Míg a filmet valós események ihlették, az író-rendező Sebastian Buttny a június 25-i magyar díszbemutatón is kiemelte, hogy filmje erőteljesen fikcionalizált. A rendező a történet helyszínéül szolgáló Gneznióban született és nőtt fel, a történések idején, 1986-ban mindössze 10 éves volt. Elmondása alapján nem emlékszik sok mindenre, csak arra, hogy mekkora büszkeséggel töltötte el, hogy a televízióban megállás nélkül az ő városáról volt szó.
Arra, hogy miért rugaszkodott el ennyire erőteljesen az eredeti esettől azt válaszolta: „Gyakran nem hiszek az igazságban, de sokszor hiszek a fikcióban." Ez akár a film tételmondata is lehetne: a politikai játszmázással átitatott sztoriban kiemelt szerepet kap, hogy az emberek miben hisznek, miben akarnak hinni, és hogy a hatalom hogyan képes mindezt megadni nekik.
Minthogy a Szent egy ízig-vérig zsánerfilm, jogosan merül fel a kérdés, mennyire ragaszkodik a politikai krimi szigorú műfaji szerkezetéhez, és hogy miben tud elrugaszkodni tőle. Buttny filmjét egyszerre jellemzi a sablonok jelenléte, és a velük való küzdelem, amiben folyamatosan alulmarad. Előbbit az ismerős karakter-archetípusok példázzák, élükön a főszereplő Andrzej figurájával, a fiatal, pályája elején álló, nagy igazságérzetű nyomozóval, aki eleinte csak egy közönséges rablásnak tekinti az ügyet, és nem fél beleásni magát a szocialista párt titkaiba. Már a legelső jelenet megmutatja, hogy a főhős saját morális rendszere szerint cselekszik, hiába tagja az államrendőrségnek. A poznani reptér előtt, ahol Andrzej a feleségét várja éppen, egy fiatal nő árul valutát az arra járóknak. Ezt az illegális tevékenységet a nyomozó is kiszúrja, azonban ahelyett, hogy letartóztatná a nőt, felhívja a figyelmét a két civilruhás rendőrre a közelben, és azt tanácsolja neki, hogy inkább lépjen olajra. Megértően áll azokhoz az emberekhez, akik a rendszer hibájából kényszerülnek különböző törvénybe ütköző üzelmekre, a megélhetésük biztosítása érdekében.
A szereplőkre jellemző toposzok mellett a történetszövés is rendelkezik konvencionális megoldásokkal. A felszínen közönséges rablásként kezelt ügyről hamar kiderül, hogy hátterében belpolitikai csatározások állnak. Emellett a bűnügyi filmekre jellemzően a moralitás is nélkülözhetetlen alkotóeleme lesz a történetnek, a politikai hatalom értékrendje és a kereszténység erkölcse ütközik. Előbbi képviselője a szocialista párt legbelső köreiben mozgó Marian, utóbbi a hatalom magyarázatait el nem fogadó, főhősünk munkáját támogató gnieznói pap. Ebben a felállásban Andrzej teljes kívülálló. Ahogy az többször is elhangzik a film során, és fontos szerepet is kap a cselekmény előrehaladtával, Andrzej ateista, hozzáállása az ellopott szoborhoz teljesen más, mint a mélyen hívő lakosoké, valamint az azt politikai haszonra fordítani kívánó hatalomé. Képes objektíven látni a dolgokat, és saját erkölcsi mércéjének megfelelően nyomozni.
Ahogy általában a szocializmusban játszódó, elsősorban közép-és kelet-európai krimikben lenni szokott, itt is non-stop dohányzó, a röviditalokat szalagsoron fogyasztó, és a drámai telefonhívásokat olykor utcai fülkékben vagy az irodájukban lefolytató nyomozókról van szó. Ehhez elmaradhatatlan borús, esős, (olykor havas) miliő párosul. Ezenkívül a film képi világa és a vágás is teljesen konvencionális: svenkek, lendületes, de sokszor indokolatlanul látványos kameramozgások és dinamikus vágás jellemzik a Szentet.
Az elvárásokkal viszont valamelyest szembemegy a történet lezárása, amely szerint az igazság feltárása akkor is a legfontosabb, ha az nem annyira izgalmas és katartikus, mint a fikció. A történetvezetés terén okosan kerüli a hátásvadászatot: a krimikre jellemző végső nagy katarzis/csúcspont elmarad, a leleplezés sokkal inkább az egyén megbizonyosodásáról szól, mintsem az igazság nyilvánosságra kerülésének súlyos következményeiről. A gonosz nem nyeri el méltó büntetését, ahogyan a jó sem kapja meg jutalmát. A film kizárólag a meggyőződés erejét hangoztatja. Az igazság feltárását mindenekelőtt.
A drámai filmzenét viszont túlhasználják az alkotók, nem csak a dramaturgiai fordulópontokon van jelen, hanem szinte folyamatosan, indokolatlan helyzetekben is, sokszor azt az érzést keltve, hogy a nem túl érdekfeszítő képi világot próbálja ellensúlyozni vele a rendező.
Viszont kifejezetten elgondolkodtató az a jelenet, amikor Andrzej a művészettörténész végzettségű feleségével, Jolával folytatott beszélgetése során a nő különböző középkori rajzok mentén világít rá arra, hogy olykor fontosabb, ami nem látható, mint az, ami igen. Mint ahogy a képzőművészeti alkotások értelmezésében a szimbólumok ismerete visz igazán előre, úgy a nyomozás esetében is hasonló ismeretekre van szükség, hogy észrevegyük, milyen szálak bújnak meg a háttérben. És ez közelebb visz a rendező fentebb említett kijelentéséhez, miszerint van úgy, hogy jobban hiszünk a fikcióban, mint a valóságban.
A pár izgalmas ötletet ellenére a Szent a dramaturgiai hiányosságoknak és a karakterek egysíkúsága miatt szétesik. Hiába jó választás Andrzej szerepére Mateusz Kościukiewicz, aki remekül hozza a ranglétrán fokozatosan előretörő, ambiciózus nyomozót, az ő karakterét sem árnyalja eléggé a film ahhoz, többnek érezzük egy egysíkú nyomozónál. Kościukiewiczen kívül mind a legbelső körökből érkező nyomozótársát alakító Dobromir Dymecki, mind a feleségét megformáló Lena Góra hiába passzolnak figurájukhoz, lapos mellékszereplőkké halványodnak el. Pont úgy, ahogy Buttny alkotása megmarad egy technikailag profin összerakott, de minőségében közepes, könnyen felejthető zsánerfilmnek.
A Szent június 27-től látható a magyar mozikban az Uránia Film forgalmazásában.
Címlapkép: Mateusz Kościukiewicz a Szent című filmben / Kép: Uránia Film
