DERCSÉNYI DÁVID

„Dávidnak üzenem, jó lett a Kecskeméti-interjúja. Ilyesmire gondoltam." „Köszönöm, hogy a Szemlén a filmhu csapatát erősítetted. Nagyon elégedett voltam az interjúiddal." „Kedves Dávid: Számítok rád a jövőben is." Nehéz érzékeltetni, hogy ezek a 2007-es mondatok mennyit jelentettek nekem - és jelentenek a mai napig. És tényleg, később a Filmhu rendes újságírója is lehettem, Gusztáv vett fel. Mindig visszajelzett nekem a cikkeimről, nyitott volt a gondolataimra, elviselte a bizonytalansága elől a markáns kijelentésekbe menekülő kezdő filmes újságírót, aki voltam. Példát mutatott azzal is, hogy sütött belőle, mennyire él-hal a szakmájáért, és milyen áldozatosan dolgozott, küzdött a magyar filmes újságírásért egy olyan időszakban, amikor már nagyon kellett küzdeni érte. Köszönöm, Gusztáv, egy életre, és sajnálom, hogy ilyen korán kellett elmenned.


MOLNÁR JUDIT ANNA

Caro Gustavo!

Amikor egyetemistaként becsöppentem a Filmhu pezsgő szerkesztőségébe, a harsány, farmeros, zsizsegő huszonévesek között minden megbeszélésen ott ült egy úr. Ingben, pulóverben, visszafogottan és elegánsan, egyenes derékkal (minden értelemben). Te voltál ez az úr, aki úgy tudta fenntartani egy régebbi kor eszméit, hogy nem vált avíttá és úgy vették körbe mindig a fiatalok, hogy nem csak felnéztek rá, de be is fogadták. Azt hiszem azért, mert te mindenkivel, az épp hogy huszonéves „elsőcikkessel” is partnerként bántál, úgy mutattad az utat - hosszú, vékony ujjaiddal - a helyes mondatok felé, hogy senki sem érezhette, hatalmas tudásod és műveltséged ellenére többnek tartod magad nála. 

Nem véletlen, hogy a Minimál című rövidfilmben Szirmai Marci rád osztotta a magyar értelmiségi szerepét, aki mivel már csak bezárt művészmozikat talál a városban, utolsó fillérét egy Umberto Eco könyvre költve feladja a versenyt. Te pedig lublickoltál a szeperben, büszke voltál rá, és jöttél később is, akár csak egy kameóra. 

Egyre többet beszélgettünk fesztiválokon, eseményeken, leveleztünk apróbb ügyekben, Filmhus és Filmvilágos cikkek kapcsán, majd mikor kiderült a te olasz szereteted és az én minimális olasz tudásom, ezen a nyelven szólítottuk meg egymást, és zártuk le az e-maileket. Ma is megtisztelőnek érzem és örömmel tölt el, hogy lett egy közös szokásunk. 

Lassan a kollegiális viszony családi szimpátiával érett, kiderült, hogy Balatonon a szomszéd faluban van egy kis nyaralótok, és fény derült arra is, hogy azon a napon, amikor én végre elindultam az ikerlányainkkal a zord szülészetről hazafelé, egyik unokád éppen akkor, éppen abban a kórházban készült a világra érkezni. Baby blues-tól párás szemmel néztem a fotót, amit küldtél, hogy megszületett még egy kislány. Ezek a lányok pedig néhány évvel később már együtt pancsoltak a nagy tóban, együtt másztak fára és szőttek nagyszabású terveket hol egyik, hol másik család kertjében. 

A tavaszi szünet alatt találkoztunk utoljára, az Északi parton. A kicsit rozsdás, ’70-es évekbeli fém kapunkban búcsúztatok tőlünk Zsuzsival, és persze akkor is a Filmvilág volt a téma. Mert egy olyan lapot, amelyre máshol egy ország vigyáz és tart becsben, itt te tartottál életben. Pályáztál, érveltél, óvtad, ha kellett, kértél 1%-ot is, és mondtad és mondtad mindenkinek, mert a Filmvilág volt számodra minden, és te voltál maga a Filmvilág. 

Grazie mille! Arrivederci! 
Giuditta 


DEÁK DÁNIEL

Kedves Gusztáv: 

Soha nem találkoztam másnál ezzel a megoldással, hogy kettőspontot tesz a megszólítás után. Nem vesszőt, nem felkiáltójelet, kettőspontot. Mindig meg akartam tőled kérdezni, hogy miért. Elmulasztottam, így rám maradt az ügyetlenkedés, hogy megfejtsem, mi lehet ennek hátterében. 

A Filmhuban találkoztunk, az első rendes munkahelyemen. Azt hiszem, te voltál az első és utolsó igazi szerkesztőm, olyan légkörben, mint amilyennek a B. Nagy László vagy a Nemeskürty István körüli kritikaírást képzelem. (Sajnos erről sem kérdeztelek eleget.) És a közös munkából kiderült számomra, hogy a Schubert-féle szövegben (és szöveggondozásban) semmi sincs véletlenül. Örökre hálás vagyok, hogy kiirtottad belőlem (vagy legalábbis a leírt mondataim nagy részéből) a rengeteg felesleges „kapcsolatbant”, „kapcsánt” (azt mondtad, lehet valamiről is beszélni, nem csak valamivel kapcsolatban, és ennek a mélyebb értelmén azóta is gyakran elcsodálkozom, hogy mi ez a különös bizonytalanság, ami a kapcsánozás felé viszi a beszélőket). Vagy ott van a csodás „kerül megrendezésre” – erre is jól ráfújtad a szerkesztői chemotoxodat; olyan, mintha az újságírók, rendezvényszervezők, támogatói szervek borzasztóan kockázatosnak éreznék, hogy valami egyszerű, tiszta dolgot állítsanak, mintha őrületes veszélyeket rejtene azt mondani: megrendezünk egy sajtótájékoztatót, ahelyett, hogy sajtótájékoztató kerül megrendezésre.

Te sosem féltél állítani dolgokat filmekről, cikkekről, közállapotokról. Az állításokból sokszor viták lettek, amelyek felülírták a szerkesztőségi gyűlések napirendi pontjait. A Filmhuban találkoztunk, azt hiszem, a portál aranykorában, 2006-ban. Nem online tempó volt, ahogy működtél, sokáig mobilod sem volt, máshogy működött a figyelmed, mint bárkié a környezetünkben. Bátorságod alapját határtalan műveltséged képezte, a te szemszögedből a magyarországi provinciális állapotok elviselhetetlennek tűntek. Mégsem fújtál sosem visszavonulót a Filmvilágért folytatott csatából, elképesztő küzdelmet folytattál (minimum) 14 éven át a lapért. 

A Filmvilág egy intézmény – illetve szerencsésebb helyeken intézmény volna. A Cahiers du Cinema vagy Screen International főszerkesztője nem kényszerül arra, hogy a megszűnés szélén táncolva kétségbeesett posztokban kérjen segítséget. Magyarországon nincsenek intézmények, csak személyek vannak. Amíg ők bírják, addig van bármi is. Magyarország nem vigyázott az intézményeire, amelyek el is pusztultak, és látjuk, nem vigyáz a személyekre sem, akik az intézmények helyett működnek. Legyünk pontosak: nem vigyázunk rájuk. Ne csodálkozzunk tehát, ha legjobbjaink felörlődnek a folyamatos küzdelemben. 

Ilyen személy voltál, te is, Gusztáv. Ha ezt most hallanád, szelíden és okosan visszautasítanád, pedig tudom, hogy jól esett volna, ha időben elmondom, elmondjuk sokan. Sajnos nem vigyáztunk rád.

És miért a kettőspont? Te tényleg mindig valami nagyszabású állításra készültél. Cikkre is rendre úgy kértél föl, hogy állítottad, meg fogom írni. A Filmvilágról is állítottad: meg fogod menteni. Ennek előrejelzése volt a kettőspontod. Meg is mentetted, ahogy állítottad. Most mi jövünk, mert a megmentés nem fog csak úgy megrendezésre kerülni. 

(Bár visszadobnád ezt a szöveget, hogy még nem elég jó.)

Köszi mindent!

Dani


HUBER ZOLTÁN

Gondolj rám úgy, mint az edződre – mondta nekem Gusztáv, amikor először találkoztunk személyesen, hogy átbeszéljük azt a kettő darab zsenge szövegemet, ami a Filmvilágban addig megjelent. Életemben akkor jártam először szerkesztőségben, sőt, tulajdonképp ez volt az első pár írásom, ami nem blogon jelent meg, ő mégis úgy beszélgetett velem, mintha valami régi kollégák lennénk és ő csak úgy mellékesen ad egy-két hasznos tanácsot nekem. Amit később is osztogatott bőven, legalábbis a szerkesztői ötleteit és javaslatait mindig segítségnek, jótékony iránymutatásnak éreztem. Na meg főleg azt, ahogyan a nyomtatott sajtóról és úgy általában egy (film)kritika minőségéről gondolkodott.

A legutolsó levél, amit váltottunk, különös volt. Most már értem, miért. Nagyobb munkával járó szöveg írására akart megkérni rövid határidővel, de éppen szülőket látogattunk, ezért nem tudtam vállalni. Máskor Gusztáv, mint egy jó tréner, noszogatott volna és végül valamiben biztosan megegyeztünk. Most azt írta, igen, válaszd a családod. Soha nem gondoltam rá egyébként edzőként. Sokkal inkább olyan mentorként, akinek a szó legnemesebb értelmében vett filmkultúra volt az első.

 

BÁRON GYÖRGY

Guszti, elapátlanodott a magyar film. Az igényes, minőségi filmkritika, amelynek az utolsó percig elszánt őrizője voltál, s vele az egész magyar filmkultúra. Olvasod az égi szerkesztőségben e sorokat, kinézel fekete keretes olvasószemüveged mögül, s azt mondod, ilyen szó nincs. Hogy elapátlanodott. De van, mondanám, mostantól van. Hümmögsz, hogy legyünk tárgyszerűek, pontosak és elegánsak, amire szerkesztőként egész generációkat tanítottál. A filmhu-n és a Filmvilágban, amelyek nélküled nem léteznének. Az olyan nagy kritikusok és nagy szerkesztők nyomába léptél, mint André Bazin, Michel Ciment, Bíró Yvette vagy Létay Vera, akitől a Filmvilágnál átvetted a stafétabotot. Nem lesz könnyű bárkinek átadnod, mert az ethosz, a minőség és a felkészültség, amely tevékenységedet áthatotta, s amelynek eredménye sok ezer általad szerkesztett oldal, s sok száz általad jegyzett szöveg, már kihalóban. Elapátlanodtunk (ezt majd kihúzod).


GELENCSÉR GÁBOR

magyar.film.GU

Amikor Schubert Gusztáv a film.hu alapító főszerkesztője lett, voltaképpen saját lapjának, a Filmvilágnak támasztott konkurenciát. Legalábbis úgy tűnt, ám párhuzamos működése a Filmvilág főszerkesztő-helyetteseként és tíz évig a magyar.film.hu főszerkesztőjeként bebizonyította, hogy szó sincs erről. A film.hu nem ellenfél, hanem alternatíva lett, méghozzá nem csupán azzal, hogy az egyik nyomtatott sajtótermékként, a másik, főleg indulásakor, a még újdonságnak számító online térben jelent meg. Gusztáv jó érzékkel mérte fel a kétféle platform különbségeit, s ennek megfelelően szerkesztette mindkét orgánumot. A film.hu online felülete gyorsabb reagálásra volt képes a Filmvilág hosszabb nyomdai átfutásával szemben, így oda rövidebb kritikák, beszámolók, interjúk és hírek kerültek elsősorban.

De ez a talán túlságosan zsurnalista forma nem elégítette ki, s létrehozta a magyar film történetével foglalkozó tartalmat, benne a hírek mellett olyan „fülekkel”, mint filmelemzések, portrék, korszakelemzések, műfajok. Ide a gyorsreagálású hírportállal szemben, ám a platformnak ugyancsak megfelelően kézikönyvszerű összefoglalók kerültek, rangos szerzők tollából. A rovatok írásai maradandó értéket nyújtanak, máig biztos támpontot jelentenek a magyar filmtörténet iránt érdeklődő olvasóknak – ráadásul mindig kéznél vannak, folyamatosan és könnyen elérhetők. Hatalmas kincsesbánya ez: 159 klasszikus magyar film elemzése, 21 ugyancsak klasszikus rendező portréja, az államszocialista korszak áttekintése 5 alkorszakban, valamint 9 műfaj, illetve stílus- vagy tematikus irányzat bemutatása.

Gusztáv szerkesztőként ezen a felületen filmtörténetet írt – s nem csak a szó szoros értelmében. Ha a domain-név engedné, az oldalt mostantól magyar.film.GU néven tenném elérhetővé.


KOVÁCS KATA

Kilépek a házból, ahol lakom, ki a Radnóti Miklós utcára, és Gusztáv itt áll, valahol a mi házunk és a kettővel arrébb lévő Filmvilág szerkesztőség között. És beszélget valakivel. Szerzővel, baráttal, ismerőssel, kollégával. Számomra Sümeghy Éva és ő nemcsak a Filmvilág, de az újlipótvárosi élet legkedvesebb jelenségei is. Rajongtam értük már jóval azelőtt, hogy ide, a szomszéd házba költöztem volna.

Gusztávot 2010-ben ismertem meg, mielőtt felkért az első Filmvilágos cikkemre. Akkor mi már zöldfülű egyetemistákként megcsináltuk a saját újságunkat, a Prizmát, így még nagyobbra nőtt a szememben az a kitartó szellemi munka és állandó szervezés, működtetés, amit ők, a nagyok csináltak. Bármerre is kanyarodtunk a Prizmával, mindig éreztem, hogy a távolból figyel, biztat, lelkesít. Ha érdekelt a tanácsa, mindig számíthattam a szellemességére, a humorára, a kérdéseire. Tavaly óta rajta van a témaötleteim listáján egy Filmhu podcast vele, nem tudtam, hogy igyekezni kellene a meghívással.

Kedves Gusztáv, remélem lesz lehetőség rá egyszer még. Addig is mindig itt fogsz állni, beszélgetsz valahol a Radnóti meg a Tátra sarkán.

 

BASKI SÁNDOR

2007 tavaszán találkoztam először Gusztávval. A Filmhu szerkesztőségében fogadott, egy évfolyamtársam ajánlására kaptam nála bemutatkozási lehetőséget. Már az megtisztelő volt, amilyen kíváncsisággal faggatott az előéletemről, a filmes érdeklődésemről, pedig akkor még kritikusnak se nagyon nevezhettem magam, néhány Cinemában megjelent szöveg állt csak a nevem mellett. Semmi sem jogosított fel arra, hogy egy hozzá hasonló kaliberű szerkesztő idejét raboljam, mégis esélyt adott. Cikkötleteket kért, és amikor kiderült, hogy az egyik témajavaslatom passzolna a Filmvilág készülő tematikus blokkjába, megírhattam oda a Filmhu helyett. Pár hónappal később behívott a Filmvilág szerkesztőségébe, és állást ajánlott. Azt mondta, úgy érzi a cikkeim alapján, hogy jó szerkesztő lenne belőlem. Hogy nincs filmszakos diplomám, sokéves szakmai tapasztalatom, nem érdekelte.

Nála egyedül az számított, képes-e valaki nyitottan, összefüggésekben gondolkodni, és világosan, tömören fogalmazni. Tőle tanultam meg, hogy egy jó kritikus szellemes, de nem szellemeskedő, és hogy a bölcsészkaron felszedett esztétikai hívószavak villogtatása helyett fontosabb a közérthetőség, hogy a laikus olvasót se rekesszük ki a szövegből. Nem mindig értettünk egyet, néha meg kellett küzdeni azért, hogy egy-egy szó vagy kifejezés bent maradhasson a szövegben, de érvekkel meggyőzhető volt. Pontosan tudta, milyen visszajelzésekre van szüksége egy kritikusnak. Bírált, javaslatokat tett, és tökéletes ütemérzékkel szúrta be a szűkszavú dicséreteit. Mindezt akkor magától értetődőnek vettem, csak később jöttem rá, amikor más lapoknak is elkezdtem írni, hogy az általa képviselt szakmai elvek egyáltalán nem általánosak. Más szerkesztők nem gyomlálják ki ilyen gondosan a szöveget, nem adnak ennyire precíz tanácsokat, dicsérni pedig egyáltalán nem tudnak vagy akarnak.

Nagyon sok mindenért tartozom hálával Gusztávnak. Azért, hogy esélyt adott a Filmvilágnál, hogy bízott bennem, hogy mentorált, és hogy a saját példáján mutatta meg, milyen egy szigorú, figyelmes és emberséges szerkesztő. A halála nemcsak sokkolt, de hiányérzetet is hagyott bennem. Sajnálom, hogy abban a kis időben, amit vele tölthettem, szinte végig a Filmvilág túlélési küzdelmének kellett az életét szentelnie, és közös beszélgetéseinket is többnyire ez töltötte ki a filmekről való diskurzus helyett. Gusztáv azonban hősies önfeláldozással mindent egy lapra tett fel, és ezt már soha nem fogjuk tudni neki megköszönni.


GYENGE ZSOLT

Gusztávnak cikket írni azt jelentette, hogy minden mondatodat és jelződet kétszer meg kellett fontolni, mert lett légyen bármily hosszú a szöveg, biztos rátalált arra az elnagyolt félmondatra, pongyola szóválasztásra, talmi retorikai fordulattal megúszott következtetésre, ami óhatatlanul becsúszik, mikor kienged vagy ellustul a kritikusi elme. Ráadásul azon régivágású szerkesztők közé tartozott, aki nem nyúlt bele (fő)szerkesztői autoritásánál fogva automatikusan a szövegedbe, hanem közlés előtt jelölve visszaküldte jóváhagyásra a javaslatait és kérdéseit. Ugyanakkor mégis rendelkezett azzal a finoman távolságtartó tekintéllyel, ami a magyar filmkritika megkérdőjelezhetetlenül legmagasabb rangú helyeként tartotta meg a Filmvilágot. Csak remélhetjük, hogy a túlvilági Filmvilág szerkesztése, amelynek (nem)létéért nem kell minden áldott nap kaparni, még több örömet okoz majd neki.


BEREGI TAMÁS

Gusztávot 1998-ban ismertem meg, neki köszönhetem, hogy a nyomtatott Filmkultúra megszűnése után ismét publikálhattam komoly presztízsű hazai filmes lapban. A Filmvilág főszerkesztője akkor Létay Vera volt, de a szerzőkkel való kapcsolattartásért és a szerkesztési munkák jelentős részéért már akkor is Gusztáv felelt.

Ebben az időszakban, legalábbis halványuló emlékeim szerint, a folyóirat egyfajta fiatalításon ment át. Új szerzők kerültek az újsághoz, sokukra - például rám is - óriási hatást gyakoroltak Király Jenő tömegkultúra-elméletei. Az, hogy a lap nyitott a zsánerfilmek elemzése és a forradalmi változáson átmenő digitális kultúra felé, nagyrészt Gusztávnak és ennek a fiatal szerzőgárdának volt köszönhető. Vissza nem térő, mámoros időszak volt ez a számomra, Intercomos sajtóvetítésekkel, cikkíráshoz szükséges VHS kazetták kölcsönzésével az Odeon Videotékából, kígyózó mondatok faragásával éjszaka, s a boldog pillanattal, amikor a szerkesztőségbe látogatva kezembe vehettem a Filmvilág legfrissebb számát, és megpillantottam benne a cikkemet. Sosem felejtem el a Szindbád moziban megrendezett, ma már elképzelhetetlen luxusnak számító Filmvilág-estet, ahol többek között Király Tamás tartott divatbemutató-performanszt. Egy szellemi műhelybe cseppentem, egy új közegbe, ez a Filmvilág volt, annak középpontja pedig a számomra Gusztáv.

Schubert Gusztáv szakmai szerepének méltatása helyett én inkább személyes érzéseket idéznék fel. Gusztáv az elmúlt huszonhat évben semmit sem változott, sem külsőleg, sem belsőleg: ugyanaz a szikrázó tekintetű, egyenes kiállású, derűs, életerős, jókedélyű, kamaszosan lelkes, mégis bölcs ember maradt, akit megismertem. Csak mi, egykori fiatal szerzők öregedtünk szép lassan hozzá. Amikor cikkeket írtam, ott volt velem, ha nem is fogta a kezem, tudtam pontosan, mely mondatok, gondolatok fognak majd különösen tetszeni neki. Szerettem hallgatni bariton hangját, ahogy néha éjszakába menően magyaráz-mesél nekem a telefonba. Számított rám, nyitott volt minden ötletemre.

Ahogy egyre kevesebb pénzből gazdálkodott a lap, egyre kisebb szerkesztőségekbe költözött, szégyenszemre én is egyre ritkábban publikáltam. De a Filmvilágba írni mégis mindig hazatérés-érzés volt. Gusztáv egyfajta apa-figura lett a számomra, mozdíthatatlan pillér az életemben. Biztos voltam benne, hogy ha valaki, hát ő megér még ezer lapszámot, ezer mozivászon felragyogást és elsötétülést.

Utoljára körülbelül háromnegyed éve találkoztunk, a szerkesztőségben, ahol hosszú idő elteltével több mint egy órán át beszélgettünk. Most valahogy félelmetesen elárvultnak érzem magam. Beígért, de soha meg nem írt cikkek mondatai kavarognak a fejemben, és nem tudom elhinni, hogy ha felhívom holnap, egy hónap, vagy egy év múlva, nem fog beleszólni a telefonba, nem mondja el, hogy mikorra várja az írásomat, és nem küld már emailt sem soha többé „Kedves Tamás!” megszólítással. Senki sem tudta ezt a két szót úgy leírni, mint ő, egyszerre hivatalos és mégis baráti hangnemben.

De panaszkodás helyett mégis hálásnak kell lennem a sorsnak, és büszkének, hogy ismerhettem őt, és dolgozhattam vele.

Ég veled Gusztáv!

 

Gusztávra három cikkben emlékezünk, az első itt, a második itt olvasható.  

A fotókat köszönjük Libor Anitának.