2019-ben a 4chan nevű internetes fórumon egy névtelen felhasználó arra kérte az oldal látogatóit, hogy posztoljanak olyan képeket,amik nyugtalanítóak vagy „furcsán hatnak”. Az egyik beérkező fotón egy sárga tapétás, neonfényben izzó üres irodahelyiség szerepelt, ami alá egy másik felhasználó rövid szöveget is írt: „Ha nem vigyázol, és rossz helyen zuhansz ki a valóságból (noclip), a Backrooms-ban kötsz ki, ahol nincs más, csak a régi, nedves szőnyeg bűze, a monósárga őrület, a maximális hangerőn zümmögő neonfények háttérzaja, és körülbelül hatszázmillió négyzetmérföldnyi, véletlenszerűen felosztott üres szoba, amiben csapdába eshetsz. Isten mentsen meg, ha meghallasz valamit a közelben kóborolni, mert az biztos, hogy már szintén hallott téged.”
A kép és szöveg együttese roppant erős érzelmi reakciót váltott ki az internetezőkből, a különböző fórumokon tucatjával jelentek meg a Backrooms liminális terében játszódó horror-történetek, úgynevezett creepypasták. Ezeket alapul véve készített nyomasztó és félelmetes rövidfilmeket az akkoriban még csak 16 éves Kane Parsons, aki autodidakta módon sajátította el a filmjeihez használt animációs program, a Blender, valamint az Adobe After Effects használatát. A YouTube-ra feltöltött videók óriási népszerűségre tettek szert, kane pixels nevű csatornája többszáz millió megtekintést generált. A minimalista eszközökkel élő, a 90-es évek vhs-esztétikáját megidéző videókban rendszerint egy vétlen szereplő kizuhan a valóságból és a backrooms végtelen, sárga irodaszobákból álló labirintusában találja magát. Parsons már ezekben a videókban is bebizonyította átlagon felüli formai érzékét: kisfilmjeiben pusztán az atmoszféra, a vizuális és hanghatások rendkívül technikás és pontos használatával teremt zsigeri félelmet és szorongást a nézőben, miközben teljességgel nélkülözi az olyan kézenfekvő és olcsó eszközöket, mint például a jumpscare-ek.
Backrooms / Fotó: A24
Különleges tehetségére Hollywood is felfigyelt, az A24 pedig felajánlotta az akkoriban még mindig csak 19 éves srácnak, hogy készítse el rémálomszerű kisfilmjei mozifilmes változatát. A projekthez ráadásul olyan nagyhatalmú filmesek is csatlakoztak producerként, mint James Wan, Shawn Levy vagy Osgood Perkins. Az előzmények ismeretében a Backrooms már megjelenése előtt is az év egyik legjobban várt filmje lett, hiszen egy névtelen internetes mém duzzadt globális népmesévé, amit sok ezer felhasználó adott tovább „szájról szájra” és bővített egyre nagyobb tömegeket izgalomba ejtő világjelenséggé. Ráadásul a közösség által megteremtett történetből nem egy karrierje csúcsán lévő, trendi rendező készíthetett mozifilmet, hanem egy alig nagykorú videós. Mindezek fényében különösen örömteli, hogy a film nem csak kalandos és rendkívüli keletkezéstörténete miatt marad emlékezetes.
A Backrooms legnagyobb erénye, hogy a nagyjátékfilmes hossz és a profi körülmények mellett egyszerre képes megőrizni és visszaadni Parsons rövidfilmjeinek esszenciáját, miközben gondolati és formanyelvi síkon is egy magasabb nívóra emeli a netes folklór által kreált végtelen sárga labirintus értelmezési lehetőségeit. Története csak annyi van, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egy nézőket becsalogató előzetest vágni lehessen belőle: Clark (Chiwetel Ejiofor) frissen elvált, sikertelen építész, aki a pénzszerzés reményében saját bútorüzletet nyit. Noha a biznisz nem váltja be a hozzá fűzött ígéreteket, életét mégis alapjaiban forgatja fel, amikor rájön, hogy az üzlet alagsorából láthatatlan átjáró nyílik egy másik világba. A végtelen tér egyszerre furcsán ismerős – például számos ugyanolyan tárgyat vesz észre, amik az áruházban is megtalálhatók – mégis nyomasztó és félelmetes. Clark a rendkívüli felfedezését terapeutájával, a különleges látomásoktól/emlékektől terhelt Maryvel (Renate Reinsve) osztja meg először, aki persze egyből arra gondol, hogy a férfi megőrült. Mikor azonban Clark nyomtalanul eltűnik, Mary felkeresi az üzletet, ahol ő is megtalálja a hátsó szobákba vezető átjárót.
A meglehetősen sablonosnak tűnő alaphelyzet azáltal válik különlegessé, hogy a cselekmény főbb fordulatai és történései nagyjából a játékidő negyedét teszik csak ki. A Backrooms lényegi része nem valamilyen titok felfedezéséről szól, nem egy szörnnyel való találkozás és nem a horrorisztikus csapdahelyzetből szabadulás, aminek valódi tétje van. Ez a film az érzékelést állítja fókuszába, az elveszettség állapotának olyan lehengerlően valós és immerzív élményét kínálja a nézőnek, amit nem sokszor tapasztalhat meg egy moziszékben ülve. Clark, majd Mary bolyongását is már-már elviselhetetlenül hosszú ideig szemléljük, Parsons minden horrorfilmes trendet félredobva lassú tempóban, hirtelen hatáskeltő elemek helyett a monotonitást választja fő eszközének. A végtelennek tűnő sárga terek alakzata hol beszűkül, hol beláthatatlanul tágra nyílik, miközben folyamatosan zúg a fülünkben valami beazonosíthatatlan zaj.
Backrooms / Fotó: A24
Parsons alaposan próbára teszi a türelmünket, emiatt egyesek joggal érezhetik majd, hogy aránytalanul sokáig hagy kapaszkodók és követhető cselekmény nélkül ebben a rémálomszerűen nyomasztó eseménytelenségben barangolni. Ám a folyamat nem céltalan, a játékidő második felében egyre inkább felerősödik és érthetőbbé válik a liminális tér, a két főszereplő és a labirintusban létező különleges lények allegorikus funkciója. A jelenében megrekedt Clark, valamint a múltja által kísértett Mary a labirintusban saját töredezett emlékeik és absztrakt félelmeik manifesztációival szembesülnek. A végtelen tér tárgyi megjelenésében (például a szobák alakja vagy a benne rejlő tárgyak) lassacskán felfedezhetővé válnak a karakterekre is jellemző ismétlődések és mintázatok.
Azonban a fináléra egyre konkrétabbá váló narratíva metaforikus jellege és annak üzenete – amit hiányolni lehet az első egy órában – sajnos nagyban gyengíti az összhatást. A forgatókönyv ugyanis meg sem közelíti a rendezés ihletettségét. Parsons, aki az A24 történetének legfiatalabb rendezője lett, lenyűgöző tudatosságról tesz tanúbizonyságot. Noha elmondása szerint elsősorban nem mozifilmes, hanem videójátékos inspirációk hatottak rá a Backrooms világának megalkotásában, mégis egyszerre idézi meg David Lynch Twin Peaks-ének álomszerűen lebegő, abszurd humorú, ugyanakkor rémisztő világát, míg a torz terek és lények Cronenberg testhorrorjait juttathatják eszünkbe.
Összességében mégis átjárja a filmet az a frissesség, ami nem magyarázható mással, minthogy a legújabb rendezőgeneráció látásmódja már legalább annyira táplálkozik videojátékokból és internetes tartalmakból, mint a moziból. Ezt tükrözi például a YouTube-on rendkívül népszerű, leginkább a 90-es évek VHS-korszakát megidéző analóg horror esztétika hangsúlyos beemelése a film vizuális világába (Parsons rövidfilmjei is ezt a technológiát idézik meg). Az anyagszerűség nem csak a „found footage” videokamerás felvételekre, de a rendkívüli látványtervezői munkára is jellemző. A titokzatos sárga labirintus megteremtéséhez semmiféle digitális effektust nem használtak, a filmben látható falak és folyosók mind épített díszletelemek. A filmhez közel 2800 négyzetméternyi díszletet építettek fel, a hatalmas térben nem egyszer maguk a színészek és a stábtagok is eltévedtek.
Sajnos a szájbarágós, pszichologizáló zárlat, valamint a gyakran papírízű párbeszédek nem csak Parsons rendezését, de az egyébként remekül kiválasztott világsztárok alakítását is visszavetik. Különösen a mindig sziporkázó Renate Reinsve (A világ legrosszabb embere, Érzelmi érték) az, aki magához képest kevéssé tudja kihasználni egyedülálló színészi eszköztárát, különösen Chiwetel Ejiofor (12 év rabszolgaság) elnagyolt és harsány amplitúdója mellett. Ezzel együtt mindkét színész teljesítményén érződik a különleges projekt iránt mutatott lelkesedés és alázat.
Ha a Backrooms makulátlan mesterműnek nem is nevezhető, egyedülállóan friss és újító hatású film, amely különleges eredettörténete mellett a Z generáció hollywoodi megérkezésének hírvivőjeként is fontos kulturális pillanatként lesz rögzítve a filmtörténetben. A mai horrorfilmes trendektől élesen eltérő hangvétele és az érzékeket birtokba vevő atmoszférája mellett egy rendkívül ígéretes és döbbenetesen fiatal filmkészítő debütálásaként is bizonyosan hosszú ideig beszélni fogunk még róla.
A Backrooms - Hátsó szobák már látható a magyar mozikban a Fórum Hungary forgalmazásában.
