A 2004-ben, Bécsben megtartott konferencia után az elmúlt hétvégén Budapesten, az Örökmozgó filmszínházban gyűltek össze az érdekeltek és az érdeklődők. A Bécs-Budapest-Prága elnevezésű eseménysorozat második felvonásának programját napközben szakmai fórumok, este pedig nyilvános filmvetítések szolgáltatták. A külföldi vendégek közül a frankfurti Német Filmintézet igazgatóját, Claudia Dillmann-t kérdeztük az eseményről, illetve a holokauszt filmes feldolgozásának összetevőiről.
Dillmann felhívta a figyelmet: az eseménysorozat ugyan magára a holokausztra koncentrál, ám ezen keresztül természetesen megjeleníti a zsidó kultúra, szokások, vagy a zsidó közösségek mindennapjainak aspektusait is. Vagyis mindazt, amit a holokauszt elpusztított. A filmművészet és a holokauszt kapcsolatának vizsgálatán túl a kezdeményezés fő célja egy adatbázis létrehozása volt mindazon munkákból, amelyek a vészkorszakkal foglalkoznak – legyen szó játék- vagy dokumentumfilmről, moziban vagy tévében vetített munkákról, vagy bármilyen mozgókép-töredékekről.
Arra a felvetésre, amely szerint nagyon hiányzik Varsó a Bécs-Budapest-Prága-hármas mellől, Dillmann egyetértően bólintott, ám, mint mondta, a három város megnevezésével arra próbálták ráirányítani a figyelmet: hogyan, milyen különbségekkel ment végbe a holokauszt az egykori Monarchia területén, a „K. und K. fővárosokban.” Ezzel együtt a felsorolás nem kizáró jellegű, a jövőben akár Varsóban is elképzelhető egy hasonló rendezvény, mint ahogy rendszeresen szerveznek találkozókat Berlinben, Hamburgban vagy Frankfurtban is.
A program összeállításának mikéntjére vonatkozó kérdésre Dillmann azt mondta: mindenekelőtt kérdéseket fogalmaznak meg a szervezők, amelyek mentén az egész esemény szerveződik. Ezen kérdések alapján választják ki a bemutatott filmeket is. Nem ritka, hogy egy előző konferencián felmerült, további megvitatásra érdemes kérdés kerül egy esemény fókuszába. A mostani, budapesti állomás központi kérdése a következő: hogyan volt lehetséges mindaz a borzalom, ami 1944-ben, alig néhány hónap leforgása alatt a Budapesten élő zsidókkal történt?
Dillmann megdöbbentőnek tartja, hogy a háború előtti magyar politika intő jelei, a zsidókkal szemben bevezetett különféle korlátozások sem döbbentették rá az itt élőket: veszélyben vannak. Sőt, miután 1943-44 környékén már elterjedt a haláltáborok híre, akkor sem lépett fel senki a deportálásra szántak érdekében.
|
|
"egyik pillanatban még tettes, a következőben már áldozat” Gábor Miklós az Apa c. filmben |
Az, hogy a Német Filmintézet részt vesz egy ilyen sorozat szervezésében, Dillmann szerint természetes. Mint mondta, Németországban mára kialakult szokássá vált, hogy szembe kell nézni a múlttal, meg kell próbálni megérteni a megérthetetlent. Vagy ha ez nem is sikerülhet, legalább beszélni róla, lehetséges magyarázatok után kutatva. Az intézet igazgatója szerint nem az a kérdés, hogy elég anyag készül-e a vészkorszakról, hanem hogy mindaz, ami elkészül, mennyire hasznos a történtek feldolgozása szempontjából.
A konferencia péntek esti vetítésén Szabó István remekműve, az Apa kelt életre, a vetítés után Dillmann kérdezte a jelen lévő rendezőt. A holokauszttal való szembenézés, ami Németországban már megtörtént, nálunk még mindig nem akar kiteljesedni. Ennek egyik lehetséges oka, amire Szabó rávilágított: sokáig olyan volt a holokauszt, amiről nem lehetett beszélni. A Kun Béla által megfogalmazott „nem zsidó vagyok, hanem kommunista” mondat olyan tétel volt, amely a második világháború után is továbbélt: a rendszerben nem volt létjogosultsága az identitásról való beszédnek.
Arra a felvetésre, amely szerint az Apa tulajdonképpen partizánfilmként is működik, Szabó elmondta: mivel akkoriban elsősorban szovjet filmeket lehetett látni a mozikban, nyilvánvaló, hogy hatott rá ezek világa. Ám az Apá-ban inkább van szó a partizánfilmek parodizálásáról, semmint átvételéről. „Nézzük meg, hogyan épül fel a Schindler listája? Akár egy western, aminek a végén John Wayne szétnéz a szikla tetejéről” – tette hozzá a minták kikerülhetetlenségéről szólva.
A rendező szerint a vészkorszak, illetve az azt követő évtizedek gerjesztette legerősebb élmény annak elfogadása, hogy a történelem nyomása alatt kell, hogy éljünk. „Az ember az egyik pillanatban még tettes, a következőben már áldozat” – fogalmazta meg Szabó az egyik néző szerint rendkívül fatalista álláspontot. A rendező a minősítésre úgy reagált: hozzáállását éppúgy nevezhetjük fatalistának, mint realistának, az elnevezés nem számít. Annak, aki itt él a Kárpát-medencében, az innen-onnan jövő szelek hatására mindig valamilyen ideológiához kell alkalmazkodnia, ahelyett, hogy zavartalanul élhetné a saját életét. „De még versenyben vagyunk, mert élünk” – fogalmazta meg reményét az Apa rendezője.
