Jakab Juli: Hogy lehetne valami személyiségvesztés, ami ennyire mélyen a részeddé válik?

Másodszorra élem meg már ezt, és mivel a nagyobb lányom ovijában van bölcsis csoport is, szerencsére egy helyre tudnak járni. Mindkettejüknél azt éreztem, hogy nekik van igényük a gyerektársaságra, arra, hogy már másfél éves koruktól ne csak velünk legyenek. Ezért a bölcsi elsősorban az ő igényük volt, nem az enyém, és nem a szükség hozta, ezért is szokott be könnyen az első gyerekünk is. A kisebb lányom még könnyebben barátkozik, és mivel a testvére miatt a születése óta napi kétszer is jár be ebbe az intézménybe, az utóbbi időben már reggelente kifejezetten nehéz volt onnan elhozni.

Most leginkább azt érzem, az élet természetes része, de persze az is jó, hogy én most napközben el tudtam jönni ide és beszélgetni veled anélkül, hogy különösebb logisztika kelljen hozzá, vagy hogy a gyereksarokban kuporogjunk. Persze kicsit szomorú is, hogy mivel jelenleg nem tervezünk több gyereket, ezzel valószínű véget ér egy korszak, amikor még van a családunkban kisbaba. Miközben annyira meg vagyok hatva attól, hogy ott ülnek a kis asztal körül, uzsonnáznak, beszélgetnek. Összetett érzések ezek.

 
Fotó: Molnár Judit Anna

Igen, az nagyon megható, ahogy látod kialakulni a saját kis életét.

Ezt váratlan módon én nagyon jó dolognak érzem, mert látom, ahogy még egy biztos pontja lesz, még egy lába, ami tartja őt a világban, hiszen bekerül az életébe az ovónéni, akivel elkezd kialakulni a bizalom és a szeretet. Persze attól a korszaktól én is tartok, amikor már nagyon erősen leválnak és esetleg nem tudok meg dolgokat.

Zita, a karakter akit a Sünvadászatban alakítasz, a körülményeit tekintve nagyon közel áll hozzád: hasonló korú gyerekeid vannak, hasonló környezetben élsz, ugyanúgy szabad és kreatív munkát végzel. Amikor elolvastad a forgatókönyvet, mi volt, amiben leginkább azt láttad, hogy közöd van ehhez a nőhöz?

Szerencsére a házastársi problémákban nem ismertem magamra, de a körülmények mindenképp közel álltak a valós életemhez. Amikor kijött a trailer, sok embertől az a visszajelzés érkezett, hogy én itt egy ellenszenves figurát játszom, és bár értem, hogy miért mondják, szülőként szerintem nagyon lehet empatizálni vele. Például van az a jelenet, amikor sír a gyerek, ő pedig odaadja a bébiszitternek, hogy vidd el altatni. Bár kívülről rossz nézni, de annak, aki már átélte, hogy milyen az, amikor az ember 24/7-ben megfelel az elvárásoknak, jó szülő próbál lenni és egy perc pihenő sincs, akkor előfordul, hogy nem tudunk minden körülményre tekintettel lenni, amitől meg persze iszonyú lelkiismeret-furdalásunk lesz.

Én is hallottam több olyan nézői visszajelzést, hogy ez a szülőpáros önző.

Iszonyú szerencse, hogy amióta anya vagyok, nem kerültem párkapcsolati krízisbe. Mert ha visszaemlékszem, hogy régebbi kapcsolataimban milyen volt, amikor ilyen drámát éltünk meg, akkor az egész életünket kitöltötte: az agyalás, a ventillálás, hogy mikor beszélünk, mikor nem. Ha ugyanez úgy történik meg, hogy van egy-két közös gyereketek – és nem mellesleg mellettük még a hivatásod is –, akkor mi az elvárás azzal kapcsolatban, hogy egy ember miképpen viselkedjen?

Természetesen sok minden nagyon nem szerencsés abból, ahogy ez a két ember viselkedik a filmben, sokszor nem jól kezelik a helyzetet, de ezek nagyon mélyen emberi reakciók. Ha ez a nő azon aggódik, hogy a félig válófélben lévő férje megcsalja, akkor ez tölti be a gondolatait, hiába anyuka. Attól, hogy az embernek gyerekei vannak, nem biztos, hogy sokkal bölcsebben fogja kezelni ezt a helyzetet, hogy érzelmileg nagyobb távolságot tud tartani a társától, akit szeret. Szerintem ez egy nagyon bonyolult helyzet, amiben könnyű azt az ítéletet hozni, hogy ha szarul viselkednek, akkor ők önző emberek. De persze bízzunk abban, hogy ha bármelyikünk ilyen helyzetbe kerül, akkor bölcsebb döntései lesznek.

Jakab Juli és Polgár Csaba a Sünvadászat című filmben

Egy gyerek születése nagyon meg tudja borítani a párkapcsolati dinamikát. Ebből a szempontból is nagyon nehezek az első, kisgyerekes évek. Bár a filmben erről nem esik szó, beszéltetek arról, hogy a Sünvadászatban ez a kapcsolat min csúszott félre?

Persze, beszélgettünk róla, és evidens is volt, hogy a gyerekek születésének van szerepe a kapcsolat bonyolódásában. Szerencsére már szokott erről szó lenni a nyilvánosságban, de a saját környezetemben is látom, hogy mennyire meg tudja viselni a friss szülőket – és talán elsősorban a nőket –, hogy van egy kialakult életük, ami a gyerekvállalással teljesen felborul. Az én tapasztalatom alapján ebből sok minden harmonikus módon vissza is tud jönni, miközben megszületik valami új, amiben már benne van a család, a gyerekek, de régi dolgok is visszatérnek. De önmagában az a szituáció, hogy ha két olyan embernek, aki elkötelezett a hivatása felé, van két hat év alatti gyereke, akkor olyan kihívásokkal telnek a mindennapok, hogy valószínűleg a kapcsolat és annak a pezsgése az utolsó, aminek a fenntartására energia jut.

Fontos kulcsszó, hogy mindketten szeretik, amit csinálnak és kreatív munkát végeznek. Ebben a helyzetben mindig érdekes, hogy egy anyuka mennyire tudja és szeretné félretenni a szeretett hivatását. Érhetik meglepetések az embert saját magával kapcsolatban is. Zita láthatóan küzd azzal, hogy fontos neki a munkája, szeretne előrehaladni benne, miközben még otthon van egy másfél éves gyerekkel.

Igen, nem mindig kiszámítható, hogy az ember hogyan reagál arra az új életszituációra, amit egy gyerek születése és a kisgyerekes lét hoz létre. Volt olyan a környezetemben, aki azt gondolta magáról, hogy akár évekig otthon fog maradni, majd fél év után nem bírta és muszáj volt elkezdenie mást is csinálni. És volt, akiről azt hittem, hogy már a szülés után újra elkezd dolgozni, és számomra irigylésre méltóan nem akart kijönni a homokozóból, elképesztően békében volt azzal, hogy most ebből áll a teljes élete.

Szerintem nagyon nehéz teljesen és a jövővel kapcsolatos szorongások nélkül megélni ennek a korszaknak a jelenét. Nekem sem sikerült. Az első gyerekem születése után szorongásos depresszióm volt, ami nagyon megviselt. Jól funkcionáltam kifelé, de befele azt éreztem, hogy az tud segíteni, ha valami lefoglalja az agyamat és nem maradok egyedül saját magammal. Úgyhogy erre törekedtem is: elkezdtem levelező egyetemre járni, talán túl hamar munkát is vállaltam, ami természetesen másképp volt nehéz.

Őszintén szólva azt gondolom, hogy jó anyja vagyok a gyerekeimnek, jó kapcsolatban vagyunk, négyen is sok időt tudunk együtt tölteni, mert az apukájuk is szabadúszó. Nekünk nagyon jó családi életünk van, de ehhez hozzájárul az is, hogy az anyukaság mellett megtehetem, hogy csináljak más dolgokat is. Előfordult, hogy valamelyikünk túlterhelte magát, de igyekszünk úgy működni, hogy mindenkinek jó legyen.

Fotó: Molnár Judit Anna

Ebből a hasonlóságból indultál el, amikor megformáltad Zita karakterét?

Azt hiszem, én szorosabb közösségben élek a gyerekeimmel, mint a Sünvadászat anyukája, de mivel ennek a filmnek a főszereplője elsősorban a bébiszitter, talán nincs is annyira kibontva Zita karaktere. Igyekszem, hogy ne alakuljon ki ekkora rohanás és kapkodás a családban, mert az mindenkinek rossz. Előfordul egy-egy ilyen nap vagy hét, de hosszú távon ezt nem lehet bírni. Egy ilyen pici gyerek mellett, akit még szoptatnak, aki többször kel fel éjszaka, annyira fáradt az ember, hogy hiába fér bele a naptárba elvileg minden, hiába jönnek ki az órák, az ember egy kupac szennyes a nap végére. Ezért nekem nem nagyon kellett másfele néznem a szerep megalkotásához, mint a saját állapotomra. Nagyon emberinek gondolom azt a helyzetet, amit a Sünvadászat megmutat és közösséget is érzek ezzel a nővel, aki még egy házassági krízist is menedzsel mindemellett.

A mai nőkben csomó szorongás alakulhat ki például azzal kapcsolatban is, hogy mennyire fér bele az anyaság mellé, hogy csinosan öltözzenek. Zita kurátor egy galériában. A helyzetnek megfelelően kell felöltöznie, amikor a következő kiállítás művészével találkozik, de mindeközben odahozzák neki a gyerekét, akit meg kell szoptatnia. Ez teljesen idegen szituáció ebben a helyzetben. Felmerülhet benne a kérdés, hogy mit gondolnak mások erről. De ezt persze főleg magában növeszti az ember. Amikor a nagylányom születése után először elmentem koncertre, konkrétan azt éreztem, mintha rám lenne írva, hogy nem kéne itt lennem, mert anyuka vagyok. Ezeket az érzéseket felismertem Zita karakterében is. A külvilág is sokszor rátesz erre egy lapáttal, amikor valaki megkérdezi, hogy kimenőt kaptam-e, vagy, hogy ha én itt vagyok, akkor ki van a gyerekkel? Valószínűleg ez csak egy társalgási formula, de ez a fajta címkézés nagyon rosszul tud esni, hiszen ez sok esetben egy hónapból három óra, amit nem teljesen a gyerekemre szánok.

Ráadásul sokszor olyankor is a gyerekeire gondol az ember. Klasszikus helyzet, hogy amikor egy szülőpár eljut kettesben vacsorázni, akkor is a gyerekek fényképeit nézegetik.

Múltkor a neten olvastam egy kirohanást, hogy milyen dolog az, ha valaki azt írja ki magáról az Insta-oldalára, hogy anyuka. De hát ez a valóság! Ha magamat definiálnom kéne, akkor nyilvánvalóan benne lenne ez is, hogy anyuka vagyok, hiszen már ez is identitásom része. Értem, hogy valaki retteg attól, hogy a szülőségben elveszti önmagát, de azzal nyomasztani egy nőt, hogy ha az anyaságban találja meg az életét, akkor az személyiségvesztés… Hogy lehetne valami az, ami ennyire mélyen a részeddé válik, sőt, kell is, hogy azzá váljon.

Feltűnő volt a filmben, hogy az a környezet, amiben ők élnek, egy kifejezetten tudatos szülői attitűdöt feltételez. Mégis egy olyan pillanatban kapjuk el őket, amikor a gyerekek kicsit háttérbe szorulnak.

Mivel viszonylag kevés derül ki róluk a filmből, ezért bármit mögéjük lehet képzelni, amit jó dolognak tartok. Olvastam olyan kritikát, ahol tényként kezelték, hogy a férfi csalja a feleségét, ami nekem egyáltalán nem volt egyértelmű. Én jó és jót akaró embereknek látom ezt a szülőpárt, és bár nem gondolom, hogy támogatni kell azt, hogy ilyen helyzetet teremtsenek emberek, de el kell fogadni, hogy ilyen előfordul. A szülő is egy ember, néha nekem is van olyan érzésem, hogy csak kiabálnék, hogy én szeretnék gyerek lenni, hogy hol van az én anyukám, hogy én legyek az, aki négy gombóc fagyit akar enni, és én ne lehessek számonkérhető. Nincs kimondva a filmben, de érezhető benne, hogy ez a felelősség rájuk omlik. Ők is a legjobbat szeretnék a gyerekeiknek, de mégis alakulhat úgy az élet, hogy ez nem sikerül.

Kép a Sünvadászat című filmből

Visszautalva itt arra, hogy azt mondtad, „Hol van az én anyukám?": nyilatkoztál már róla, hogy nagyon fiatalon, egymás után vesztetted el az egyik testvéredet és édesanyádat. Ez a trauma szerinted hatással volt arra, hogy felnőttként hogyan tekintesz a családodra és az anyaságra?

Elsősorban nagyon hiányzik az anyukám nekem is és nagymamaként a családunkból is. De apukámra is másképpen tekintek, mert már anyaként sokkal fájdalmasabb belegondolni, hogy ő egy olyan ember, aki elvesztette az egyik gyerekét. Testvért és szülőt elveszíteni is nagyon fájdalmas, de szülőként ez a legmélyebb pokol. És rémisztő is, hogy nekem ezáltal ez valóságos opcióvá vált, valós közelségben van. Nem vagyok egy túlféltős anyuka, de ennek ellenére áthatja a mindennapjaimat.

Érdekes módon azonban megtaláltam a jó oldalát is, mert éppen ezért a carpe diem-életszemlélet erősen jelen van a családunkban. Bármilyen nehezek a hétköznapok, mindig nagyon előtérbe hozzuk, hogy ki kell élvezni a jelent, mert most vannak ilyen kicsi gyerekeink. Persze mi is álmodozunk arról, hogy milyen lesz, amikor már el tudunk menni kettesben két napra, de ez inkább egy jó jövőbeli terv, nem nyomja el azt, hogy ki tudjuk élvezni ezt a most véget nem érőnek tűnő, de valójában nagyon gyorsan múló életszakaszt.

Fontosnak tartom, hogy ezt tudatosítsuk magunkban. Az idősebb generációnál sok olyat látok, hogy a nagyszülők számon kérik a felnőtt gyerekeiket, hogy miért nem találkoznak velük többet. De hát mitől lenne jobb a kapcsolatuk, amikor kicsi korukban akaratlanul is eltolták őket maguktól: „ne lógj rajtam”, „ne aludj velem”, „ne szopizz már egy évesen”, „legyél életrevalóbb”. Ezért is tartjuk nagy becsben ezt az időszakot.

Tudod, hogy Schwechtje Mihály miért téged választott erre a szerepre?

Nem beszélgettünk róla, de szerintem Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak című filmjében látott, amiben más oldalamat tudtam megmutatni, mint az eddigi filmszerepeimben. Ráadásul mi a Filmhu évértékelő podcastjének felvételén minden évben, már-már hagyományosan találkozunk. Illetve azt is tudta, hogy az ő kisfia és az én nagyobb lányom egyidősek, tehát pont ebben az élethelyzetben vagyok.

A Sünvadászat egy nagyon alacsony költségvetésből készült, független film, a lakás helyszíne a rendező-producer páros saját lakása, a filmben szereplő gyerekek pedig a saját gyerekeik. Bár a Hajdu Szabolcs – Török-Illyés Orsolya páros már csinált ilyet az Ernelláék Farkaséknál című filmben, de ott a szülőket is ők alakították. Ez nehezítette vagy könnyítette a forgatást?

Nagyon nehéz volt, azért is, mert a két gyerek a legtöbb időt a bébiszittert alakító Dorival (Mari Dorottya - A szerk) töltötte, akivel jól össze is barátkoztak, azonban nem volt sem idő, sem tér, hogy megszokjanak engem is. Ráadásul az otthonukban volt egy stáb, ami talán szintén kicsit megkavarta a megszokott hétköznapjaikat. Nagyon nagy vállalás volt az egész család részéről, és az egész stáb próbált törekedni arra, hogy teljesen a gyerekek köré épüljön a forgatás.

Volt lehetőség próbálni a forgatás előtt?

Keveset tudtunk próbálni, és a forgatás sem szokványosan zajlott. Néhány naponta három-négy órát mentem el forgatni, amikor össze tudott állni a stáb, talán nem is volt teljes napom. Nem is egy etapban vették fel a filmet, hanem részletekben egy nyár folyamán. Viszont annak az egy próbának lett az eredménye egy olyan rész is, amiben nincs jelen Bogi karaktere, hanem a házaspár próbálja rendezni a kapcsolatát. Pedig eredetileg mindent csak a főszereplő szemén keresztül láttunk volna. Dramaturgiai szempontból érdekes kérdés, hogy ott megtörik az az erős szál, hogy csak a főszereplővel megyünk.

Fotó: Molnár Judit Anna

Az SZFE-n forgatókönyvíróként végeztél, és alapvetően dramaturgként dolgozol, de sokat játszol filmekben is. Ilyenkor mennyire tudod kikapcsolni a dramaturg agyadat?

Egyáltalán nem tudom, de nem is gondolom, hogy szét lehet választani. Mindig figyelek rá, hogy ne tolakodjak, nem szólok bele olyanba, amiről nem kérdeztek. Tudatosan alakítottam úgy az életemet, hogy ne a színészet legyen a fő vonal az életemben, emiatt soha nem vállaltam el kényszerből filmet. Viszont eddig minden rendezővel, akivel együtt dolgoztam, beszélgettünk a forgatás előtt a film egészéről is, de ez jó esetben a legtöbb színésszel így van. Talán az a jó együttműködés, ha a színész nem csak egy végrehajtó személy, és ezért egy picit elmosódnak a határok.

Persze komplexen gondolkodom akkor is, amikor színészként dolgozom egy filmben. Nehezen viseltem a Napszálltánál, amikor annyi volt mondjuk a reakció, hogy milyen szép vagyok a filmben. Illetve volt olyan alkotás, aminél pedig olyan visszajelzések is jöttek, hogy „de te jó voltál benne.” Nyilván örülök neki, ha sikerül egy alakítás, de valójában az érdekel, hogy egy egész film milyen, ennek a mondatnak pedig mindig van egy elhallgatott másik fele. Akkor beszélgessünk arról is. Mert átfogóan érdekel az, hogy mi valakinek a véleménye egy olyan filmről, amiben én is dolgoztam.

Már említetted, hogy újra egyetemre jársz, pszichológiát tanulsz. Ezzel a tudással máshogy nézed a Sünvadászat történetét? Hiszen Bogiban, a főszereplőben hatalmas pszichés gátak vannak, elmegy a hangja, nem tudja elmondani, amit pedig nagyon kéne.

Még csak két éve tanulom a pszichológiát, még nem olvastam el annyi vastag könyvet. De azt gondolom, hogy ez a film egy nagyon szép rajz az introvertált embertípusról, aki hasonló alkat – mint én is –, nagyon együtt tud vele érezni: milyen, amikor nehezen állsz ki magadért, amikor nehezen méred fel azt, hogy mi az, amiben még komfortosan mozogsz. Nagyon szép jelenet, amikor az énekvizsga előtt elmegy Bogi hangja, mert értelmezhetővé válik, hogy mennyire nem oké az, amin ő keresztülmegy, illetve, amin hagyja, hogy mások keresztül nyomják. Ő egyértelműen a környezete áldozata.

Nemes-Jeles László nyilatkozta a Napszálltával kapcsolatban, hogy ezzel a filmmel „Titkos tervem, hogy világhírű színésznőt szeretnék csinálni egy fiatal magyar nőből.” Ez a nő te voltál. Az előbb viszont azt mondtad, hogy tudatosan nem indultál jobban a színészi pálya felé.

Nagyon szeretek szerepelni filmben és színházban egyaránt, de csak olyan munkákban, amik tényleg közel állnak hozzám. Bár eddig egy darabban játszottam, az Egy százalék indiánban, de nagyon remélem, hogy Szabi ír még majd olyan darabot, amiben lesz helyem. A színészet, mint fő vonal nagyon nem az én világom: távol áll tőlem a nyomulás, a bulikba járás és csevegés. Hamar felfogtam, hogy enélkül a nemzetközi karrier nem megy. A hazai példákból pedig úgy látom, hogy ez egy olyan út lett volna, hogy kiköltözöm valamelyik európai városba, és sorozatokban játszom epizódszerepeket – valószínűleg valamilyen szerencsétlen sorsú kelet-európai lányt. Néha kaptam megkereséseket, de a legtöbb esetben annyira nem tetszett, hogy a casting videót sem vettem fel. Nekem többet ér, hogy ritkán szerepelek egy-egy filmben, amiben viszont nagyon hiszek, minthogy főállású színésznő legyek.

Amikor az ember legkisebb gyereke is közösségbe kerül, van egy választóvonal, egy kicsit új élet kezdődik és felmerül, hogy merre induljunk tovább. Neked ezzel az új diplomáddal ilyen terveid vannak? Hoztál egy olyan döntést, hogy kicsit eltávolodsz a filmtől?

Inkább a magyar film hozta ezt a döntést. Amikor az állami filmfinanszírozás elfordult a mi köreinktől, nagyon szűk lett az a rés, amiben dolgozni tudunk. Néha vannak munkáim, most jelenleg csak olyat csinálok, amit nagyon élvezek, de nem dúskálunk a melóban. A pszichológia mindig is érdekelt, de nemcsak kíváncsiságból kezdtem el tanulni, hanem szeretnék vele foglalkozni is, és tanácsadó szintig eljutni. Még nem tudom, hogy mire fókuszálok majd, de most nagyon meghatározza az életemet a perinatális vonal. Meglátjuk, hogy merre indulok el, de úgy érzem, hogy ehhez van közöm.