RÉV MARCELL
.jpg)
Az Amerikában évek óta sikert sikerre halmozó magyar Emmy-díjas operatőr idén - a hollywoodi sztrájknak köszönhetően - szakmai okokból is hazalátogatott, visszatért az origóhoz és ismét Szimler Bálinttal dolgozott együtt. Reméljük a közös munka eredményét 2024-ban már láthatjuk. Persze Rév Marci idén sem hagyott minket élmények nélkül: ő fényképezte Christos Nikou varázslatos Körmök című filmjét, majd beugrott a Guccihoz is, és leforgatta nekik a karacsonyi reklámjukat.
Mi volt a kedvenc új magyar filmed 2023-ban?
Szerencsére kettőt is tudok mondani. Reisz Gábor Magyarázat mindenre című filmje, amiről hosszan tudnék áradozni, hogy miért nagyon értékes és, hogy mennyire szükségünk volt egy ilyen filmre. Buda Flóra 27 címū kisjátékfilmje is nagyon tetszett és nagyon szívesen néznék tőle többet és hosszabban is akár.
Mi volt a kedvenc külföldi filmed az elmúlt évben?
A Megfojtott virágok, de nem láttam még az Egy zuhanás anatómiáját, amit sok ismerősőm nagyon dicsér, szóval változhat meg az év végéig.
Volt olyan film ebben az évben, amit nem tartottál olyan jónak, valami mégis nagyon megragadott benne? Apró dolgokra is kíváncsiak vagyunk!
A Saltburn szerintem nem egy különösebben jó film, de kifejezetten jól van fényképezve.
Volt valami, amiben csalódtál, ami kifejezetten felbosszantott?
A magyar állami filmfinanszirozás helyzete és iránya szerintem katasztrofális, és a legnagyobb baj, hogy úgy tűnik semmit és senkit nem kimélnek a dilettáns döntésekkel. Legutóbb az Inkubátor Programba rondítottak bele, ami tényleg egy olyan kis szigete volt az induló filmeseknek, amivel nem gondoltam volna, hogy bárkinek szakmai vagy ideológiai problémája lehet. Viszont úgy tűnik, hogy kialakulóban van egy párhuzamos, az állami intézményektől független filmkultúra Magyarországon, ahol valódi értékekre lehet bukkanni.
Hogyan alakult a viszonyod a filmekhez, filmkészítéshez az elmúlt évben?
Hosszabb idő után megint forgattam Budapesten, ami egy nagyon jó elmeny volt. A szakszervezetek sztrájkjai miatt ráértem és a nyáron le tudtuk forgatni Szimler Balint barátom filmjét.
Mik a terveid jövőre, mit vársz 2024-től?
Forgatni szeretnék :)
DÉR ASIA
.jpg)
Az Anyáim történetének egyik rendezője Einspach Gábor sikeres galerista és kortárs műgyűjtő dagandatos megbetegedésének történetét és bámulatos gyógyulását követi nyomon a Nem halok meg című filmjében, amelyet bár néhány premier előtti vetítésen már láttunk, a mozik műsorába január első napjaiba kerül.
Mi volt a kedvenc új magyar filmed 2023-ban?
Szakonyi Noémi Veronika: Hat hét és Somogyvári Gergő: Fanni kertje.
Mi volt a kedvenc külföldi filmed az elmúlt évben?
Felipe Gálvez Haberle: The Settlers/Los Colonos.
Volt olyan film ebben az évben, amit nem tartottál olyan jónak, valami mégis nagyon megragadott benne? Apró dolgokra is kíváncsiak vagyunk!
Lea Glob Apolonia, Apolonia című doksija. Filmnyelvileg és dramaturgiailag is volt vele egy csomó problémám, de kb. a film 30. percétől kezdve ez nem érdekelt már többé, mert durván gyomron talált. Egy alkotói, női, politikai identitását kereső festő lányról szól a film. A 13 év forgatási idő olyan elképesztő perspektívát ad, ahol minden önhazugság, zsákutcás önmegvalósítások, a művészetet körülvevő sikerorientált, kegyetlen valóság kiderül. Hiába elvileg pozitív a film vége, de úgy hagy ott a stáblista alatt, fejbe ütve, tele kérdésekkel, hogy akkor pontosan miért is küzdünk alkotóként, emberként? Mi a cél? Nem tudtam nem a saját értékrendszeremet és választásaimat vizsgálni a film nézése közben.
Volt valami, amiben csalódtál, ami kifejezetten felbosszantott?
Az Oppenheimer rettenetesen felbosszantott! Mekkora valósághamisító baromság és giccs az a film?
Hogyan alakult a viszonyod a filmekhez, filmkészítéshez az elmúlt évben?
Nehéz önmagában a filmekre koncentrálni, amikor egyre tragikusabb a magyar független film helyzete. Az SZFE elvesztése óta, ami nekem egy óriási törés volt, új időszámítás kezdődött számomra. Mégsem tudtam elkezdeni a gyászt, mert még nagyon sok hosszútávú projekt az addigi időszakhoz kötött. Év végére azonban minden lezárult, és most kezdem megérezni, hogy mennyi energiát követelt tőlem, hogy a projektek befejezésére koncentráljak, és ne engedjem át magam azoknak az érzéseknek, amiket a veszteség okozott. Mivel nem engedtem a negatív érzéseket a felszínre törni, az örömtelieket sem tudtam annyira megélni, mint lehetett volna, pedig lett volna ok az ünneplésre is. Ez egy nehéz év volt nekem, sok szempontból.
Itt az ideje címet adni az elmúlt évnek! Ha 2023 egy film lenne, milyen címet adnál neki?
Mindig nagyon rossz voltam a címadásban :D
Mik a terveid jövőre, mit vársz 2024-től?
Szeretnék most a privát életemre koncentrálni, nem feltétlenül a filmkészítésre vagy a közösségi projektekre. Újra rá kell jönnöm, miért is szeretnék filmeket csinálni. Mi okoz örömet. Azt érzem szükségem van az elmúlt évek döntéseinek teljes újragondolására, újratervezésére, és ehhez idő kell. Izgalmas év lesz.
VARRÓ ATTILA
forrás: Szeged.hu
Filmes műveltsége utolérhetetlen, a Filmvilág folyóirat egyik legfontosabb tartóoszlopa, 1998 óta dolgozik a lapnál. Tanít az ELTE filmszakon, fordít, jelenleg egy Coppola életrajzot. Erősen ajánlott követni őt Letterboxdon. Négy kedvenc filmje a Szárnyas fejvadász, a Pat Garrett és Billy, a kölyök, a Zsebtolvaj és a Totoro – A varázserdő titka.
Mi volt a kedvenc új magyar filmed 2023-ban?
Míg az utóbbi években a legjobb magyar művészfilmek rendre lekörözték nálam az évi kedvenc magyar zsánerdarabot (mint a Hat hét a Zanoxot vagy a Külön falka a Legjobb dolgokon bőgni kellt), idén a Magyarázat mindenre és az Elfogy a levegő elé került a Cicaverzum, nem mintha az utóbbi jobb film lenne az előbbi kettőnél (egyáltalán nem az), de pont a keresetlenség és lelkesedés (ami például a Reisz-debütfilmből is áradt) jóval szerethetőbbé teszi, mint a két fejnehéz iskolafilmet, amelyeket unos- untalan agyonnyom a kétségkívül fontos és aktuális társadalmi mondandó. Ráadásul Szelecki Rozália a szürreál-vígjátéki felszín alatt egy elég hátborzongató portrét fest a téboly határáról, amitől a Cicaverzum helyenként jóval közelebb áll az Iszonyathoz, mint az Amelie-hez.
Emellett az idei év nagy magyar filmélménye volt a 1928-as Rabmadár vetítése az Urániában, amely ugyan majdnem száz éve készült, de teljes, csonkítatlan formájában csak most került újra közönség elé hajdani bemutatója óta, szóval némi jóindulattal befér a premierek közé.
Mi volt a kedvenc külföldi filmed az elmúlt évben?
A moziban látott filmek közül a Saint Omer, a francia-szenegáli Alice Diop filmje került az első helyre, elsősorban azért, ahogy nagyon kevés eszközzel nagyon sokat mond egy (pontosabban egy-egy) összetett konfliktusról, és amiért – a tárgyalótermi drámák többségétől eltérően – nem a bűntény elkövetése, inkább annak az előzményei és következményei kerülnek előtérbe, különös tekintettel a Diop-alteregó főhősnőre, aki egyszerre jelenik meg nézőként és szerzőként a filmben.
Az élmezőnybe tartozik még az egyszerre minimalista karakterdráma és stilizált fogyasztói társadalom-szatíra Club Zero (Jessica Hausner) és az Előző életek (Celine Song) érzékeny emigrációs románca. Amit sajnos nem moziban láttam (mivel a forgalmazó végül lemondott a bemutatóról), az a The Holdovers (Alexander Payne) – az idei év Licorice Pizzája –, valamint nagy kedvenc volt még egy hamisítatlan finn brat-pack film, a Girl Picture (Alli Haapasallo), és a To Leslie (Michael Morris) rögrealista alkoholista-drámája a vidéki Amerikából.
Volt olyan film ebben az évben, amit nem tartottál olyan jónak, valami mégis nagyon megragadott benne? Apró dolgokra is kíváncsiak vagyunk!
Quentin Dupieux idei filmje, a Smoking Causes Coughing annyira precízen egyensúlyoz végig a kibírhatatlanul idegesítő és az ellenállhatatlanul bájos pengeélén, hogy az már bravúros, egyszerűen sosem lehet tudni, merre billen a következő poénnal – tisztára olyan, mint azok a „se veled-se nélküled” önsorsrontó kapcsolatok, de szerencsére csak másfél órában.
Az Álmaid hőse (Kristoffer Borgli) végre újra szembesíti a nézőt azzal, hogy Nicolas Cage nem csupán egy önironikus szerzői kult-sztár, de továbbra is kiváló drámai színész (Madárka, Adaptáció), Del Kathryn Barton festőművésznő Blaze című trauma-meséje pedig olyan lenyűgöző barkács-látványvilággal jeleníti meg a kislány-hős szürreális víziót, amilyenről a Szegény párák a legjobb méregdrága CGI-pillanatában is csupán álmodhat.
Volt valami, amiben csalódtál, ami kifejezetten felbosszantott?
Csalódás kategóriában idei listavezető az Asteroid City (míg a Francia kiadás még tele volt gondolatokkal, ez már csak egy fárasztó ötletparádé, kong az ürességtől), szorosan mögötte az ugyancsak saját szerzői világát ironikus alibifilmmel kannibalizáló David Finchertől A gyilkos, valamint a Babylon (Damien Chazelle), amely nem is annyira a rendező, inkább a téma felől nézve csalódás, ebből a korszakból annyival jobb filmet lehetett volna készíteni, ha túllépnek a látványos közhelyein.
Egyáltalán nem jelentett már csalódást, de rendkívül bosszantó volt Martin Scorsese újabb nagyeposza, a Megfojtott virágok, amelyben meddő kísérletet tesz arra, hogy tragikus figurát teremtsen valakiből, aki sem eredetileg nem volt az, sem a forgatókönyv nem tudta (merte?) azzá tenni, miközben egy lépésre tőle ott volt a tökéletes alany erre a törekvésre, de sajnos a hollywoodi őslakos színésznők egyelőre még nem versenyezhetnek Leo sztár-varázsával (aki mellesleg Brando-pofával ripacskodja végig az egész filmet – remélhetőleg ha Oscart kap érte, majd egy oszázs nő veszi át helyette népviseletben). A Szegény párák pedig az idei iskolapéldáját jelenti azoknak az idegesítő adaptációknak, amelyek minden erénye az eredeti műből fakad és minden hibája abból, amiket módosít rajta vagy kihagy belőle.
Ez itt most az összegzés ideje. Hogyan alakult a viszonyod a filmekhez, filmkészítéshez az elmúlt évben?
Az elmúlt év két olyan, filmmel kapcsolatos eseménye, amely új tanulságot kínált, nagyjából ugyanazt a tanulságot kínálta: a 130 éves filmkultúra megőrzése és továbbörökítése radikálisan új módszereket igényel, egyébként vesztésre ítélt küzdelem. Mind friss Letterboxd-tapasztalataim, mind az (5 év szünet után) utolsó zsánerkurzusom az ELTE filmszakán látványosan bizonyította, hogy a mai mozgóképes tartalombőség nem elősegíti, inkább hátráltatja a széleskörű és sokrétű filmműveltség megszerzését: beszűkíti a mozgásteret, mivel egyre kevésbé készteti a nézőket saját komfortzónájuk elhagyására. 20-30 éve még az akkori korlátoltabb hozzáférés serkentette a kísérletezést, vadászni kellett a filméhség kielégítéséhez, ezért elég volt útmutatókat adni - ma már rá kell bírni a közönséget erre a kalandvágyra, az önkép, az identitásképzés részévé, posztolhatóvá kell tenni, különben 20-30 év múlva már senki nem fog (például) némafilmeket nézni.
Itt az ideje címet adni az elmúlt évnek! Ha 2023 egy film lenne, milyen címet adnál neki?
2023 filmcímben: Jeanne Dielmannra várva.
Amióta Chantal Akerman filmje, a Jeanne Dielmann 2022-ben felborítva a papírformát a Sight and Sound „minden idők legjobb filmjei” listájának az élére ugrott, nagyjából féltucat európai nagyvárosban jártam és egyetlen nem akadt köztük, ahol azon a héten ne játszották volna ezt az 1975-ös, háromórás filmet egy art-moziban vagy helyi filmmúzeumban. A filmtörténeti kanonizáció egyik legfontosabb színtere mai napig a filmszínház, mint ezt a nyugati példák is mutatják, méghozzá azok a filmszínházak, amelyek rendszeresen vetítenek az unalomig ismert klasszikusok mellett (helyett…) felfedezésre, szélesebb körű ismertségre méltó remekműveket.
Magyarországon sajnos nem csupán a havi változatosságot megbízható rendszerességgel és színvonalon biztosító filmmúzeum intézménye halt ki, de sem az art-mozi hálózat, sem a Bem gerilla-mozija nem nagyon hajlandó kockáztatni és kimerészkedni a jól bevált Tarkovszkij-, Tarr- és Tarantino-opuszok által behatárolt biztonsági zónából, mivel egyre kevésbé támaszkodhatnak egy stabil cinefil-közönségrétegre – maradnak a népszerűbb/közismertebb filmklubok szűkkörű fórumai, bár ahogy a Műcsarnok idei példája mutatja, talán már azok se sokáig.
Mik a terveid jövőre, mit vársz 2024-től?
Egy újabb évet a Filmvilágnak.
NAGY KATICA
Színész, az SZFE-n végzett 2019-ben. A Rossz versek női főszereplőjeként figyeltünk fel rá, rögtön a film elején szakított Reisz Gábor alteregójával. Szintén a legfontosabb női szerepet játszotta el az idei év legnézettebb magyar filmjében, a Semmelweisben. Jövőre Salamon András Random című Valentin-napon játszódó munkájában láthatjuk őt.
Mi volt a kedvenc új magyar filmed 2023-ban?
Mesterjátszma. Speciális, egyedi világa van, nagyon vitt magával. Szerintem Hajduk Károly alakítása lenyűgöző, rég láttam ilyen metszően pontos, rétegzett és érzékeny színészi munkát. Mindenkinek ajánlom a filmet. Emellett nagyon mélyen megérintett a Hat hét című film, fájdalmas és gyönyörű történet. Megérdemli az elismerést.
Mi volt a kedvenc külföldi filmed az elmúlt évben?
Oppenheimer. Rég volt rám film ilyen hatással. Minden ízében tökéletes. Cillian Murphy zseniális, az arca teljesen beégett az agyamba. Igazán nagyszabású remekmű. Óriási dolognak tartom, hogy Haumann Máté is szerepet kapott a filmben.
Volt olyan film ebben az évben, amit nem tartottál olyan jónak, valami mégis nagyon megragadott benne? Apró dolgokra is kíváncsiak vagyunk!
Barbie. Értem a témaválasztást, alapvetően egyet is értek a mondanivalójával, de azt gondolom, hogy vannak fontosabb témák, amikről lehetett volna beszélni ekkora plénum előtt. Olyan anyagi háttere, marketingje volt a filmnek, hogy a világon mindenhova eljutott. Emellett egy nagyon jó filmnek tartom. Nagyon szerettem a humorát, a bravúros színészi és rendezői munkát.
Volt valami, amiben csalódtál, ami kifejezetten felbosszantott?
Nem volt.
Ez itt most az összegzés ideje. Hogyan alakult a viszonyod a filmekhez, filmkészítéshez az elmúlt évben?
Elég szélsőséges változásokon mentem keresztül. Két filmfőszerepet játszottam el az elmúlt két évben, ami óriási hálával tölt el, mégis van bennem egyfajta nyomás. Azt hiszem ez egy “most mutasd meg magad” időszak, eléggé felgyorsult körülöttem minden. Izgalmas.
Összegezted az idei éved, itt az ideje címet adni neki! Ha 2023 egy film lenne, milyen címet adnál neki?
Különös, hogy hirtelen milyen sokat kaptam egy év alatt az élettől szakmai és magánéleti szempontból egyaránt. Így év végén visszatekintve az évre rengeteg hála van bennem, így talán azt az egyszerű címet adnám 2023-nak, hogy Hála.
Tekints most előre! Mik a terveid jövőre, mit vársz 2024-től?
A barátom eljegyzett, januárban elkezdjük tervezni az esküvőt. A következő év a tervezésről és a vágyak beteljesüléséről fog szólni. Emellett szeretnék nagyszabású, színvonalas produkcióban forgatni, fejlődni, gyakorolni a hivatásom.
LISZKA TAMÁS
Az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál alapítója és főszervezője, huszonegy éve hozza el Budapestre a világ legfontosabb animációs alkotásait. Idén például Miyazaki legutóbbi A fiú és a szürke gém című várva-várt animációját nézhettük meg több mint egy hónappal a bemutató előtt a fesztivál programjában. Liszka a Metropolitan Egyetemen is oktat, 2020-tól pedig a Budapest Film igazgatója is.
Mi volt a kedvenc új magyar filmed 2023-ban?
Több kedvencem is van, de a legnagyobb örömet Gauder Áron filmje, a Kojot négy lelke okozta. Igazi mestermű, amelyet a magyar animáció közelmúltbeli sikerszériáján, új virágkorán belül is kiemelkedő munkának tartok.
Mi volt a kedvenc külföldi filmed az elmúlt évben?
Ha akár öt évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy az atomfizikáról lehet sikerfilmet készíteni, megmosolygom. A Csernobil-sorozat azonban felülírta ezt a dogmát, idén pedig Christopher Nolan egy, a filmnyelvre nehezen lefordítható témát vett célba. Az Oppenheimer szó szerint elementáris erejű, sokszor újranézhető mindgame-film lett. Nagyon szerettem még Ari Aster Amitől félünkjét is. Általában véve, amikor csak hírét veszem, hogy Joaquin Phoenix nagy és nehéz szerepet kapott egy filmben, automatikusan az eksztázis alaphelyzetébe kerülök.
Volt valami, amiben csalódtál, ami kifejezetten felbosszantott?
A fentiekből következően viszont némi csalódást okozott a Napóleon, mert azzal az illúzióval vártam, hogy Kubrick soha el nem készült Napóleon-filmjének a helyét fogja betölteni a filmtörténetben. Ez nem jött össze.
Volt olyan film ebben az évben, amit nem tartottál olyan jónak, valami mégis nagyon megragadott benne? Apró dolgokra is kíváncsiak vagyunk!
Az én úgynevezett guilty pleasure különdíjam (a filmért, amit kicsit pirulva szeretek) ezúttal a Wonkának megy. A karácsonyra pozicionált, cukros-varázslatos családi filmekben már a műfajuk révén is giccset szoktam gyanítani, de ettől a filmtől egyszerűen elolvadtam. Hugh Grant egyre jobb!
Hogyan alakult a viszonyod a filmekhez, filmkészítéshez az elmúlt évben?
A mozgókép alapvetően nagyon drága, technikai művészeti forma, 2023-ban mégis több bizonyítékát láthattuk annak, hogy a milliárdos költségvetés önmagában nem garantál semmilyen művészeti értéket, sőt néhány esetben a nulla közeli büdzséből készült filmek is le tudják körözni őket - nem csak minőségben, hanem akár nézőszámban is. Fura lenne persze ár-érték arány alapján osztályozni a filmeket, de azért valahogy mégis jobb érzés egy olyan film sikerének örülni, amelynek már az elkészültét is inkább a lelkesedés, mint a megfelelési kényszer motiválta.
Itt az ideje címet adni az elmúlt évnek! Ha 2023 egy film lenne, milyen címet adnál neki?
A szabadság fantomja.
Ahogy elnézem, Luis Buñuel filmjei lassanként teljesen kiszorulnak a fikciós kategóriából, de legalábbis kezdik elveszteni szürreális jellegüket.
Mik a terveid jövőre, mit vársz 2024-től?
Negyven év után most már nagyon itt lenne az ideje egy újabb magyar animációs Oscar-díjnak. Idehaza pedig azt szeretném, ha tovább terjedne a mozikban az a szokás, hogy a vetítés végén az alkotókat akár távollétükben is tapssal jutalmazza a közönség.
Az első részt itt tudod elolvasni.
A cikket Kovács Kata, Molnár Judit Anna és Varga Dénes állította össze.
