Nápoly kifogyhatatlan, csodálatosan sokszínű ihletforrás. A sorozatot jegyző Edoardo De Angelis (Elválaszthatatlanok) jó érzékkel találta meg a Ferrante dacos prózájához nagyszerűen passzoló punk vizualitást, zenei világot és hangulatot, melyben a hősnő Giovanna mellett Nápolyé a főszerep. Már a sorozat első, nagyvonalú svenkje is a kamaszkori gyötrelem és a karizmatikus város kapcsolatát erősíti, Nápoly és tágabb környezete tökéletesen passzol a hősnő életében bekövetkező változásokhoz és a lelkivilágához. 

Ferrante úgy kalauzol fáradhatatlanul a város utcáin, hogy szinte egyetlen fejezet sincs a regényben pontos helyszínmegjelölés nélkül. A sorozat mindezt nem csak láthatóvá, de látványossá is teszi: a különböző társadalmi rétegek egymás mellett élését, a gyárépületben berendezett templomot, a zenétől hangos panelépületeket, az összegraffitizett híd alatt várakozó Ferrarit, a neonfényt és az összes önreflektív giccset. A tárgyi világ pedig ugyanannyi feszültséget tartalmaz, mint a szereplők kapcsolatai – ahogyan Giovanna anyja megjegyzi: „Ebben a városban mindenki arról beszél, hogy mennyire szereti a másikat. Hazugság az egész, méghozzá rossz hazugság.”

Forrás: Netflix 

Ferrante hat fejezetre osztott regényét a sorozat hat azonos szerkezetű epizóddal, hűen követi le. Az entellektüel családban nevelkedő Giovanna életének első krízisét az apa fent említett mondata idézi elő, amely aztán a lázadásból könnyedén kiprovokált iskolai bukással folytatódik, és a szülők válásáig gyűrűzik. Giovanna istenített apja legjobb családi barátjuk feleségével lép le és annak gyerekeit (a lány legjobb barátnőit) neveli tovább. A kamasz hősnő gyermekkori világa tehát nem csak belülről, saját én- és testképének megkérdőjelezésével, de a maga kézzelfogható valóságában is szertefoszlik. 

Az olvasó érzékeli, hogy Giovanna művelt, kifinomult, okos, és sejti, hogy kívül-belül gyönyörű – ám kívülről csupán a szándékos slamposság, a lázadás, a pórias iránti vonzalom látszik rajta. Épp, mint Nápolyon. A történet és a vizualitás szintjén is ezt a kettősséget hangsúlyozza a sorozat. Giovanna másik tükörképe pedig a rejtélyesen előkerült nagynéni, Vittoria (Valeria Golino), akin keresztül nem csak a város peremét, de vulgaritását is megismeri, és akitől a főcímben is kiemelt, folyton vándorló mágikus karkötő érkezik.

Forrás: Netflix 

A város és a szereplőket körülvevő tárgyi világ lázongó dekadenciát sugároz, Giovanna szüleinek egykor jobb napokat látott lakása is ezt példázza. A modern (a kilencvenes évek elején járunk), rendkívül gazdagon berendezett terek egyszerre érzékeltetik az olaszos nagyvilágiságot és eleganciát, de a hanyatlást is, különösen, Giovanna apjának elköltözése után, amikor ezek a terek elhagyatottá válnak. Nella nem engedi, hogy a férje bármit magával vigyen, ettől a színes, könyvekkel és érdekes bútorokkal telerakott lakás egy jól szituált család raktárára emlékeztet.

A szereplőket a sorozat úgy szabta át, hogy a regény témái közül a szexualitást helyezze a középpontba. A történet egyik kulcskérdése Giovanna külsejére vonatkozik: saját magáról és Vittoriáról alkotott szépségképe a regény egyik legfontosabb témája. Giovanna gyönyörű lány, aki azonban saját magát végtelenül csúfnak látja, eközben mások külseje, szépsége, vagy épp taszító volta különösen foglalkoztatja őt. Világában a gyönyörű és a rút közötti szürke zóna nem létezik, apját, és a megjelenésében, vonásaiban hasonló Robertót gyönyörűnek látja, nagynénjét nevetségesnek és rútnak, anyját pedig a válás után véznának, görnyedtnek. 

Forrás: Netflix 

A trendi, fiús, arca szépségét előnytelen frizurával eltakaró (és ezzel a sorozattal debütáló) Giordana Marengo tökéletes választás erre a szerepre, és valóban, ahogyan a külvilág és önmaga percepciója váltakozik, úgy a néző is egyszer gyönyörűnek, máskor slamposnak látja Giovannát. Marengo bámulatosan hozza a pimasz, zárkózott, folyton feszült, felhúzott vállú kamaszt, később fiatal felnőttet, aki nem hagyja, hogy szépnek lássák. Ám – szemben a regénnyel – a karakter gyermeki, ártatlan, önfeledt, apjával bolondozó, rózsaszínt viselő arca helyett felnőtt, és ezzel együtt sötét oldalát hangsúlyozza.

A kamaszkor az az időszak, amikor a zavarba ejtő fizikai változások időnként zavaros elmével és erős hangulatingadozásokkal esnek egybe. Ferrante hősnője éppen ezt a dupla terhet cipeli, és egész, kamaszosan öngyűlölő karaktere úgy van a sorozatban felépítve, hogy sem a tiszta, beteljesülő szerelem, sem a szexualitás örömének felfedezése ne merüljön fel vele kapcsolatban. Ahogyan korábbi Ferrante-regényekben (Amikor elhagytak), úgy itt is elérkezik a pont, ahol már nehezen követhető, hogy Giovanna ébren van vagy álmodik, s ha ébren van, ép ésszel cselekszik-e: többek között a Milánóba visszafordulás epizódjánál, bár a regényben az irracionális gondolkodás és tettek jóval hangsúlyosabbak, mint a képernyőn. Az álomszerűséget, zavaros tudatállapotot a sorozat varázslatos, néhol szinte mesebeli vizualitása nagyszerűen kiemeli, ugyanakkor a játékos klipesztétika maga is néhol kamaszosan kiforratlan. 

Forrás: Netflix 

Ahogyan a regényben, Vittoria külseje itt is Giovannáénak a mása, egyszer szépnek, méltóságteljesnek, máskor kisstílűnek, közönségesnek látjuk. És míg Vittoria szegényes környezetét, életét viszonylag jól megismerjük, a lány szüleinek értelmiségi háttere – leszámítva a tárgyi környezetet – szinte láthatatlan marad. Mindkét szülő élete tanári, szerkesztői hivatásuk körül forog, ami számukra a felemelkedést jelenti, és amelyhez képest igazi lázadás, hogy a lányuk meg akarja ismerni a tengődő, zűrzavaros kapcsolatokkal megáldott nagynénjét, felmenőit, vagy épp, hogy évet kell ismételnie az iskolában – minderről azonban alig tudunk meg valamit.

Mindezekkel a választásokkal a sorozat a szülők szexualitását (és az ahhoz kapcsolódó bukást, a kölcsönös megcsalást és a válást) hangsúlyozza: az apát az elcsábított férfi szerepében, az anyát, Nellát pedig a kívánatos femme fatale-éban. A szexualitáson keresztül pedig ismét előkerül – a sorozatban kissé sekélyesen elmagyarázott – felnőtt hazugságok témája, hisz Giovanna felnövéstörténete a hazudozás eltanulásának története: így válik belőle az a lány, aki titkon barátnője vőlegényéről ábrándozik, miközben eljátssza a pár kísérőjének szerepét.


Giovanna a történet indulásakor mindössze tizenkét éves, s Ferrante alaposan megágyaz annak, hogy éles kontrasztot érezzünk a regény befejezésekor immár fiatal felnőtt (bár korát tekintve még kamasz) nő cinizmusa, érett humora, keménysége, és a kezdetben még korához képest is ifjú gyermek között, akiben élénken él a kisgyermekkor hangulata, a családi fészek melegségének burkot vonó ereje, szüleinek feddhetetlensége. Ferrante, mint mindig, kegyetlenül bánik hősével, és elvesz tőle mindent, amit a kamaszkorban igazán fájhat elveszíteni. A szüzesség kíváncsisággal várt elvesztésétől azonban az utolsó pillanatig megóvja – egyszerre bizarr és komikus lezárás, amely a a képernyőn először csak a nemi szervek vonalát mutató kivágatban jelenik meg. 

A felnőttek hazug életében egyesül a Nápolyi regények-tetralógia hömpölygő eposzi jellege  és a korábbi művek (Tékozló szeretet, Amikor elhagytak, Nő a sötétben) sűrű szövetű érzelemvilága, és talán ez teszi olyan nehezen adaptálhatóvá. A személyesség és beszédmód, amelytől a történet egyetlen, felfokozott hangú monológként hat, nehezen jeleníthető meg a képen, bár láttunk a közelmúltban olyan alkotót, aki sikerrel ugrotta meg ezt a magas lécet: Maggie Gyllenhaal, aki Az elveszett lányt dolgozta fel. A mostani sorozat valójában kibújik a feladat terhe alól, és sokkal egyszerűbben, látványosabban fogalmaz, hogy egy, a regénybelivel egyenértékűen összetett hősnővel, és a regénytől merőben eltérő, mégis erős atmoszférával váljon emlékezetessé a Ferrante-adaptációk hosszú sorában.

A felnőttek hazug élete elérhető a Netflix műsorán