Janisch Attila

A generációs kiszorítósdi

Janisch középgenerációs rendező, munkássága tipikus példája a rossz időben, rossz helyen elméletnek. Az idősebb generáció politikai szempontból szerencsés helyzetben alkothatott. Bár nem lehetett szabadon beszélni, a rendszer ellen nyíltan lázadni, de az utalásos beszédmód eljutott a határokon túlra is. A kultúrpolitika támogatta a filmet, ami ablakként és szelepként funkcionált, fontos művészeti ágnak tartották. Ez jót tett a filmnek is, finomította a filmnyelvet, a sorok között olvasás izgalmassá tette. A rendszerváltás idején azonban ez forma aktualitását vesztette, ma már bárki szabadon és nyíltan elmondhatja a véleményét, így az utalásos beszédmód lényegtelenné vált. Nem véletlen, hogy ez megtorpanást eredményezett az idősebb rendezőgeneráció körében. „A mi

A trilógia első darabja

generációnk az elmúlt rendszerben született, más filmnyelven szocializálódtunk. Amikor az első lehetőséget megkaphattuk volna, megtörtént a rendszerváltás. Egy vagy másfél évig senki sem tudott filmet csinálni, mert kevés volt a pénz, megszűnt a támogatás. Én szerencsés voltam, akkor forgattam az első nagyjátékfilmemet az Árnyék a havont. Minden részleg ráterhelte az összes emberét arra a szerencsétlen kis filmre. Egy táska cipeléséhez volt nyolc berendező, így aztán a nyolc között el is veszett a munka.”

Felgyorsult minden, az átalakulás új kérdéseket vetett fel. „A mi generációnk nem tudott ezekre, a felmerülő kérdésekre konkrét választ adni, más kérdés, hogy nem is nagyon akart. Nem érdekelt minket a politika, mindenki kicsit elvontabb témák felé fordult, vagy irodalmi adaptációkat készített. Olyan történeteket, melyek megnevezhetetlen korban, téren és világon kívül játszódnak. Egzisztencialista, az általános emberi létezéssel kapcsolatos kérdéseket boncolgató filmeket.” Eközben felnőtt egy új generációja a mozinézőknek, teljesen más elvárási szinttel. A rendezők között is megjelent az új generáció, akik diplomafilmként készíthették el első nagyjátékfilmjüket. „A lehetőség jelentette számukra az áttörést. A mi generációnkat az előző fojtotta, így abszurd módon 35-40 évesen kaptuk meg az első lehetőséget. Az egész generáció, szinte minden tagja pár filmmel rendelkezik csak. 47 éves emberekről van szó három filmmel. Én szerencsére kivételes helyzetben vagyok, 6 évente csinálhatok filmet. Nekünk két lehetőségünk volt: kísérletezés a BBS-ben vagy rendezőasszisztensként végigjárni a hierarchikus szamárlétrát. Az ifjonti hév azonban közben elmúlik, 40 évesen nem ugyanaz az ember, mint 25 évesen volt. Más ellen lázadunk most, mint akkor tettük volna. Más kérdés, hogy nekik nincs az előző rendszerhez különösebb kötődésük, számukra historikus múlt az, ami nekem a napi jelen idő volt 17-20 évvel ezelőtt. Ők tökéletesen összetalálkoznak azzal a nézőréteggel, akik most a kérdésekre várják a válaszokat.”

Hatások

Janisch 1984-ben végezte el a Főiskola rendező szakát, Fábri Zoltán osztályában. Elmondása szerint horrorfilmes szeretet volna lenni. „Amikor lediplomáztam és elkezdtem dolgozni, horrorfilmes akartam lenni, de a thriller filozofikusabb oldala érdekelt. A műfaj kelet-európai lehetőségeit boncolgattuk, de általában azokat a történeteket szeretem, amik nem véresek, a buta ijesztgetés nem érdekel. A most népszerű filmeket rendszerint unom, mert a képek nem hordoznak titkot, csak váratlanul sokkolnak. Ez kiszámíthatóvá teszi a filmet, és azt nem szeretem. A kép önmagában nem képes megijeszteni a nézőt - bármennyire is borzongató vagy rossz érzést kelt egy elmosódott fura figura - a hang hatására ijed meg a néző. Soha nem primitív módon kell a hangot használni, hanem ahogy Hitchcock is tette. Igazi nyelvművész volt, a műfajon belül nagy hatással volt a filmnyelvre.”

Egy Janisch-példakép

Janischra Hitchcock filmjein kívül Bergman és Antonioni gyakorolt hatást. „A Foglalkozása: riporter akkor annyira mellbe vágott, hogy többször újranéztem. Nagyon látványosan hatott rám tizenévesen a film. Bergmantól a Suttogások, sikolyokat tizennyolcszor néztem meg. A végén már zene volt számomra a film, többszöri megnézés után már nem azt figyeled, hogy mit fog mondani a szereplő vagy honnan jön be, hanem csak a színek, mozdulatok lesznek érdekesek. Lefoszlik a filmről minden más. Szeretem a bonyolult és erős érzelmi hatásokat, amit elsőre talán nem is egyszerű megfogalmazni. Ebből a szempontból nagyon érdekes a zene, mert annak nincs fogalmi megfelelője. A zenéhez semmiféle elvont fogalmiság nem kapcsolódik, egy mol vagy dúr hangzás teljesen más érzelmi töltetet képes kiváltani az emberben. Én sokat hallgatok zenét, főleg mikor a filmjeimen gondolkodom. Nem véletlen, hogy soha nem szereztetek zenét, hanem inkább találok a filmhez megfelelőt. A zenében benne rejlik a tér és az érzéki élménye, ami utána képpé fogalmazódik bennem. A zenéhez hasonlóan a filmben is kell legyen egy nem fogalmi réteg. Fontos, hogy a képnek legyen egy tudat alatti rétege, a rendező és néző számára egyaránt. Ha van tudat alatti, a film nem adja ki minden titkát első megnézésre. A mai napig előfordul, hogy foglalkoztat egy-egy megoldás valami régi filmmel kapcsolatban. Polanski Iszonyat vagy A lakó című filmjének összes titkát még ma sem tudtam feltárni. Olyan mögöttes tartalommal rendelkezik a film elbeszélésmódját és képi világát illetően, hogy mindig új élményt ad. Soha nem érzem azt, hogy megteltem és megettem azt az ebédet, amit Polanski elém rakott.”

A trilógia

Janisch Attila mindhárom filmjében az idővel játszik. Első nagyjátékfilmje az Árnyék a havonhárom nap összekavart időrendű története, de struktúráját tekintve, meglehetősen lineáris történet. A trilógia második darabja, „a Hosszú alkony már a Másnap történetbonyolításához hasonlóan működött. Ott azonban nem az idő az érdekes, hanem a valóság és álom közötti átmenet. A Másnapban is keveredik az álom és a valóság, de a kérdés az, hogy minden, amit cselekszünk, valóságos-e. A valóság nézőpont kérdése, bármit is mutat a fizikai látlelet. Olyan filmeket próbáltunk csinálni, amelyek nem az időre vannak felfűzve, melyek szakítanak a hagyományos elbeszélői stílussal. Nem az idő dominál a történetben, a filmekben az idő egy roncsolt állapot. Ez persze megnehezíti a befogadó helyzetét, hiszen ha görcsösen meg akarod érteni a történetet, félúton elveszel. Ez játék az idővel, hagynod kell magad elveszni ebben, s a legvégén áll össze a történet. Elindul, idő közben valahol szétesik, majd újra összeáll valamilyen formában. Olyan, mint az örvény. Ha az elején megijedsz, és kapaszkodókat keresel, akkor még inkább szétcsúszik a történet.”

Mindhárom filmre jellemző a sajátos elbeszélésmód, történeteit több idősík bevonásával és összekeverésével bonyolítja, fontos szerepet kap filmjeiben a táj, mely szereplői érzelmi állapotát fejezi ki. „A feszültség és a titok, amely a képekből, a tájakból, a ki nem mondott, vagy szándékosan elhallgatott mondatokból sugárzik, a film legfontosabb eleme. Éppúgy, mint a Hosszú alkony esetén is, a gondolatokat ébresztő titokzatosság és a képekben rejlő, de valójában megfoghatatlan feszültség okán. Azonban van egy nagy különbség a Másnap és a Hosszú alkony között. Míg a korábbi a televízió képernyőjén is szinte teljes élményt adott nézőjének, addig a Másnap a tágas horizontjaival, széles látképeivel és a napégette mély tónusú színeivel, a fojtogató hanghatásaival csak a moziban adja a teljes audiovizuális élményt.” Janisch filmjeinek fontos eleme a képi világ, és az, hogy figurái szélsőséges helyzetbe kerülnek, egy ismeretlen környezetbe, ahol minden bizonytalanná válik, ahol semmi sem ugyanolyan, mint megszokhattuk. A külvilág fenyegetővé válik, amiatt, hogy a néző érzi, valamiféle furcsa, vészjósló dolog következik. A Másnapban eleinte úgy tűnik mindenki bolond, csak főhősünk nem.

Janischt leginkább egzisztencialista kérdések foglalkoztatják, s Hitchcockhoz hasonlóan a bűn, s annak működésmechanizmusa érdekli. „Az ember a hétköznapokban nem foglalkozik a morállal, bűnnel, vagy bűnbe eséssel, azzal, hogy ő is kerülhet olyan helyzetbe, hogy bűnös lesz. Rendszerint azt gondoljuk magunkról, hogy stabil morális helyzetben vagyunk, a mi életünk megingathatatlan. Tisztában vagyunk azzal, mi az igazság, mi a morál vagy azzal, mi a jó. Aztán jön egy olyan szituáció, amely rákérdez arra, hogy ki is vagy te valójában, és akár nagyon nagy meglepetések is érhetik az embert. A bűn mégis inkább, a közösség és egyén viszonylatában érdekelt, hogy egy közösségi akarat hogyan csapódik le egy egyéni akaratban, aminek az egyén nem tudja az okát. Engem nagyon foglalkoztatott a gonoszság vagy a rossz filozófiája, hogy hol kezdődik a bűn, a bűn története érdekel. A Másnapban is a dolog tragikus természetrajzára akartunk rávilágítani, és arra, léteznek bonyolultabb ok és okozati összefüggések.”

A trilógia vége - részlet a Másnapból

Janisch Attila művészete nehezen behatárolható, miközben műfajfilmi zsánereket használ filmjeiben, időről, valóságról, létről és nemlétről gondolkodik. Egzisztencialista kérdéseket vet fel, helyszínei és filmjei egyetemes érvényűek, történetei bárhol játszódhatnának. „Furcsa helyzet alakult ki, mert én horrorfilm rendezőnek gondolnám magam, ma mégis inkább hard-core művészfilmesnek számítok, ami szerintem egy vicc. A világ nagyon elmozdult, és szerintem nem a jó irányba. Az a fontos, hogy tudd, a divat szerint csinálsz-e filmet, amit elvárnak tőled, vagy aszerint, amit gondolsz a világról. Hiába az a trend, hogy minél több vér legyen, vagy minél lineárisabb legyen a film, nekem egész máshol van az érzékenységi szintem. A film abból áll össze, hogy mit gondolsz a világról, abból, hogy egy ember hogyan gondolkodik.”