Ciné-Guerrillas: Jelenetek a Labudović-tekercsekből (r.: Mila Turajlic)
A közösségi média lassan a világ minden országában az első számú propagandaeszköznek számít, legyen szó választásokról, rövid távú politikai célokról, vagy éppen háborúról. A 20. században ezt a kétes szerepet még a mozgókép töltötte be, egy adott háború megítélésében pedig döntő fontosságúak voltak a híradók felvételei, ezekkel lehetett a leghatásosabban befolyásolni a harcmezőtől biztonságos távolságban tartózkodó köz véleményét. Tito, a jugoszláv diktátor 1960-ban például Algériába küldte kedvenc híradósát, Stevan Labudovićot, hogy a felkelők oldaláról tudósítson az országban zajló forradalomról, a közvéleményt pedig a francia gyarmatosítok ellen fordítsa. Labudović az algériai forradalmárok teljes bizalmát élvezte, négy évig filmezhetett mellettük, páratlan módon dokumentálva a háború eseményeit.
Ezeknek az anyagoknak csak egy töredéke került bele valóban a jugoszláv híradóba, a tekercsek viszont azóta is a port gyűjtik egy raktárban. Mila Turajlic dokumentumfilmes rendező Belgrádban kereste fel az idős operatőrt, akit Algériában hősként tiszteltek, hazájában viszont szinte teljesen elfeledkeztek róla. A 80 éves férfi kora ellenére is lenyűgözően pontos történetmesélő, a vele és az egykori forradalmárokkal készült interjúk mellett pedig sosem látott archív anyagok kerültek bele a filmbe az algériai háborúról, és arról, hogyan próbálták meg a franciák még az ENSZ közgyűlésen is ellehetetleníteni az algériai küldöttséget. (HB)
Ingyen pénz (r.: Lauren DeFilippo, Sam Soko)
Miért akarna valaki minden hónapban ingyen pénzt utalni egy afrikai falu minden egyes felnőtt lakosának? A kenyai Koguu lakossága kezdetben érthető bizalmatlansággal fogadja ezt a külföldről érkező ajánlatot. Van köztük, aki úgy gondolja, hogy az idegenek gyerekáldozatot kérnek érte cserébe, más szerint a pénz az Illuminátusoktól jön, és ezért veszélyes. Egyikük sem hallott még az univerzális alapjövedelem fogalmáról, amivel az amerikai GiveDirectly nevű segélyszervezet szeretne kísérletezni náluk. A NGO helyi képviselőinek persze sikerül meggyőznie őket, hogy lépjenek be a programba, így az eddig totális szegénységben élő családok élete megváltozik. De milyen irányba?
A szervezet mögött olyan komoly szilikonvölgyi donorok állnak, mint a Google és a Facebook, a célja, hogy bebizonyítsa, hogy a harmadik világba küldött adományoknak akkor van a legnagyobb haszna, ha ezt a lakosok közvetlenül, alanyi jogon, pénz formájában kapják meg. A kísérletet tizenkét évre tervezik, a dokumentumfilm ebből az első négyet örökíti meg. Azt figyeli, mihez kezdenek és hogyan tudnak gazdálkodni Kogutu lakói a havi 22 dollárral, ami helyi szinten teljes mértékben fedezi az egyhavi megélhetést.
De ahogy egy afrikai születésű újságíró fogalmaz, az NGO-k Afrikában gyakran sokkal nagyobb kárt okoznak tevékenységükkel, hozzá nem értésükkel vagy üres ígéreteikkel, nem véletlen, hogy sokan a “Nothing Is Going On” mondatot látják a rövidítés mögé. Itt is egy meredek kísérletről van szó, amiből csak az adott falu permanens lakói részesülhetnek, de hatással van minden más szomszédjukra is a környéken. Ráadásul a kogutuiak között is van olyan, aki technikai okokból kimarad az ingyenes juttatásból, csak lesheti, hogy a környezetében őt leszámítva mindenki jól jár. A film felhívja a figyelmet arra is, hogy hiába vezeti jó szándék az ilyen szervezeteket, az NGO New York-i irodájában ülő filantrópok mintha nem lennének tisztában vele, hogy valódi emberi életekkel játszadoznak. (HB)
A szeretet nem csak egy narancs (r.: Otilia Babara)
Ez a home video felvételekből összeállított, személyes hangvételű dokumentumfilm a gazdasági migráció kilencvenes évekbeli változatának a következményeit vizsgálja. Ahogyan manapság is nők ezrei, úgy a Moldovából elvándorló asszonyok is azért vállaltak munkát külföldön a kilencvenes években, hogy otthon maradt családjuknak anyagi segítséget nyújthassanak, ám a kezdetben átmenetinek hitt elszakítottság észrevétlenül tartóssá vált, a családok tömegeinek szétszóródása pedig mély generációs traumát okozott.
Hogyan élték meg ezek az anyák az otthonuk, a családjuk elvesztését, valamint azt, hogy gyakran más gyerekek neveléséből tudták előteremteni azt, ami az otthon maradóknak a túlélést jelentette? A kezdeti lelkesedésen túl mit jelentettek az anya nélkül maradó kisgyerekeknek a külföldről érkező ajándékok, élelmiszercsomagok, játékok, édességek? Hogyan reagáltak az anya nélkül töltött ünnepekre, a kamera jelenlétére, amely egyre nyomasztóbb jelenlétével a produkciók, a kötelező mosolygás, üzengetés kényszerét szülte?
A filmben összefűzött, narrált felvételek az otthonmaradók és a távol lévők közötti üzenetváltásokat rögzítik, melyeknek sorából egy fájdalmas történet bontakozik ki szegénységről, az ajándékozás kiüresedő szeretetnyelvéről, tárgyak, anyagi javak halmozásáról és elvesztéséről, hiányról, dacról és a szülő-gyerek kapcsolat törékenységéről. (KK)
Egy halk és szelíd hang (r.: Luke Lorentzen)
Nem beszélünk eleget a segítő szakmákban tevékenykedők terheiről, melyek a világjárvány időszakában elviselhetetlenné súlyosbodtak. Az Egy halk és szelíd hang főhőse, a lelkész Mati egy éven át egy manhattani kórházban nyújt lelkigondozást és támaszt betegeknek, haldoklóknak, hozzátartozóknak, és gyakran az egészségügyben dolgozóknak is, ezen az úton kíséri el ez a megrendítő dokumentumfilm. Mati az egyik munkanapján jegesteát, csokiszeletet és illóolajat oszt az ápolóknak, a másikon egy halva született kisbabát keresztel meg, és bármelyik tevékenységet is végezze, minden pillanatban képes őszintén, intelligensen, pátosz és közhelyek nélkül odafordulni azokhoz, akikkel dolga van.
Miközben a film jól szemlélteti ezt az embert próbáló munkát, Mati és a körülötte dolgozók személyes válságába is bepillantást nyújt, bemutatja a nő konfliktusát a szupervizorával, vívódását saját szerepével, feladatával, a hétköznapok monotóniájával, és azt is, ahogyan a magány és a kiégés egyre inkább a földre teríti. „Nem tudom, hová érkeznek meg az imáim” – mondja a kétkedő, megtört nő, de eközben könnyedén meggyőz bennünket arról, hogy csodálatra méltó tudása van halálról, fájdalomról, szenvedésről, de a vigasztaló szó és jelenlét erejéről is. (KK)
Fanni kertje (r.: Somogyvári Gergő)
2018-ban Magyarországon kriminalizálták a hajléktalanságot, illetve a közterületen életvitelszerűen való tartózkodást és alvást. 2020-ban a kormány ellehetetlenítette a születési nem megváltoztatását a hivatalos dokumentumokban. Somogyvári Gergely Szarajevóban díjazott filmjében két törvényen kívüli idegen talál egymásra és alkot szabálytalan - és nem hivatalos - családot néhány évig.
Fanni nem mindennapi teremtés, két méteres magasságával, hihetetlenül vékony alakjával, göndörödő hajával egy szál szatén ruhában libeg Lackó lomokból ácsolt viskójának kertjében. A lányt - aki fiú testben él - kitagadták a szülei és elűzte az apró falu, ahova született. Az idős férfi az egyetlen ember, aki valaha törődött vele, szeretettel nézi el neki kamaszos kilengéseit és türelmesen tanítgatja a felelősségre, a munkára. Lackó ugyanis nyomorúságos helyzete ellenére nap, mint próbál emberhez méltó körülményeket teremteni maguk körül, tavaszra lesz paradicsomuk, paprikájuk, virágzó fák veszik körül őket (a film címe angolul Fairy Garden, azaz tündérkert).
Somogyvári Gergely operatőr szinte árnyékként bújik meg a bozótban, ahol a viskó áll, és évszakról évszakra figyeli meg puritán képeivel a két ember különös kapcsolatát, amely ma Magyarországon nem végződhet teljes happy enddel. (MJA)
Nem halok meg (r.: Dér Asia)
Dér Asia filmjének főhőse egy sármos őszülő férfi, aki a műkereskedők pörgő és elegáns életét éli: letisztult lakásába a budai hegyek lankáin hajt Audi kabriójában, irodájában teljes Budapest panorámája fogadja, felsőtestét mindig vasalt ing fedi, szájából pedig peregnek a milliók. Mi baja lehet ennek az embernek? Einspach Gábornál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak, túlélési esélye pedig csupán néhány százalék.
Ő azonban látszólag ugyanúgy éli életét, mint eddig, mintha fel sem fogta volna, hogy mit mondtak az orvosok. Gábor nem csak abban tér el az átlagtól, hogy magánorvoshoz járhat, nem kell hónapokig várnia egy-egy vizsgálatra, házhoz érkezik az ápolónő, a masszőr és a jógaoktató, hogy festményeket adományoz a kórháznak, vagy Németországban műttetni meg magát, de a mentalitásában is, hiszen bár tudja, hogy változtatni kéne stresszes életén, és sok mindent megtesz a gyógyulásért, nem hajlandó belegondolni abba, hogy akár meg is halhat.
A Nem halok meg alkotói felfedik a külvilág felé erős képet mutató férfi nehéz pillanatait, hullámvölgyeit, jelen vannak a betegsége legfontosabb eseményeinél, amellyel talán közelebb kerülhetünk ehhez a maga köré falat vonó karakterhez, és megértjük, hogy milyen családi traumák vezettek ahhoz, hogy a gyógyulás egyedi formáját válassza. (MJA)
20 nap Mariupolban (r.: Mstyslav Chernov)
Hogyan dokumentáljuk egy háború szörnyűségeit? Meddig mehet el egy dokumentumfilm a szenvedés és a halál ábrázolásában? A 20 nap Mariupolban megrázó képsorokon keresztül mutatja meg egy ostrom alá vett és elfoglalt város pusztulását, és a benne élő emberek iszonyatos megpróbáltatásait. És most tényleg mindenki értse a megrázót szó szerint, ebben a filmben emberek halnak meg a kamera előtt.
Az előbb feltett kérdésre a 20 nap Mariupolban haditudósítói azt válaszolják, hogy mindent dokumentálni kell, és széles közönség elé tárni, mert így marad hiteles, nem cáfolható nyoma az orosz hadsereg háborús bűneinek, a civil lakosság ellen elkövetett bombázásainak. Érvelésük részét képezi, hogy a dokumentumfilmben azt is megmutatják, hogyan ferdíti el, kiáltja ki fake newsnak az orosz állami média a mariupoli felvételeket, statisztának, színésznek nevezve a sebesült túlélőket.
A tavaly februárban megkezdett orosz inváziót követően az orosz hadsereg pár nap alatt körbezárta a stratégiai fontosságú, délkelet-ukrajnai kikötővárost. Az újságírók sietve elhagyták Mariupolt, egyedül az Associated Press munkatársai maradtak, hogy aztán 20 nappal később egy vöröskeresztes konvojhoz csatlakozva ők is kiszökjenek az ostromgyűrűből. Az ő felvételeikből – amelyek bejárták a világ híradóit – és élményeikből áll össze ez a dokumentumfilm. Lebombázott szülészeti klinika, hullák az alagsorban, tömegsír feltöltése, égő panelházak, bujkálás a mesterlövészek elől – aki ezt megnézi, sosem felejti el, mi történt Mariupolban. A film elnyerte a Sundance Filmfesztivál közönségdíját idén januárban. (VD)
Nem tűnünk el (r.: Alisa Kovalenko)
Amíg a 20 nap Mariupolban az ukrajnai háború egyik legvérfagyasztóbb epizódját dokumentálta, addig Alisa Kovalenko alkotása arra figyelmeztet, hogy a konfliktus nem a tavaly februári orosz invázióval kezdődött, a kelet-Ukrajnai Donbaszban már előtte is folyamatos bizonytalanságban kellett élniük az emberek, a fegyverropogás annyira megszokottá vált az oroszok által támogatott szakadár köztársaságok szomszédságában, hogy az ottani kamaszok már nem is nagyon foglalkoznak vele, játszanak tovább a szabad ég alatt.
Kovalenko egy nagyon is univerzális témát dolgozott fel specifikus környezetben: bárhol is élje át az ember a gyerekkorát, még ha az olyan reménytelen hely is, mint Donbasz, akkor is az álmodozásról, a játékról, a nagy tervek szövögetéséről fog szólni. Öt főhősén keresztül egy egész generáció segélykiáltását és dacos élni akarását közvetíti. Mint annyi más tinédzser, ők is elvágyódnak, úgy érzik, nem történik semmi a településükön, nincs ott jövőjük. Csak éppen ez az élmény Donbaszban sokkal élesebben és sokkal gyakrabban mar beléjük. Az egy hetes himalájai kirándulás másoknak egy nagy kaland lenne, számukra azonban sokkal több, egy álomkép, amibe görcsösen kapaszkodnak, hogy igenis van kiút a sehova nem tartó életükből.
A Nem tűnünk el az álmok erejéről mond el valami nagyon fontosat, egy önfeledt epizódokkal tűzdelt felnövéstörténet, ami a 2022-es orosz invázió váratlanul még sötétebbre festett. Az öt főhős otthona immáron orosz megszállás alatt van, kettőjükkel megszakadt a kapcsolata a rendezőnek, aki úgy érezte tavaly, hogy neki is fegyvert kell fognia, és beállt pár hónapra az ukrán hadseregbe. Nem tűnünk el – mondja már a cím is, és ugyanezt a szilárd akaratot hirdeti az öt tinédzser története, földöntúli örömük az Annapurna alaptáborában és a rendező döntése is a bevonulásról, akinek a kezében már a kamera is fegyverré vált, hiszen filmjével a szabad Ukrajna fiatal, kreativitástól duzzadó, határtalanul élni akaró generációja mellett állt ki. (VD)
A Verzió teljes programját ezen a linken éred el.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) Közép- és Kelet-Európai Irodája 30 éve nyitotta meg budapesti irodáját. Ezt a mérföldkövet azzal kívánják emlékezetessé tenni, hogy a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivállal együttműködve közös gondolkodást indítanak a munka világának helyzetéről. A „Munka/álom/munka” szekció filmjei - mint például a cikkünkben is említett A szeretet nem narancs - megmutatják, mit jelent ma mindannyiunk számára a munka; és hogy a legújabb technológiák, a munkaerő-elvándorlás folyamatos hullámai, a hagyományok valamint az új törekvések miként formálják vagy alakítják újjá életünket és munkánkat.
A cikket Horváth Bálint, Kovács Kata, Molnár Judit Anna és Varga Dénes készítette.
