Tom Ford: Nocturnal Animals
Az elszalasztott lehetőség szintén fontos szerepet kap Francois Ozon legújabb filmjében. A Frantz című alkotás igazából egy remake: Ernst Lubitsch 1932-es Broken Lullaby című filmjének átdolgozása, francia ízzel és szívvel, mintha csak egy újhullámos filmet látnánk. Az alaptörténet szerint egy francia katona elmegy ahhoz a német családhoz, akiknek a fiát lelőtte a háborúban, és úgy állítja be magát, mintha jó barátok lettek volna Párizsban, ahol a meggyilkolt katona a tragikus évek előtt zenét tanult. Ozon a fentieket fekete-fehérben forgatta le, és csak időnként színesedett ki a film, ahol a rendező egyfajta díszt vagy hangsúlyt akart adni a jelenetnek.
De hol van itt az elszalasztott lehetőség? A meggyilkolt katona, vagyis a címszereplő Frantz menyasszonya először csak a francia kultúra, hamarosan a látogatóba érkező férfi szerelmese is lesz, kapcsolatuk mégsem tud kiteljesedni. Ozon a fiatalok szerepeire jó érzékkel egy német színésznőt (Paula Beer) és egy francia színészt (Pierre Niney) választott ki. Míg azonban Beer már tudott franciául, Niney-nek az összes német nyelvű szöveget (melyből volt neki bőven) be kellett tanulnia a film kedvéért. Ozon a filmhu kérdésére elárulta: nagyon fontos volt számára, hogy a főszereplők beszéljék egymás nyelvét, ezzel is bizonyítva, hogy egy háború nem távolíthat el két európai kultúrát, melyek között egyébként is rengeteg hasonlóság van.
Ha már Európánál tartunk: a dán Kristian Levring A megváltása után megérkezett a holland válasz is a western műfajára. A Brimstone-t Martin Koolhoven rendező négy fő epizódra tagolta, melyek ugyan nem kronologikus sorrendben követik egymást, de egyre mélyebb bepillantást adnak hősnőnk életébe. A Brimstone ugyanis olyan western, ahol nem egy férfié, hanem nőé a műfaj előírásainak megfelelő, a bosszúért és önmaga védelméért küzdő főszerep.
Dakota Fanning játssza Joannát/Lizt, aki egész élete során szadista-pedofil lelkészapja elől próbál elrejtőzni, végül azonban nincs más választása, mint megölni őt. Bár a két és fél órás film teljes hossza alatt leköti a nézőt, és szélsőséges brutalitása a legtöbb esetben indokolt, gyengébb idegzetűeknek nem javasoljuk. E mellett Lars von Trier filmjeihez sem hasonlítanánk Koolhoven munkáját, ahogy tette azt sok kritikus. Véleményünk szerint a karakterfejlődés is hiányzik és az emberi mondanivaló is igen sekélyes. És noha a beteg apát alakító Guy Pierce színészi játéka mondhatni zseniális, Dakota Fanningben nem vagyunk ennyire biztosak: a színésznő ugyanazzal a szenvtelen arccal ülte végig a velencei sajtókonferenciát, mint amilyen tekintettel a filmben végignézi férje halálát és otthona elpusztulását.
Hasonlón brutálisra sikerült az érezhetően kultfilmnek szánt The Bad Batch, Ana Lily Armipour újabb víziója, amelyre a rendező előző munkája (Csadoros vérszívó), vagy az izmos szereplőgárda (Keanu Reeves, Jim Carrey) miatt igen magas elvárásokkal ültünk be. Armipour filmjében a rossz szériába (bad batch) tartozó, vonalkód-tetoválással ellátott emberek két elkülönült kolóniában élnek a sivatagban, valahol a mexikói határ közelében. Az egyik kolóniát a folyamatosan LSD-t fogyasztó hippik alkotják egy kissé demagóg, luxuskörülmények közt élő vezetővel (Reeves), míg a másik csoport tagjai a sivatagban eltévedt embereket felfaló, szemétgyűjtésből élő kannibálok.
A filmet bőven megmenthette volna az egyedi humor, és az is sokat segített volna, ha nem úgy van felvéve néhány jelenet, mint egy Coca Cola-reklám. E mellett a főszerepre castingolt, karrierjét modellként kezdő Suki Waterhouse sem biztos, hogy a legjobb választás volt, aki amúgy addig nem is adta olyan rosszul a karakterét, míg nem kellett megszólalnia. Sajnos viszont meg kellett, így Armipour filmje inkább lett csalódás, mint az elvárásainkat is felülmúló meglepetés.
Ana Lily Armipour: The Bad Batch
Amikor elérkeztünk Terrence Malick Voyage of Time - Life’s Journey című dokumentumfilmjéhez, melyet a sajtónyilvánosságtól (szokásához híven) most is visszahúzódó rendező Cate Blanchett narrációjával és Paul Atkins, valamint a NASA, illetve egyéb természetfilmek képeivel készített el az emberiség eredetéről és helyéről a világmindenségben, már nagyon vágytunk valami olyan, felemelő élményre, mint amilyet a fesztivál nyitófilmje, a Kalifornia álom nyújtott. Malick filmje, melyet legfőképp az elsőként 1955-ben, New Yorkban bemutatott fotókiállítás, az emberiség csodáit és értékeit bemutató Az ember családja képei inspirálták, szép és megkapó élmény - de sokkal inkább egy természeti múzeum auditóriumába, és nem a velencei versenyprogramba illő alkotás.
Ebből adódóan Pablo Larrain Jackie-je úgy érkezhetett a nézők számára, mint víz a sivatagban szomjazóknak. A film a Kennedy-gyilkosságot járja körbe, de kizárólag a feleség, Jackie Onassis Kenendy szempontjából, akit Natalie Portman alakít igen meggyőzően. Bár a film tiszta Hollywood és alapvetően tér el a chilei rendezőtől eddig megszokott, keményebb stílustól, mégis, egy megható, ugyanakkor elgondolkodtató alkotás a többszörösen is magára hagyott nőről, akinek szerepét a média anno és azóta is hajlamos ugyancsak leegyszerűsíteni. Kérdésünkre Larraín elmondta: eredeti beszélgetéseket is visszahallgatott Jackie-vel, rengeteget olvasott róla, csakúgy, mint Portman - mindez pedig érződik is a filmen. A Jackie amellett, hogy rendesen megcélozza a könnyzacskókat, feloldozó hatású, ahogy megmutatja egy nő fájdalmát és helytállását, valamint szeretetét, nemcsak korán elveszített férje, hanem az egész világ és népe iránt.
