2005. 09. 15. Soóky Sarolta
Interjú Dusan Makavejevvel
Minden az én történetem
Dusan Makavejev, akit ma már bátran nevezhetünk legendának, 15 év után visszatért az Örökmozgóba, hogy ismét retrospektív vetítésen mutassa be filmjeit. Ugyan a közben eltelt idő alatt felnőtt egy nemzedék, a Makavejev életmű mindössze három alkotással, köztük egyetlen nagyjátékfilmmel gyarapodott. A rendező 1998 óta egyáltalán „nem ragadott kamerát”. Pedig számtalan történet ragadt benne. A hetvenes éveit taposó szerb világpolgárnak mindenre van egy sztorija…
filmhu: Rendkívül egyéni képzettársításokkal dolgozik. Hogyan születnek ezek? Miként épül fel belőlük a film?
D. M.: Elmondok egy történetet. Akkor esett meg, amikor diák voltam, filozófia szakos hallgató. Az egyetem kapott egy új épületet, amiben volt egy hosszú, utcára nyíló tanterem a földszinten. Korábban talán bolt lehetett vagy valami hasonló. Egy napon, amikor a professzor általános pszichológia órát tartott, este hatkor, kinyílt az ajtó, s belépett egy cigány, a karján egy kosár virág. Bejött, körbenézett, nem tudta, hogy diákok vagyunk, azt hitte, kávézóban jár. Elindult a professzor felé, de egy idő után összezavarodott, mert feltűnt neki, hogy senki sem beszélget, vagy zajong, ahogy az egy kávézóban szokás. De a professzor rendes ember volt. Csak ennyit kérdezett: „Mennyibe kerül?”, s vett egy csokor virágot. Fantasztikus volt az intelligencia, amivel kezelte a helyzetet. Meg is alázhatta volna azt az embert…Ehelyett megmutatta nekünk, hogy bármilyen szituációban lehet alkalmazkodni. Nagyon kedvelem ezt a sztorit, sok éve hordom magamban, s talán egyszer filmre is viszem. Vagy egy másik: Volt egy sportoló barátom, aki a csapatával Finnországba ment. Csodálatos vacsorát kaptak, de nem tudták, hogy a kis vizestálkák arra szolgálnak, hogy szőlőevés előtt megmossák benne a kezüket. A barátom, aki még soha nem volt ilyen vacsorán, körülnézett, és megitta a vizet. Egy másik barátomnak, aki színész, az volt a kedvenc szórakozása, hogy utánozta Titó kézfogását. Tito nagyon apró volt, úgyhogy ha kezet akartál fogni vele, nyújtózkodnod kellett, hogy ellensúlyozd a karja rövidségét. Ez például egy tipikus drámai fogás lehetne…
De sok ilyen van. Szituációk, amiknek nincs különösebb tartalmuk, közelebbről szemlélve azonban felfedezhetünk bennük egy egészen kedves játékot: az egyik oldalon azt, amit elvárunk, a másikon, ami történik. Az élet tele van hasonló helyzetekkel. Apró félreértések, rossz elvárások… Valaki váratlanul megölel az utcán, mert azt hiszi, a bátyja vagy. Sót raksz a kávéba, de a szükség úgy hozza, hogy jó képet kell vágnod hozzá. Valaki másnak a levelét bontod fel tévedésből, s amikor kiderül, hogy mégsem a te anyád halt meg, megkönnyebbülsz, de a te örömöd valaki másnak a bánata lesz. Komikus szituációk, amik valójában mind-mind drámák. Ha valami úgy történik, ahogy vártad, abban semmi érdekes nincs, de ha meglepő fordulat áll be, lehetőséget kapsz rá, hogy tovább dolgozz a történeten. Szerintem ez a dráma működésének az alapja.
filmhu: Nagyon sok szituációt gyűjt az életből. Meg lehet határozni, mennyi a filmjeiben a személyes élmény, illetve a másokon átszűrt valóság?
D. M.: Attól függ… Néha egyes sztorikról azt hittem, hogy valaki mással estek meg, aztán rájöttem, hogy valójában az én történeteim. Minden az én történetem, mert voltaképpen mindennek a saját élményeidből, tapasztalataidból kell jönnie. Amíg valamihez nem találom meg a saját magyarázatomat, nem tudok vele dolgozni. Például időnként színészeket is úgy találok, hogy sétálok az utcán, látok egy érdekes karaktert, s elképzelem, hogyan ülne, járna, nevetne…hogyan viselkedne egy szituációban. A drámát magát a színészek viszik véghez, ők teszik működővé a szöveget. Közben én állok a kamera mögött, s hihetetlen változásokat tudok létrehozni: mögéjük mehetek, ráközelíthetek valakinek a szemére, a kezére…a film millió lehetőséget kínál. A végeredmény mindig függ a rendező érzéseitől, a történetek rajta keresztül érkeznek a vászonra. Egyszer Hitlerről akartam forgatni. Ahhoz, hogy Hitlert megértsük, bele kell gondolni, hogy vajon miért viselkedik így. Addig-addig bogarásztam a forgatókönyvet, míg felfedeztem benne, hogy Hitler vegetáriánus volt és háromóránként csoki tortát evett, amit az olasz szakácsnője készített neki. Emiatt rendkívül rosszak voltak a fogai, s az örökös fájdalmak ellen folyamatosan aszpirint és antibiotikumokat szedett. Később Kaliforniában, egy a náci időszakból származó tárgyakat tartalmazó gyűjteményben rábukkantam Hitler írógépére. Az írógépen hatalmas billentyűk voltak, mert a Führer rövidlátó volt, de hiú is, úgyhogy nem hordott szemüveget. Tudtam, hogy ezt ki lehetne használni egy szituáció erejéig, mert mondjuk ha egy normálméretű szöveg kerülne a szeme elé, nem tudná elolvasni. Figyelni kell az apró részletekre. Így dolgozik egy rendező. Az a dolga, hogy kitaláljon valamit az unalmas hétköznapokba süppedt embereknek, s azt érdekessé tegye.
filmhu: Egy korábbi interjújából kiderül, hogy beszél néhány szót magyarul, ráadásul nem először jár Magyarországon. Honnan a kapcsolat?
D. M.: Volt egy nagynéném, Ilonka. A nagybátyám azért vette el, mert szerette a magyar konyhát. Tőle tanultam meg pár szót. Ezen kívül Újvidékre (Novi Sad) jártam iskolába, és ott voltak magyar barátaim. De soha nem tanultam a nyelvet, tényleg csak néhány szót tudok, például hogy édes vagy kedves. Pedig a magyar nyelv igen különleges… kellemes zene. Különbözik minden más nyelvtől.
filmhu: És a magyar filmművészetbe mennyire lát bele? Össze lehet hasonlítani a jugoszláv filmek lélektanával? Ön szerint párhuzamosan vagy inkább eltérően fejlődött a két nemzet filmművészete?
D. M.: Ha Belgrádból Budapestre utazol vonattal, szinte fel sem lehet fedezni a különbséget. Ugyanazok a fák, ugyanazok a falvak, ugyanazok a házak, előttük ugyanazok az öregemberek ülnek. Az egyetlen különbség, hogy a magyar falvakban a templomok nyugat felé néznek, a szerb falvakban kelet felé, s ha van egy vegyes falu, ott a templomok egymás felé néznek. Hasonló a gondolkodásmód, a viselkedés… Novi Sad közelében van egy kis falu, Futak. Félig szerb, félig magyar lakta terület, de korábban németek is éltek ott. Egyszer elmentem oda meglátogatni egy orvos barátomat. Ahogy beléptünk a kocsmába, elhallgatott a zene, s az emberek egy dalt énekeltek. A barátomnak írták, a helybeli doktornak – hálából. Mert az elmúlt 45 évben ott volt a születéseknél, segített a betegeken, egyszerűen ő volt a gyógyító. Ráadásul az egészet humorosan fogták fel, mert az orvos neve hangzásában emlékeztetett a pénisz szóra. A helyiek aztán ez alapján faragták a dalocska rímjeit is. Akárhogy is, nagyon kedves dolognak találtam az egészet.
A filmkészítés is nagyjából hasonló. Sok magyar filmet láttam, s a nyelv kivételével nem érzek nagy különbséget a jugoszláv filmekhez képest. Magyarországon nagyon erős a dokumentumfilmes hagyomány. S miként a dokumentumfilmek az életről szólnak, úgy gyakran a magyar játékfilmek is egy-egy intelligens tanulmánynak tekinthetők arról, hogy hogyan öltözködnek, viselkednek vagy beszélnek az emberek, szülők, gyerekek, szomszédok... Olyan klasszikusok munkáira gondolok itt, mint Szabó István, Máriássy Félix vagy Bacsó Péter. Ez a közép-kelet-európai mentalitás része. Az emberek kedvesek és közlékenyek, néha gyűlölik, máskor szeretik egymást. A „távolabbi” Szerbia, Belgrádon túl, fenn a hegyekben, az talán más egy kicsit.
filmhu: Ön szerint mi a filmkészítés valódi célja? Tanítani, szórakoztatni vagy befolyásolni?
D. M.: A népszerű könyvekből előbb-utóbb mindig film készül. Például amikor a W.R.-t forgattam, egy szállodában laktunk Zilahy Lajossal, aki a Szomorú vasárnap forgatókönyvén dolgozott, amiből éppen Újvidéken forgattak filmet – megjegyzem nem túl jót. De néha több változat is készül, kettő, akár három. Aztán 10 év múlva egy újabb. Így megy ez. Mi másért, ha nem a szórakoztatásért? That’s Entertainment!