Jancsó Miklós nem tudott jelen lenni a Szigetes Hatosfogat-beszélgetésen. Mégis jelen volt: a beszélgetés a rendező írásának felolvasásával kezdődött. "Ne féljetek, én vagyok" - Jancsó üzenete itt olvasható.

2002.07.31

Vén embernek öreg dolgok jutnak az eszibe.
Jóval Krisztus elött lehetett, csöngött a telefonom Rómában. Hogy megint vita lesz. Akkoriban két-három naponta volt. Hihetetlenűl fontos kérdésekről. Divat volt sűrűn megváltani a világot. És persze a film, meg a filmesek nem maradhattak ki. Ott, abban az istenhátamögötti kisvárosban az irodalom játszott a csatársorban,-antik tradíció lehetett ez, - mi filmesek söprögettünk, meg bekiabáltunk a pálya széléről.

A fene emlékszik már, hogy melyik teremben volt. Az is valami ókori lehetett. Föl-föl rémlik a falikárpit, meg a megkopott aranyozás.

Pasolini nem jött el, pedig ígérte. Arbasino ült ott, meg tán Balestrini. Egy lány is, az akkor feltűnt filmzsenik közűl. Hogy melyik, már arra sem emlékszem.

Igaz viszont, előttem a kép. Hosszú asztal mögött ülünk. A középső szék üres. Pasolini helye. Arbasino elővesz egy jókora fotót, odateszi a székre. Pasolini portré. „Nem csak lélekben van velünk. Íme, fizikailag is.” Röhögés. Taps.

Aztán eltelt néhány év, még mindig az antik világban. Pasolini már halott volt. A Trasteverén kicsi romtemplomban performansz. Pasolini emlékére. Egy sarokban ugyanaz az a fotó és mellette a falon Pier-Paolo futballtrikója. Fehér. És azon a fehéren egyszer csak elindul a Nazareti története. Az Evangélium Máté szerint. Némán. És magnóról néha-néha megszólal egy hang. Mindig ugyanazt mondja. Ugyanazt az egy mondatot. Pasolini.

„ Nolite timere, ego sum.” Ne féljetek, én vagyok. *
Sajnálom, hogy nem lehetek köztetek. Ne tegyétek ki a fotómat! Heló!

Jancsó Miklós