Létezik egyfajta ízléstermészet, amelynek számára semmiben sem lehet a vonzerő egyedüli vagy részforrása maga a bizarrság, de amely mégis bármely dolog irányában lehangolódik bármiféle tipikus jelleg teljes diadalától. Efelől az ízlés felől nézve az mondható, hogy a vonzerő különös összetétele, vagy ennek nehezen meghatározható volta feszítően járul hozzá mértékéhez, valahogy úgy, ahogyan hangszín-hatások a hangmagasság emelkedésének, vagy a hangerő növekedésének a benyomását tudják kelteni. Innét tekintve nem kérdés, ki a filmtörténet legjelentősebb amerikai illetőségű rendezője: az 1999-ben sírbaszállt Stanley Kubrick az. Maga a jelzett ízlés azonban sehol a világon nincs koronázó pozícióban.
Az itthoni szerzőktől való, és egyáltalán a magyarul hozzáférhető Kubrick-irodalom ’99 előtt elborzasztóan véznácska volt; azóta nagymérvű feldúsulási folyamat zajlik. Művész-biográfiát Kubrickról itthon először folyóirat közölt – Vincent Lo Brutto angolul ’98-ban publikált munkájának nagy részét olvashattuk folytatásokban a Filmvilágban, kiegészítve hazai filmelemzések és az életművet áttekintő, illetve ennek egyes szakaszairól szóló tanulmányok sorával –, ezévben pedig az Osiris könyvkiadó jelentetett meg ilyet, Zalán Vince szerkesztésében, Simon Vanda fordításában. Immár tehát a Lo Brutto-könyvnél alig kevésbé terjedelmes John Baxter-féle monográfia is (londoni kiadása: 1997) a kezünkben van. (És ne feledkezzünk meg a Metropolis 2002/2-es Kubrick számáról, és Csontos István Pergő Képekben - XXXI./1-2. -megjelent Kubrick portréjáról sem.)
A két kubrickológia, Baxteré és Lo Bruttóé igen hasonló felfogású: a tárgyalt alkotó személyét nem az egyedi művek felől, hanem elsősorban a filmcsinálási processzuson át közelítik meg, víg olvasmányossággal. Kubrick zsarnoki életét és művét mint zűrös forgatások sorának történetét igyekeznek feltárni: ebben a történetláncolatban, hegyvonulattá összeálló, összevissza csillogó adattörmelék-tömkelegben gondolják megragadni. Egymást nem haladják meg szinte semmiben sem, információanyaguk is nagyobbrészt átfedésben van. Mármost mégsem fölösleges, nem is untató az előbbi fejezethalom után az utóbbit, vagy az utóbbi után az előbbit elolvasni, sőt, a két monográfia összeolvasandó, épp így a leghasznosabb a Kubrick-imádók és a Kubrick-filmkollekcióra most kinyíló érdeklődők számára. Ez az összeolvasás kiokosít a filmészeti tények és tényszerűségek (faktoidok) viszonyának természetéről is. Sűrűn átélhetjük az adatok irizációjának jelenségét, amint egy-egy már ismertnek vélt Kubrick-faktum más összefüggéseket mutat, más fénytörésbe kerül, más értelmet kap attól, hogy Baxternél nem ugyanazokat az adatszerű mellék-mozzanatokat vonzza maga mögé, maga köré, mint Lo Bruttónál, és amint más-más mellék-információkat érzünk itt és ott kiemelt adatokká erősödni. Együttesen vázolják föl a megíratlan ’nagy Kubrick-könyv’ körvonalait.
Ez az általuk akarva-akaratlan elképzeltetett szakmunka természetesen nem valamiféle ’legigazibb Kubrick’ végső marokrafogása lenne; valószínűleg kihívna egy ellenkönyvet, talán még jobbat. Csupán arról van szó, hogy legalább néhány szövegszázalék erejéig gazdag mögöttes kidolgozású érdemi kijelentésekből strukturálódnék a szerző által nyújtott Kubrick-kép. Baxter idézi például Winston Churchillt, aki respektálható okokból életében mindössze egyetlen olyan reflexiót eresztett meg, amely Kubrickra vonatkozott. Akkor azt a rövid, de rejtekajtós megjegyzést tette, hogy A dicsőség ösvényei „bármely más filmnél közelebb került ahhoz, hogy megragadja az első világháború hangulatát”. Hangulatát! Ennek a Churchillnek nem lehetett kicsi a tudatterjedelme. Baxter is közel kerül ahhoz, nem is ritkán, hogy ilyen értékű kijelentésekre jusson (először amikor a zsenge korú Kubrick elbűvölően nyomasztó építészeti térkörnyezetét mutatja be a bronxi W. H. Taft Középiskolával a középpontban). Közel, egyre közelebb…aztán, monográfiája vége felé, már egyre távolabb.
John Baxter: Stanley Kubrick
Osiris, 2003, 456 old.
Szívesen elolvasnád olcsóbban? - Klikkelj ide: Bookline.hu
