A Nem én vagyok egy Magyarországon élő kínai család konfliktusait mutatja be, egy zárt, sajátos szabályok szerint működő közegben, a kőbányai kínai negyedben. A két testvér, a zongorista lány, Shanshan (23) és az örök lázadó fiú, Lang (21) sorsa egy balul elsült spirituális rituálé után végleg összekapcsolódik: a fiú halála után a lelke nővére testébe kényszerül. A közös test azonban nem jelent közös akaratot. Mivel felváltva osztoznak a lány irányításán, egyre intenzívebb harc indul köztük a kontrollért, miközben a múlt traumái, valamint az apai és tanári elvárások egyre mélyebbre húzzák őket egy sajátos, szimbolikus térbe, ahol a valóság és a szellemvilág határai elmosódnak.
A Nem én vagyokban a lélekvándorlás, a „testcsere” nem csupán gyorsan kifulladó vásári szenzáció, amely egyszeri mutatványként - annak hollywoodi rendje és módja szerint - kizárólag a cselekmény beindításáért és a humorszelep megnyitásáért felel. A kínai-magyar alkotók és az általuk hozott spirituális perspektíva nem pusztán felszínen tartja, de vezérmotívummá is emeli a lélekvándorlást és a belőle kibomló identitáskérdést.
Lang balesetét követően a cselekmény két fő szálon fut tovább: a jelen valósága mellett egy szimbolikus térbe nyílik kapu, amely vizualitásában is igyekszik elkülönülni a valóságtól - a színes, természetesebb felvételeket fekete-fehér képi világ váltja fel, amelyet színpadias hatást keltő fények és beúszó füstfelhők dramatizálnak. Na meg Lang és Shanshan viszonya, amely egy tét nélkülinek tetsző térben és helyzetben válik csak igazán kiélezetté. A dobozokkal teli raktárhelyiség látszólagos egyszerűsége és lecsupaszított jellege szép kontrasztot teremt az ott születő döntések és szembenézések mérhetetlen súlyával. A hermetikusan zárt helyiség elmélkedésre, önreflexióra és őszinte párbeszédre sarkallja a szereplőket. Mindarra, ami a mindennapokból hiányzotte, és egy kudarcba fulladt kapcsolat vagy élet utolsó mentsvára lehet.
Nem én vagyok / Fotó: Budapest Film
A film úgy válik egyre transzcendensebbé, hogy közben a kötelező karakterdrámát sem hanyagolja el. Sőt, a a „lány testben fiú lélek” szituáción is képes új fogást találni, elsősorban a Shanshant megformáló Cui Sissy fáradhatatlan játékának köszönhetően. A magyar és kínai közösség ütköztetésében van valami ártatlan báj, összekapcsolása pedig felemelően hat. A közös nyelv hiányából eredő félreértések olyannyira a kisboltos-diszkontos mindennapjaink részévé váltak, hogy ezek a poénok valószínüleg könnyen célba érnek.
Az, hogy a magyarok és kínaiak számára egyaránt ismerős alapanyagot (a testcserés komédiák alapszituációját) fiatal, az ábrázolt közeghez valóban kötődő alkotók gyúrták tovább - méghozzá az elsőfilmeseket jellemző elsöprő elánnal, kísérlezetési kedvvel - talán ez első kultfilmet eredményezheti, ami a budapesti kínai negyed jellegzetes helyszínein játszódik. Mindenesetre ehhez megvan a filmből áradó különleges hangulat, stílus és látásmód is, amely ugyan nem egészen megfoghatatlan - szembeötlő Wong Kar-Wai esztétikai behatása -, de mindez a Ganz–MÁVAG lepusztult ipari telepének a kínai közösség által újrahasznosított környezetében teljesen egyedi módon hat. Emellett az egyre abszurdabb jelenetek és szereplők idézhetővé és könnyen úrjanézhetővé is teszik a filmet. A rendkívül izgalmas kínai kultúra és közösség ráadásul csak elvétve jelenik meg a honi filmekben (legutóbb a tizenhat évvel ezelőtt bemutatott A zöld sárkány gyermekei játszódott itt), ami szintén a Nem én vagyok egyediségét hangsúlyozza.
A film a formavilágot illetően is inkább kelet felé kacsintgat. Bántó Csaba kamerája többször is arasznyi távolságról ostromolja a szereplők arcát, így a cigizések és vedelések során nekünk is kijut egy-egy slukk és korty mindabból a világfájdalomból, amit ezek a szeánszok közvetítenek. Azonban nemcsak a kép enged közel a testvérek belső világához: a széles látószögű premier plánokat olykor melankolikus zene és lírai, naplószerű narráció kíséri, ez a kettősség pedig ismerős erotikumot kölcsönöz a füstfelhőben és alkoholban úszó spleennek: a Nem én vagyok 99 perces játékidejére Wong Kar-Wai (Szerelemre hangolva, Bukott angyalok, Csungking Expressz) költözik be a magyar panellakásokba. A hosszú expozíciós technika sem marad ki egyes kulcspillanatokban, miközben táncjelenetek és a vissza-visszatérő sárgás-zöldes neonfények is a hommage részét képezik. Zhang Ge precízen és odaadással merít a hongkongi alkotó stílusából, és következetesen építkezik belőle.
A Langot megformáló Li Chade bolondos, gyerekes természetével és szemébe lógó tincseivel erősen hajaz He Zhiwu karakterére a Bukott angyalokból. Li emellett olyan mozgáskultúrát visz a vászonra, amely nemhogy önálló, de az egyik legfőbb személyiségjegyévé is válik karakterének. A dülöngélő járás, az aszimmetrikus tartás, az előredöntött fej és a végtagok szüntelen „dobálása” mind-mind hozzájárul a komolytalan, folyton lázadó, felelősségtől menekülő, a lazaságába belehaló fiú képéhez.
Nem én vagyok / Fotó: Budapest Film
Cui Sissy pedig - amikor Lang az ő „bőrébe bújik” - végtelen természetességgel menti át ezt a koordinálatlanságot, ami különösen annak fényében lenyűgöző, hogy ezt megelőzően egy pedáns, kötelességtudó, érett lányhoz tartozó mozgásformát is meg kell mutatnia. Az egyébként nem hivatásos színészek fizikai játékának félelmetes szinkronja segít hihetővé tenni a hihetetlent: többször is Lang szelleme elevenedik meg Shanshan tekintete és apró rezdülései mögött. Ez a motorikus összehangoltság ráadásul a karakterek mélyebb közösségére is rávilágít: bár más-más irányból közelítenek, ugyanaz a vágy hajtja őket - elszabadulni, elmenekülni otthonról.
A testért zajló versenyfutást az teszi különösen fontossá, hogy a testvérek szélsőségesen különböző igényekkel állnak a startvonalra: Shanshan legszívesebben a zongoravizsgájára készülne, amelyen külföldi ösztöndíja múlik, hála tanára (Polgár Csaba) közbenjárásának. Lang legjobb barátja, Matyi (Fuchs Benjámin) napokon belül börtönbe vonul, a fiú pedig minél több időt szeretne vele tölteni. A cselekményt leginkább annak izgalma gördíti előre, hogy ki-ki miként boldogul a másik fél által teremtett szituációban, és vajon eljön-e a pillanat, amikor a testvérek már nem egymás ellen, hanem vállvetve dolgoznak, eltérő érdekeik pedig közös mederbe terelődnek.
A film az erős kezdés után azonban kissé leülepszik: amennyire jól áll neki a dinamizmusban bővelkedő expozíció, annyira megsínyli a tempóváltást. Ráadásul a magyar és kínai színészek közötti párbeszédek is néhol bukdácsolnak, esetlenek. Szerencsére azonban a Nem én vagyok később képes visszatalálni a nyerő recepthez, és helyenként sikeresen viszi tovább a nyitányra jellemző őrületet és sokszínűséget.
Lang szertelen, csapongó viselkedése az apuka és Shanshan életére is hatással van. Az új testbe költözésen keresztül pedig remekül érzékelteti a film, hogy az önpusztítás nemcsak saját magunkra, hanem a közvetlen környezetünkre is kihat. A testvéreket, még ha annyira szöges ellentétei is egymásnak, mint Lang és Shanshan, összeköti a vér. Ez a megmásíthatatlan szövetség olyan, a puszta szem számára láthatatlan erővel bír, amely a lélekvándorláshoz hasonló spirituális kapcsolatot jelent. Jó érzés azt hinni, hogy ez az energia előbb vagy utóbb lefegyverzi a sorsközösség tagjait, saját bemerevedett akaratukat a helyes irányba görbíti, és a defektes kapcsolatot végül visszatereli a helyes útra. Kérdés, hogy Zhang Ge is hasonló sorsot szán-e a testvérpárnak.
A Nem én vagyok május 21-től látható a mozikban a Budapest Film forgalmazásában.
