Adódik azonban egy megkerülhetetlen kérdés: mi köze van az árnyjátéknak a monokróm képekhez, a József-történetnek a szexuális megaláztatás történetéhez? A két stílusréteg ütközetésének nyilvánvaló rendezői célja, hogy kizökkentse a nézőt az archaizálás, a mesei-mitikus fogalmazásmód keltette kellemes ernyedtségből, az izgalmas átértelmezés ellenére még mindig távolinak tetsző bibliai történetek önfeledt szemléletéből. Nincs mese - a szó szoros értelmében sem: ezek az ősrégi mítoszok a legkorszerűbb technikával, haditudósításszerűen rögzített jelenre (is) vonatkoznak. A testvérei által lecsupaszított és verembe vetett, három napig ott senyvedő József nemcsak a megfeszített és sziklasírba temetett Krisztus, hanem a mában játszódó jelenetek lemeztelenített és megalázott szexrabszolgája is egyben. Ahogy Józsefet egy marék dohányért adják el testvérei a cigányoknak, ahogy Krisztust harminc ezüstpénzért árulja el Júdás, úgy adják-veszik bagóért a fiatal nőt is a leánykereskedők. De vajon feltámad-e a ma embere is a halálból, ahogy feltámadt József és Krisztus? Nincs egyértelmű válasz. Az értelmezés kulcsa egy felismerhetetlen, rejtélyes kép, ami a riportszerű felütés után elkezdődő szemcsés felvételek élén, majd a film befejezéseként mered ránk. Ez a rossz felbontás vagy a túlzott közelség miatt azonosíthatatlan folt (talán egy mozgó szem?), „aki” kimondja az utolsó szót a filmben. Az újszövetségi utalás arra enged következtetni, hogy nem pusztán a kamera vagy a rendező, akinek kedvére a bábok játszanak, és aki ítéletet mond e játék felett, hanem maga az Isten. Minden szenvedés, minden kín ezért a hallgatag Istenért van, aki, minden bizonnyal, hisz’ mi másért tenné, mulatságát leli a részvétlen tekintete előtt zajló emberi színjátékban. Akár így van ez, akár tévednék ebben a kompetenciámat meghaladó kérdésben, nekem, halandó nézőnek, fájdalmasan szépnek tetszik ez az egyetemes mozgóképjáték.