Az első Jameson-blokk valamennyi filmje figyelemreméltó, olyan érzése van az embernek, hogy – egy kivételével, valamennyien elkerülik a saját maguk által teremtett csapdákat. Megoldják a feladatot. A Spaden (Ásó) kamaradrámai harcot ábrázol két korosodó nő között, erős Bergman-áthallásokkal: gondolhatjuk, hogy a szalaggal átkötött ásó csak ürügyül szolgál annak későbbi – kevésbé megszokott, ám annál ijesztőbb funkciójához.

A Full Circle (Teljes kör) ír rendezője, Simon Fitzmaurice, következetes minimalizmussal, visszafogott, de makacs szépséggel itatja át a képeket. A folyamatos zenei háttér előtt romantikussá válnak a hétköznapi sorsok: kerek arcú, szőke lány, és titkon dohányzó biztonsági őr lesik egymást nap nap után az utca két oldalán: a bank előtti és az üzletbeli nézőpontok váltják egymást ritmusra, mígnem 14 perc múlva valami valóban történik is.

Az Ich und das Universum (Én magam és az Univerzum) szerint „az ember a poézis legfőbb tárgya”. Mintha dokumentumfilm lenne a 14 perces német alkotás, hús-vér figura benne mindenki. Egy stewardes arról mesél, milyen szögben kell elhelyezni a biztonsági övet az üléseken, mielőtt a következő utas helyet foglal, olyan gondosan igazítja meg, mintha a saját gépe lenne. Az idős bútoreladó lelkesedése már tényleg mulatságos: mekkora fénymásolatot érdemes vajon nagyítani, hogy ideálisan elhelyezhessük a kirakatüvegen? Nagy kérdések, kis emberek és az ő nagy szenvedélyeik.

A Rosso fango (Vörös sár) sajnos elcsépelt poénra épülő háborús rövidfilm (a műfaj önmagában is kérdéseket indukál). Kérdésfeltevése legutóbb a Maxban köszönt vissza: mi lett, volna, ha Hitler sorsa másképp alakul, esetleg valami más történik? (Mondjuk egy angol katona lőhette volna le az első világháborúban, akivel egy bombatölcsér véres sarában hozza össze a véletlen). A fotográfiai megoldások bravúrját nem éli túl a „poén”.

A blokk legjobbja Irini Vachlioti 35 perces görög alkotása, a Skipper Straad (Matróz). Szépiaszerű, gyönyörűen bevilágított képek, robbanna a romantika. De valahogy lelassulunk a film tempójához, elkerüljük a közhely érzését, hiába az érzelgős alaphelyzet: a matróz mocskos hotelszobáját egy ismeretlen nővel osztja meg. A nő nappal jön aludni, függönyt húz, a főhős éjszaka. Így váltják egymást, soha nem találkozva. (A nőt mi sem látjuk, csak testének részleteit, árnyékát.) Mivel a zárás is elkerüli az egymásra találás triviális megoldását – a matróz, miután elcsábítja egy kövér prosti, ismét hajóra száll – a film korrekt művé sikeredik.