BÉRES DÁNIEL

„Dani, hol a bánatba van már a kritikád!" - mai napig hallani vélem, ahogy Gusztáv leteremt - teljesen jogosan, mert nagyon el voltam késve, ráadásul Filmszemle volt, talán 2003-2004 körül. Nem csak azért képtelenség, hogy ezt hallani vélem, mert a fenti mondat egy e-mail volt, hanem azért is, mert Gusztáv amennyire tudom, igazából sose teremtett le senkit. Amikor megjelent a szerkesztőségben rendszerint valamelyik Belga számból vett köszöntéssel („Székely deszkások, szevasztok!”), majd egy másfél órányi látszólag spontán és rendszertelen poénkodás, anekdotázás közben letudtuk a szerkesztőségi értekezletet, a laza stílus ellenére, vagy talán éppen ezért, de mindig elérte amit akart. Éppen úgy és éppen annyira volt hatással a Filmhu működésére, ahogy és amennyire kellett, nem akart online Filmvilágot csinálni belőle, akkoriban az online újságírás még gyerekcipőben járt, ő mégis tökéletesen értette, hogy mi a feladata. Hagyta hogy vaduljunk, mégis pontosan tudta, mikor kell szólnia, hogy ez már sok. Szinte észrevétlenül volt főszerkesztő, finoman kormányozta a filmhu kis hajóját a magyar web tengerén - igen, tudom Gusztáv, ez egy nagyon béna képzavar és azonnal kiszedetnéd velem. Egy nagyon más világ volt, sok szép emlék, most meg itt maradtunk nélküled a bánatban.


LIBOR ANITA

Gusztáv:
Nagyon nehéz helyzetbe hoztál, nem örülök neki. Emlékezést kell írnom, és egy ilyen helyzetben biztosan tőled kérnék tanácsot, milyen szerzőt kérjek fel, mi legyen a megközelítési irány. Biztos vagyok benne, hogy hamar válaszolnál, postafordultával érkezne az email, rövid, frappáns és szellemes kísérőszöveggel. Ajánlanál két lehetőséget is, és óva intenél, hogy kit ne keressek semmiképp. Ha nem értenék egyet, és sajnos erre minden esély megvan, akkor meghallgatnád az érveimet, de szelíden elmondanád a saját meglátásaidat is. Könnyű veled egyet nem érteni, és lehetetlen veled összeveszni. 

Sokmindent másként gondoltunk, hosszú leveleket váltottunk, az internetes filmkritika folyamatosan változó világában kősziklaként képviselted az értékelvű, minőségi filmírás éthoszát. A Filmvilág volt a hazai mérce, amihez mindannyian mértük magunkat, ezzel az iránytűvel kellett elindulnia nem csak a Filmhunak, minden magyar nyelvű, filmírással foglalkozó print és online kiadványnak is. Könnyű valakihez képest meghatározni a saját értékrendünket és hitvallásunkat, volt egy térképünk, egy kiindulási pontunk hozzá. Egy olyan kiindulási pontunk, amihez mindig vissza lehetett térni. Amikor 2010-ben átvetted Létay Verától a főszerkesztést, én örököltem meg tőled a Filmhut. Megtisztelő feladat volt, és csak azért nem rémültem halálra, mert tudtam, hogy te mindig ott leszel a háttérben, ha bármiben elakadnék. Levelezésünk szerint volt is rá példa. Mostmár én is tudom, hogy aki egyszer Filmhus volt, az örökre az marad, én is mást és másként csinálok, de mégis a tituluson túl volt egy sorsközösségünk, egy kívülről nehezen megérthető életmódunk, amit mindketten nagy szenvedéllyel űztünk. 

Most ezzel jól kifogtál rajtam. Jön vissza a Filmszemle, azt gondoltam, majd ott találkozunk, és szakmázunk egy kicsit, mit hogyan kellene másként csinálni. Mi aztán tudtuk volna, hiszen ott dolgoztunk együtt először: Muhi András Pires, Bodzsár Márk és én, ez a három ember volt a Filmhu száguldó riporter csapata 2003-ban. Nem igaz, mert előtte már voltam bent állásinterjún, Lovas Balázs, Kubiszyn Viktor és te kérdezgettetek, hogy milyen jó filmet láttam mostanában. De néhány kiscikk után a Filmszemle volt az éles bevetés, ahol napi szinten kellett írni az interjúkat, összefoglalókat. Te megannyi film, vita és szakmai program után, alatt és közben gyomláltad a hibáinkat, biztosan sok volt, sietve írtunk mi is két vetítés között. Ilyen az élet, hibázóktól mindig több van, mint gyomlálókból.

A szemle után mindig volt Filmhus buli, Zsuzsival mindig az elsők között érkeztetek, és az utolsók között távoztatok. Ebből is látszik, hogy az élet nem egy Filmhus buli. 

Ég veled, a cikket majd küldöm!
Anita


LOVAS BALÁZS

Elmentünk az utcán egymás mellett. A Katonán. Ekkor láttalak utoljára. Ez is már évekkel ezelőtt. Te szórakozottan néztél magad elé, valamin járt az agyad. Szokás szerint. Én épp valami szociofób hangulatban voltam, ezért nem köszöntem rád. Meg gondoltam, úgyis hamar megint összedob a sors, hisz csak pár tömbnyire laksz. Azt nem gondoltam, hogy ekkor látlak utoljára.

Most nézem a fotókat, amiket Libor küldött a húsz évvel ezelőtti Filmhus farsangról. Látom a mosolyod. (Kedves, de kicsit komisz.) Látom a tartásod. (Szálfaegyenes.) A tekinteted. (Nyílt.) De igazából a fotók nélkül is látlak. Meg a hangod is hallom. (Megnyugtató.) Az egész lényed megvan bennem. Mert ahogy beléptem a Filmhuba, s ezzel kábé az ijesztő magyar filmszakma kapuján is, Te ott voltál. És akkor tudtam, hogy nem kell félni. Mert jófej voltál. Közvetlen. És intelligens. Mert így is lehet vezetni.

Nézem a fotót, ahogy megküldesz egy jobbegyenessel. (Fight Club a jelmez, megérdemeltem.) Imádom. Meg azt is imádtam, hogy ennek pont az ellenkezője voltál a szerkesztői valódban. Mert így is lehet okosan vezetni. Kedvesen. Szelíden. Támogatón. Nyitottan az újra. Meg a viccre. Ez volt a stílusod. Volt stílusod. De az a jobbegyenes azért mutatja, hogy mennyire tudtál küzdeni. A Filmhuért. Az új tehetségekért. Egy színesebb magyar filmpalettáért. Meg úgy anblokk a jó filmekért. (Ezt javítanád: en bloc.) Mert volt benned jó ízlés. És küzdöttél a Filmvilágért. A lelke és motorja voltál. Kár hogy akkor kaptad meg a rég neked járó kapitányi sapkát, amikor már dobálta a tenger a hajót. De te a vizen tartottad a legnagyobb orkánban is. Az több mint hősies.

Egy régebbi bulira is emlékszem ott a Visegrádin. A lakásavatómra. Te rántottad ki az első téglát egy helyben lebontásra ítélt falból. De te is raktad le bennem az elsőt. És utána még sokat rá.

Jó volt tőled tanulni. S közben sosem éreztem magam diáknak. Kisebbnek. Úgy voltál okosabb, hogy nem éreztem magam hülyének. Mert ilyen ember voltál.

Elmentünk egymás mellett. De valójában nem. Mert mindig itt maradtál bennem.
Elmentél. De igazából nem. Itt maradsz bennünk, Stavsson.

 

 

VARRÓ ATTILA

Mit köszönhet a Filmvilág – és rajta keresztül ezernyi filmszerető – Schubert Gusztávnak?

Sok egyéb fontos dolog mellett – köztük a lap puszta létével – főként a sokszínűséget, ami egyenes következménye volt a főszerkesztőnk lenyűgöző nyitottságának, kamaszokat megszégyenítően lelkes érdeklődésének mindenféle mozgóképes érték iránt, valamint annak a személyes gazdagságnak, amelyet filmes szakíróként bő negyven éven át ápolt, gyarapított és csatornázott be a (fő)szerkesztése alatt álló folyóiratba. Szemében a Filmvilág nem elsősorban a filmek világáról szólt, hanem mindazokról, akik számára a film jelenti a világot, legyen szó alkotókról és szerzőkről, bármit is tartottak lételemüknek benne. Gusztávtól vált a lap a 80-as évek legendás szellemi zöld legelőjéből száz virágú rétté az ezredfordulótól, miatta került 64 oldalnyi közös nevezőre sokféle érdeklődés, hozzáállás és stílus, az Akadémikus és Anarchista, a Magasesztéta és Mélyen Személyes, Kültelki Cinefil és Címkéző-Rendszerező.

Gusztáv kivételes, sőt mára egyedülálló volt ebben a színes felhozatalban: miközben mindegyikből lapult egy jó adaggal benne, a Humanista Gondolkodó kiveszőben lévő példáját jelentette, aki mindenféle mozgóképfajtánál megtalálta a módot az egyetemes kulturális értékekről való gondolkodásra. Elég levenni a polcról a Képeltérítőket és felütni bármelyik oldalon: szóljanak bravúros nyelvezetű, szenvedélyes esszéi Bresson életművéről (Talán az ördög: „fehérre nem lehet fehérrel festeni”) vagy a Mokka sms-faláról, az aktuális filmszemléről vagy a Simpson-családról („Ecce Homer”), egyre csak az egész emberiségért aggódott, segítőkész intelmeivel, precíz megfigyeléseivel példát állítva. És ezt tette a szerzőknél is, különös tekintettel a pályakezdő fiatalokra, akiket mindig nyitott ajtóval fogadott és nem nyugodott, amíg meg ki nem hozta belőlük akár azokat az értékeket is, amelyekről még ők sem tudtak. 

Ettől a Gusztávtól meglehet most el kell búcsúznunk, de a másiktól, az életművében maradéktalanul, minden ízében eleventől szerencsére soha.


SCHREIBER ANDRÁS

Andris: toljad, nyomjad, finisben vagyunk. Stav” – húsz év alatt több tucat ilyen mailt kaptam tőle, menetrendszerűen, lapzárta előtt két nappal, a megbeszélt határidő után hárommal. Ilyenkor telefonon csak akkor hívott, ha emberi időn belül nem kapta meg az egyetlen elfogadható választ, azaz a várt cikket.

Ha találkoztunk, a szemüvege fölött átnézve, mosolyogva emlékeztetett a vállalásaimra, aztán másra terelte a szót, hogy hosszú és kacskaringós, könnyed-komoly-közvetlen diskurzus után visszatérjünk a kiindulóponthoz, mert ugyan mindig és mindenről jót lehetett vele társalogni, de az efféle beszélgetésekben a minden tulajdonképpen ugyanarra az egyre vonatkozott.

Nem egy türelmét vesztett szerkesztő javasolta, hogy újságírás helyett inkább lapátoljak szenet a Pokolban, de Gusztávot soha nem tudtam magamra haragítani, ugyanis benne ma már ritka főszerkesztői erények sorakoztak, kezdve az emberismerettel és emberszeretettel. Esetemben: pontosan tudta, hogy a vajúdás a nehéz, a szülés már könnyen megy, csak kell egy kis biztatás, határozott, mégis szelíd, mert a moziban fogant gondolatot az írott szó világára segíteni erőszakkal lehet ugyan, de nem érdemes, az eredmény aligha lesz alkalmas bármiféle ismeretátadásra, gondolatserkentésre, perspektívatágításra. Már csak azért is türelmes volt, mert azt vallotta és tanította, hogy a kritikus írás közben, a gondolatai kihordásakor ismeri meg igazán a filmet. Idő kell hozzá – kinek mennyi.

A világ legtürelmesebb, legbarátságosabb és legfelkészültebb főszerkesztője rengeteg szellemi szülésen segített át. Filmkritikusként tulajdonképpen mindent az ő támogatásának és tanításának köszönhetek, ő hívott a Filmhuba és ő vitt a Filmvilághoz, amit valamikor az 1990-es évek elején, gimnazistaként miatta kezdtem rendszeresen olvasni. Neki soha nem mondtam – talán majd egyszer, az égi vetítőben.

 

KRÁNICZ BENCE

2013 nyarán találkoztam először Gusztávval, miután megjelent az első hosszabb cikkem a Filmvilágban. Huszonkét éves egyetemista voltam, de soha nem éreztette velem, hogy amit írtam, kevésbé lett volna fontos vagy érdekes, mint bármelyik másik cikk a lapban, régi, kipróbált szerzőktől. Gondolom, mást is mindig partnerként kezelt. Hosszan és színesen magyarázott, pár perces egyeztetések félórás, órás beszélgetésekké nyúltak vele. Minden szerkesztő egy kicsit olyan lapot csinál, amilyen ő maga, és a cikkek értékrendje végül a szerkesztő értékrendjéről árulkodik. Gusztáv a méltóságot, az együttérzést, az emberséget, a szelídséget kereste a cikkekben, vagy megfordítva: az ő szellemisége csempészte be ezeket az értékeket a lap írásaiba. Hosszú évek óta minden hónapban küldtem neki cikket. Hiányozni fog, hogy nem címezhetek neki levelet: Kedves Gusztáv.

 

SULYOK MÁTÉ

Fehérek közt egy európai

Gusztáv, atyai barátom voltál. Nagyon régen találkoztunk, amit most már visszavonhatatlanul nem bocsátok meg magamnak. Látom, ahogy határozottan kezedet nyújtod és barátságosan üdvözölsz: „Szevasz!”…

Gyerekként ismertelek meg a Filmvilág szerkesztőségében a nyolcvanas évek közepén, Édesanyám által. Sok időt töltöttem el ott, iskola után. Bizalmat sugároztál és természetes kedvességet. Az elsők között voltál, aki felajánlotta a tegeződést. Mindig érdeklődtél, mit csinálok, hogy vagyok és sosem felejtem el, amikor karate mozdulatokat utánoztál rólam az éppen akkor frissen tanultakból a Bérc utcai kertben. Amikor megdicsértél, mert ügyesen helyettesítettem Oszkár bácsit, az idős kézbesítőt a nyári szünetben. Csodálva figyeltem csendes nyugodtságod és higgadtságod, amivel az értekezletek esetleges hevesebb vérmérsékletű vitáiban megnyilvánultál.

Sok évvel később ugyanilyen szerető emberséggel bíztál rám kisebb filmrecenziót, „Láttuk még”-et a Filmvilág nyomtatott hasábjain, vagy fordításokat, amikre borzasztó büszke voltam. Az egyetem elvégzése után meghívtál a Filmhu-ba dolgozni, amiért szintén nem lehetek elég hálás neked. 

Akkoriban kezdtem el kapizsgálni, ki is vagy Te a filmes újságírói szakmában, mert az Ember, aki számomra természetes módon atyai barát volt, közvetlenségével elfedte nagyságát, ami az egyre inkább elmélyülő filmes és újságírói tanulmányok, írások közben kibontakozott. Egyszerűen, kedvesen, következetesen és módszeresen tetted meg észrevételeidet, mondtad el kritikádat a szöveggel kapcsolatban. Pontos diagnózist adtál az írásokról. Nem lehetett nem elfogadni a véleményed. Munka közben is elsősorban ember voltál és nem a megfellebezhetetlen főszerkesztő.

Pedig az voltál. Vagy.
Továbbra is úgy látlak, mint „fehérek közt egy európait”.
Ég áldjon!
Sulyok Máté

 

Gusztávra három cikkben emlékezünk, az első itt, a harmadik itt olvasható. 

A fotókat köszönjük Libor Anitának.