Az evés talán a legszexibb dolog a szerelem után, nem véletlen, hogy a film is számos alkalommal középpontba helyezte. A táplálkozás aktusán keresztül szinte minden egyetemes emberi tapasztalatról lehet beszélni – Marco Ferreri A nagy zabálásban a kapitalizmus kritikáját fogalmazza meg, Huszárik a Szinbádban az emlékezés természetét ragadja meg általa, Stanley Tucci a Big Time-ban pedig a főzést mint kommunikációs formát mutatja meg, hogy csak egy pár emlékezetes példát említsünk. Tran Anh Hùng ez utóbbihoz kapcsolódva az evés-főzés-fogyasztás szentháromságát egyfajta nyelvként és önkifejezésként értelmezi.
A 19. században játszódó filmben „a gasztronómia Napóleonjaként” emlegetett Dodin (Benoît Magimel) és szakácsnője, Eugenie (Juliette Binoche) viszonyába tekinthetünk bele. Főznek, esznek, egymást etetik vagy barátaikkal vacsoráznak, és közben szenvedélyes, de kimért szerelemmel szeretik egymást. A férfi szeretné feleségül venni a nőt, de Eugenie még Dodinnél is jobban szereti a függetlenségét, így nagyon későn, de végül beadja a derekát. De akárcsak egy szelet belül jéghideg, kívül forrón krémes fagylaltsütemény, az idill sem tart örökké: kiderül, hogy Eugenie halálos beteg.
Tran Anh Hùng filmjének szinopszisát leírva egy B-kategóriás melodráma vázlata sejlik fel, de a rendező tudatosan kerüli ki az ilyesfajta alkotások kátyúit. A szenvedély íze elsősorban nem egy romantikus film, hanem egy meditáció, óda az ételhez és ezáltal az élethez is. Itt a gasztronómia nem kevésbé alkotómunka mint a képzőművészet, Eugenie és Dodin mint két impresszionista festő alkotnak, festék helyett a természet és az évszakok ajándékait használva.
Az első jelenetben a két szakács és segédjeik úgy sürögnek a konyhában, mintha egy megkoreografált táncot lejtenének: egymás mozdulatait segítve, csendben, csak a legszükségesebb szavakkal. Az ellenfényben gyönyörűen gőzölgő forró levesen túl mindenféle giccset nélkülöz a jelenet, itt még nincsenek nyálcsorgató közelik, lassan, ráérősen érkezünk meg Dodin konyhájába. A nyitány hosszából már érezhetjük, hogy ennél sokkal több nem fog történni, és teljesen rendben van ez így. Barátok jönnek-mennek, fehér kendő alatt cuppogtatják az alkoholba fojtott kerti sármányt, fiatal és ígéretes szakácstanonc érkezik a kúriába, de közben mi sem fontosabb annál, hogy fő a leves, nőnek a zöldségek, és két ember szereti egymást.
Amilyen alaposan és hosszan bemutatásra kerülnek a valóban mesterien elkészített fogások, annyira keveset látunk az Eugenie és Dodin közti intim szerelmi viszonyból. A férfi sokszor átlopózik a nő szobájába, de mindig a kamerára csukja az ajtót. A rendezői gesztus egyértelmű – a két szereplő közti intimitást az egymásnak készített ételeken keresztül kell megértenie a nézőnek. A film is úgy kommunikál velünk, ahogyan ők beszélnek egymással: ízek, illatok, textúrák és mély figyelem által.
A 2000-es évek klasszikusában, a Csokoládéban láthattuk, hogy az étkezés erotikájának kevés jobb tolmácsa van Juliette Binoche-nál, aki egy kis konzervatív francia faluban indított forradalmat csokis bonbonjaival, és nem mellesleg Johnny Deppet is elcsábította. A színésznő szépsége Hùng filmjében is erősen exponálódik, mégsem fetisizált, a hangsúly inkább a belőle áradó karizmán van. Binoche könnyedén átadja Eugenie visszafogott, mégis magabiztos kisugárzását, minden mozdulatából árad az érzékiség és egyfajta könnyed méltóság. Eugenie-t legtöbbször a konyhában és a kertben látjuk, alig beszél, ehelyett főz, kóstol, kísérletezik s bár mindenki körülötte akar lenni, mégsem ebédel a vendégekkel. Meg is indokolja, hogy miért: szavak helyett az ételeken keresztül kommunikál, a főzés aktusán keresztül fejezi ki magát.
Egyszerűsítő olvasat lenne azt állítani, hogy Dodin a befogadó, Eugenie a művész, mert mindketten alkotnak, kölcsönösen inspirálják egymást. Csodás és végtelen ideig nézhető párost alkotnak, érett szerelmüket a közös szenvedélyükön túl a köztük lévő bizalom táplálja. A szinte tapintható intimitás nemcsak színészi érdemük, hanem közös múltjuk hozadéka is: Binoche és Magimel ugyanis egy párt alkottak, s bár van egy közös lányuk, évek óta nem dolgoztak együtt. A színésznő több interjúban is azt nyilatkozta, hogy a film segített a közös múltjukkal való megbékélésben, ráadásul olyan dolgokat tudtak megosztani karaktereik által, amit civilben nem sikerült.
A szenvedély íze spirituális film, annak ellenére, hogy egy szó sem esik benne sem hitről, sem vallásról. Csendjei, a filmzene nagyon óvatos használata és a narratíva háttérbe szorulása meditatívvá teszi, de a finom humora és a karakterekből sugárzó joie de vivre miatt végig légies és nagyon könnyen befogadható marad. A természet ciklikusságával való szimbiózis fontos üzenet, ami egyfajta metaforaként is működik. Az étel tisztelete a természet tisztelete, egyszersmind a halál elfogadása. Eugenie egy haldokló nő, mégis nála kevesen szeretik jobban az életet. „Élete nyarán” hagyja el a földi létet, s bár Dodin nehezen tud tovább lépni, a friss energiák és az új ízek újra lendületbe hozzák. S bár minden halandó, a szenvedély miatt forog a világ tovább. Annak forrása pedig lehet életünk szerelme, de egy egyszerű vajban sült omlett is.
