találása. Jarmusch legjobb filmjeiben mindez nem puszta komikum. Ezekre a kapcsolatokra jellemző a tűrés, amely belátás, feladat és lelki munka. A karakterek átrágják magukat idegenkedéseiken, hogy ne egy üres szobában egyék a műanyagba porciózott amerikai vacsorát. Kimennek az utcára, hogy rokonszenvükbe fogadják a világot, mint a Permanens vakáció (1980) fiatal főszereplője, Allie, aki a rendező első filmjének teljes hosszában ezt gyakorolja. Allie megnyitja a szívét, New York-i tébolyultak, szenvedélybetegek, szelíd nincstelenek közt szédeleg, nem tréfál; a barátsággal vesződik.
A barátság jelenthet erőt, bajtársiasságot és boldogságot, végső soron menedéket a magány elől, hogy az ember ne egyedül essen át a halálon. Ez az életmű egyik programadó gondolata, a Jarmusch-karakterek mozgásának, elvágyódásának alapvető motívuma.
Menekvés a halálfélelemből
Ezt leginkább a Halott ember (1995) teszi nyilvánvalóvá, amelyben William Blake (Johnny Depp) – végig talányos marad, hogy a költő névrokona vagy a szelleme – mellé szegődik Nobody (Gary Farmer), a hatalmas indián, hogy a meglőtt fehér ember ne egyedül haljon meg. William Blake árva, nincsen múltja, jelene sem nagyon, megsebesítik és elmenekül, egy erdőben ébred. Nobodyt kitaszították, mert szülei különböző törzsekből valók voltak, majd angol katonák elrabolták, amikor hazaszökött ismét nem fogadták be – archetipikus természeti árva, a fészekből kiesett kismadár, akit nem etet a tojó, amely megérzi az emberi érintés szagát. Fehérlenek körülöttük a nyárfák, a fény minden irányt egyneműsít, kiégeti a tájékozódási pontokat.
William nem egyedül tévelyeg, Nobody pedig végre kezdhet valamit örökségével, élhet az odatartozás, a vallásgyakorlás jogával, társát indián szertartással engedi a halálba. Bajtársak, viszonyuk azonban nem csak barátság. Nobody tanul Blake-től, legalábbis meg van győződve róla, hogy a sebesült férfi a költő, aki verseivel mintát és erőt adott neki, mint apa a fiúnak. És tanítja is Blake-t, jellegzetes apai kihívásokat, önállóság, helytállás, a természetismeret kihívásait támasztja elé.
Halott ember
A közösséghez tartozás és a halálfélelem csillapításának vágyát, a tanulás és az átörökítés igényét a Halott ember és a Szellemkutya, a fiú és az apa iránti sóvárgást az Éjszaka a Földön és a Hervadó virágok jelenítik meg legkivehetőbben, de nyomok mindenütt vannak – innen a vámpírok, az öröklet és örök szerelem szimbóluma, a Halhatatlan szeretők (2013). Jarmusch galambjai ritkán térnek vissza olajfaággal, talpalatnyi földet nem sokat látnak, Blake már nem tudja figyelmeztetni Nobodyt a veszedelemre, a Szellemkutya meghal, Don nem találja meg a gyerekét. De az átörökítés remény, a Szellemkutya szamurájbibliáját elkezdi olvasni egy kislány, az Éjszaka a Földön szellemektől hemzsegő fuvarjai után egy időre emlékeznek majd egymás történeteire taxisok és utasok.
Külföldiek, amatőrök, kívülállók
Jarmuchsnál majd’ minden fontos nézőpont kívülállóé, nemcsak a barátok tekintenek a másik szokatlan tulajdonságaira kételkedve, hanem az utazók is az ismeretlen közegre és viszont. Jarmusch, mint mondja, külföldiek szemén keresztül mutatja meg Amerikát. Ez a korai Wim Wenders főtémája, az Alice a városokban (1974) és Az idő múlása (1976) – szélvédőn át tovahaladó képek, aszimmetrikus utak és barátságok föltérképezései – jelentős hatással voltak a Jarmusch-életmű első felére. Wenders pedig holland operatőrét, Robby Müllert is „átörökítette” Jarmuschra, aki tehát szó szerint egy külföldi szemszögén át bontakoztatta ki saját Amerikáját.
A magyar Éva mellett akad olasz utazó – rendre Roberto Benigni, aki szomorú bohócként építi, önparódiaként olykor csorbítja a rendező szentimentális emberképét. Van japán pár, akik a Mystery Trainben (1989) vadásszák Elvis szellemét – Elvis a halhatatlanságot, a Jarmuscht megszállottan foglalkoztató „japánság” a halálfélelem elengedését, a zent jelképezi. Az Éjszaka a Földönben pedig van keletnémet, francia és finn – utóbbi Jarmusch nemzedékéből a neki legfontosabb pályatársa, Aki Kaurismäki előtti tisztelgés. Az utazás mellett a függőség is közös vonás életükben és életműveikben. Kaurismäki alkoholbetegségét, Jarmusch nikotinfüggőségét tárgyalta többször nyilvánosan, utazóikat pedig alkohol, cigaretta és kávé kíséri. Csak még egy kávé, még egy cigaretta, még egy baráti szó, az is elodázza a magányt, ez Jarmusch antológiafilmje, a Kávé és cigaretta (2003) kivonata.
Éjszaka a Földön
A kívülállóság persze nemcsak etnikum, hanem megjelenés, jellem, meggyőződés kérdése is. Jarmusch amerikai karakterei épp oly kívül vannak Amerikán, mint az angolul beszélni és vezetni nagyjából ugyanannyira nemtudó keletnémet taxis. A Halott embert (1995) üdvözlő amerikai kritikusokat többek között az lelkesítette, hogy az indiánhagyományok autentikus reprezentációjában fölhívja a figyelmet a klasszikus westernek rasszizmusára. A film azonban már az indián színrelépése előtt szembesít: a fölfegyverkezett, bajszos, prémsapkás vadászok, akikkel a fegyvertelen, szelíd, enyhén feminin William Blake vonatozik, fenyegető megvetéssel fintorognak útitársukra.
Jarmusch a film kívülállója: dilettánsnak, amatőrnek és autodidaktának nevezi magát, amint építészetet és színházat tanuló mestere, Nicholas Ray, nem filmet, hanem irodalmat hallgatott, az amerikai ellenkultúra zenéjén és a pop-art festészeten szocializálódott. Ray azt mondta: ha filmet akarsz tanulni, tanulj mindent, költészetet, művészetet, társadalomtudományt, filozófiát, mert a film minden. Jarmusch munkái pedig magukba tömörítik ezt a rendszertelen, szerteágazó ízlést és tudást. Filmjeiben önjogukon is nagy karriert befutó zenék, John Lurie, Tom Waits és Neil Young szerzeményei szólalnak meg, szereplői versrészleteket, keleti filozófiát idéznek, verset írnak vagy múzeumokba járnak, képekről gondolkoznak. Mindezt amatőren, banálisan, kedvtelésből, kívül hivatás és sznobság kötelmén, mint a Paterson (2016) címszereplője, aki szívszorítóan egyszerű megfigyeléseit egy gyűrött jegyzettömbön verseli el, és magasról tesz rá, hogy költészete fönnmarad-e.
Paterson
Az egyetlen viszony, amelyben nincs kívülállóság, csak béke, bensőségesség és föltétel nélküliség az a szerelem. A szerelem egyrészt sokkal kevesebbszer, hangsúlytalanabbul jelenik meg, mint a barátság, másrészt egyáltalán nem szokványos az ábrázolás. Jarmusch szerelme nem korlátozó, nem a polgári élet unalma, és nem önperzselő, kapitulációt követelő szenvedély. A szerelem, mint az leggyönyörűbben a Patersonból, de a Mystery Trainből és a Halhatatlan szeretőkből is kiderül, minden manír, megjátszás, akarat és idegenség alól fölszabadító közösség, a legegyszerűbb, legönzetlenebb létforma. Ez a Paterson világképe, ezt az egyszerűséget hirdeti szerelmes rajongással.
Beleszédülni a rutin szabadságába
Míg Jarmusch bizonyos figurái óvakodnak a szabályoktól és a hatékonyságtól, mások, mint Szellemkutya, Paterson vagy az Irányítás határai (2009) Magányos (Isaac De Bankole) nevű bérgyilkosa módszeresek, autisztikusan állandósítják rutinjukat, mozdulataikat. Szemben a legtöbb csavargóval, ők dolgoznak és szerződéses utazók: a Szellemkutya és Magányos áldozataik után járnak, üldözőik elől menekülnek, Paterson pedig a kisváros buszsofőre. Ugyanaz a szigorúság jellemzi a Szellemkutya filozófiai önművelését, Magányos testedzését, múzeumi sétáit és Paterson pontos vezetési stílusát. A postagalamb nemcsak a szabadság-kötöttség kettősére emlékeztet, hanem arra is, hogy a precizitással, gyakorlással elért rögzülés akarattalanság, az ember belefeledkezik, átadja magát neki: úgy megy, mintha zsinóron húznák, így csak az elméjével kell törődnie, a szamurájok hagyatékával, a képzőművészettel, a versírással.
Az életmű egyszerre közvetít hűvösséget és forróságot, kelletlenséget és a társaslét fölülkerekedő vágyát, a kontrollal szembeni iszonyt, ugyanakkor a test és a tudat teljes uralásának utópiáját. Ez a kettőség már a Florida, a Paradicsomban is megnyilvánul.
Szellemkutya
Jarmusch föltárja dilettantizmusát, összefoltoz, ügyetlen áttűnéseket, szövegbetéteket tűz képek közé, mint a Szellemkutyában, és kétórányi narratívát dolgoz ki, csakhogy kiélvezhesse saját és szereplője, Magányos perfekcionizmusát a Spanyolorszgában játszódó Irányítás határaiban. Két bérgyilkostörténet a két póluson. Utóbbi nem a zennel, hanem az absztrakció, a művészet tanulmányozásával hozza összefüggésbe az önkontroll tökéletesítését. Jarmusch pedig kompozícióit tökéletesíti: mint a modern művészet konstrukciói a madridi Reina Sofíában, vagy a klasszikus ornamentikák a sevillai csempéken, Jarmusch önálló, egyszeri formát teremt, Az irányítás határai rezzenéstelen keretei egyelőre kivételesek az életműben. A sevillai csempeminták ugyancsak magukba foglalnak egy ambivalenciát: merev tervezettség művei, de bujaságot, féktelen halmozást, édes déli élvezeteket takarnak a díszes házfalakon. Ezek az életmű legnagyobb látványosságai, színes-tekervényes ellenjegyzései az Erie-tó reduktív látképének, amelyet oly nagy várakozással tekint meg a Florida, a Paradicsom hármasa, de hömpölygő monolit-fehérség tárul csak eléjük.
Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.
Nobody William Blake Az ártatlanság jövendölései című versét (itt Kálnoky László fordításában) idézi. Jarmusch csak keveseket szán kéjre, igaz kevesen is halnak meg filmjeiben. Akinek nem jut fanyar boldogság, az is remélheti, hogy a film elrejti a magány elől.
