A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) az Erőszakikhoz hasonlóan néhány nap leforgása alatt és egy településen játszódik, a párbeszédorinetált narratívában komótos léptekben ismerjük meg a karakterek közötti dinamikát és tetteik motivációit, és ahogy az Martin McDonagh drámáiban általában lenni szokott, sosem tudhatjuk, hogy a történet hova fut ki és az író mikor húz egy váratlan csavart. McDonagh ezzel a művével voltaképpen karrierje korai szakaszát eleveníti fel, amikor a The Leeane és a The Aran Islands trilógiákban a vidéki emberek életét dolgozta fel, és a hátteret Írország nyugati partja, Galway megye nyújtotta.
A sziget szellemei helyszíne szintén a rurális Írország (egy aprócska sziget), a dátum pedig az 1920-as években zajló ír polgárháború. A film első képkockáin megismerjük a mindig mosolygós tehenészt, Pádraic Súilleabháint (Colin Farrell), aki nővérével lakik együtt és láthatólag semmire sincs gondja: állataival és környezetével harmóniában él, nővérével jó testvérekként megosztoznak a ház körüli teendőkben és a nap fénypontját a délután 2 órai kocsmalátogatás jelenti, amikor egy pohár pint mellett élvezheti legjobb (és az egyetlen) barátja, a nála idősebb zenész, Colm Doherty (Brendan Gleeson) társaságát.
Ez a nap is úgy kezdődik, mint az összes többi. Pádraic jókedélyűen indul Colm háza felé, hogy onnan együtt menjenek a kocsmába. Ám valami nem stimmel, ugyanis a rusztikus házban mindössze barátja hűlt helyét találja. Már mindenfelé keresi, aggódik, kérdezősködik utána, és kezdi azt hinni, hogy valamivel talán megsértette Colmot. Végül a férfi felbukkan a kocsmában, és érzelemmentesen közli Pádraic-kal, hogy már nem kedveli többé és magányra vágyik. Ez a váratlanul jött szakítás teljes kétségbeesésbe taszítja Pádraicot, hiszen nem tudja mire vélni a kialakult helyzetet és próbálja kitalálni, hogy miként tudna ismét Colm közelébe férkőzni.
Hamar kiderül, hogy a két férfi barátságának alapja csupán a közös ivászat és a sziget adta izoláció. Colmnak abból lesz elege, hogy órákon keresztül kell hallgatnia Pádraic sületlenségét és hosszas eszmefuttatását arról, hogy állatai (például szeretett szamara, Jenny) anyagcseréje milyen állapotban van. Colm többre vágyik ennél, rájön arra, hogy az idő elszáll felette, és még semmit sem tett le az asztalra – hegedűsként nem kielégítő számára, hogy a helyieket esténként szórakoztatja, ő saját szerzeményt akar írni, hogy évek múltán is emlékezzenek rá.
A jószándékú és butácska Pádraic végigmegy a szakítás különböző fázisain. Kezdetben el se akarja hinni és áprilisi tréfának veszi, majd miután látja, hogy Colm komolyan gondolja, céltalanul bolyong a kietlen vidéken. Nővérétől kér tanácsot, az állataitól remél vigaszt, később pedig leissza magát a helyi idiótával, a rendőr fiával, Dominickal, azonban senki sem képes enyhíteni a fájdalmát. Újra és újra felkeresi és megszólítja Colmot, aki végül elveszíti az összes türelmét és durván megfenyegeti Pádraicot. Colm az ultimátumban részletesen elmagyarázza, hogy amennyiben ismét zaklatja, ő saját magán követ el erőszakot és addig vágja le egyenként az ujjait, míg nyugton nem hagyja. Az önbántalmazás szemléletes példája, hogy Colm olyannyira nem tudja megfelelően Pádraic értésére adni kívánságát, hogy inkább magában tenne kárt, azt remélve, hogy ezzel eléri célját és a férfi elfogadja döntését.
Martin McDonagh drasztikus eszközökkel mutatja be, ahogy mindkét férfi alászáll a lélek sötét bugyraiba: míg Pádraic fokozatosan veszíti el gyermeki ártatlanságát, pozitív szemléletét és az emberek jóságába vetett hitét, addig Colmot bekebelezi egzisztenciális válsága és egyre inkább elszakad a valóságtól, miközben rezignáltan, csekély empátiával figyeli barátja szenvedését. A rendező ennyire szívszorítóan még sosem merült el az emberi kapcsolatok bonyolult viszonyrendszerében, bár mindig is foglalkoztatta a sérült férfiak világa: az Erőszakik Farrell és Gleeson által megformált bérgyilkosai hasonlóan esetlenül botladoznak érzelmeik kifejezésében.
Az egyedülléttől való félelem, az elmúlás és a bosszú motívumai bontakoznak ki a mitikus ír környezetben, ahol egy öregasszony gerjeszti a régi mondák és hiedelmek baljósló szelét. Az erőszak és a halál megjelenésével a film egyre inkább komorabb tónusra vált és a karakterek mind szavakkal, mind tettekkel egyre mélyebb sebeket okoznak egymásnak és önmaguknak. McDonagh bravúrját bizonyítja, hogy mindkét felet megértjük és azonosulni tudunk velük. A depressziós Colm csak csendre és békére vágyik, hogy alkotni tudjon, ezzel szemben Pádraic éppen ettől retteg, neki szüksége van valakire, legyen az a testvére, Colm, vagy valamelyik állata, akivel megoszthatja egyszerű kis életét.
A sziget szellemeiben az összes lakos egyedülálló vagy özvegy. Társ nélküli emberek, akiket a közös lakóhely köt össze, ahol mindenki mindent tud a másikról; a kisboltot vezető hölgy a vásárlóktól olyan híreket vár, hogy kivel mi történik, és mi az aktuális pletyka, az sem jelent számára gondot, hogy elolvassa más levelét. A háttérben zajló polgárháború mindössze említés szintjén kerül szóba, illetve reggelente ágyúdörrenések hallatszódnak, ekkkor a parton sétálók nyugtázzák, hogy még mindig folynak a harcok.
A helyi dialektusban beszélő emberek ragaszkodnak a zárt közösséghez, a megszokott dolgokba kapaszkodnak és tartanak az újtól, az ismeretlentől. A főként férfiak lakta faluban Pádraic nővére, Siobhan Súilleabháin az egyedüli, aki racionálisan cselekszik és igyekszik csillapítani a felfokozott kedélyeket testvére és Colm között. A hajadon lány művelt, a sziget maradi gondolkodású lakói lefárasztják, így amikor könyvtári állást kap a szárazföldön, fájó szívvel ugyan, de búcsút int testvérének, aki ezúttal félreteszi önzőségét, és elengedi a lányt. Ebben az esetben a férfi figurák azok, akik az érzelmek hatására hoznak meggondolatlan döntéseket, és Siobhan az, aki az eszére hallgat, kitör a patriarchális berendezkedésből és független nőként kezd új életet.
Colin Farrell és Brendan Gleeson érzékenyen keltik életre McDonagh karaktereit. Alakításukban nincs egy hamis pillanat, minden rezzenésükben ott van az összeszokottság és az évek rutinja. Farrell kiskutya szemeivel játssza el a naiv és érzékeny férfit, aki tényleg nem vágyik másra, minthogy barátjával egy pohár Guinness társaságában eltöltsön pár órát. Vele szemben Brendan Gleeson fáradt és az elmúlás lidérce kísérti, ezért sem akar több időt elpazarolni az életéből. A mellékszereplők között a Siobhant megformáló Kerry Condon érzékeny és melegszívű, de a frusztrációját is hitelesen közvetíti. A falu szerencsétlenjét, Dominicot eljátszó Barry Keoghan ismét bebizonyítja, hogy a fiatal ír színészek ígéretes tehetsége. Az ő karaktere is csak arra vágyik, hogy a közösség be- és elfogadja, éppen ezért a szívünk szakad meg, amikor többszöri próbálkozás ellenére sem viszonozzák a közeledését.
A sziget szellemeiben elterülő Írország Ben Davis operatőr kameráján keresztül egyszerre magasztos és félelmetes – a háborgó tenger, a magányosan álló vityillók, a kőfalak mentén húzódó utak, valamint a szürke és zord időjárás még inkább felerősítik a film elégikus érzetét. Carter Burwell zenéje először a festői és idilli képeknek alapoz meg, majd fokozatosan vált át kísérteties és komor hangulatba.
Martin McDonagh ezzel a filmjével életművének legérettebb darabját készítette el, mely tőle talán szokatlanul visszafogott és empatikus – egy csendes meditáció barátságról és magányról. A író-rendező ezeket az univerzális témákat ír miliőben, ír szereplőkkel járja körül, ezáltal pedig tágítja az értelmezési horizontot és gondolkodásra készteti a befogadót.
A sziget szellemeit a Velencei Filmfesztiválon láttuk, a magyar mozikba 2023. január 23-án jut el.
