Míg a Frusztra a rendszerváltással ki nem vesző diktatórikus magatartásformát, a sorozatcímadó rövidfilm pedig az elmúlt két évtized egy jellemző figuráját vizsgálja, addig a Május-június a kábítószer áldozatairól és érintettjeiről, a Barbárok város és vidék egyetlen családon belül is kiéleződő ellentétéről szól. Láthatjuk tehát, hogy a kisfilmek egyike sem éppen szívderítő: a fiatal alkotók egyáltalán nem látják rózsaszínben jelenünket, melynek pedig húsz évvel ezelőtt megadatott a lehetőség a változásra, a fejlődésre – a „hajónaplók” azonban nem arról tanúskodnak, hogy éltünk volna ezzel a lehetőséggel.
Nagy Viktor Oszkár Hajónaplója ezt a kritikát egyetlen személyen keresztül fogalmazza meg: a film egy olyan író kíméletlen portréja, aki a kilencvenes években politikai kalandokra adta a fejét, és akitől legutóbb hét évvel ezelőtt jelent meg bármi is, a múltbeli dicsőségen mégis elég szépen eléldegél kényelmes kertes házában, drága terepjárójával és saját vitorláshajójával, sőt a mai napig díjakat söpör be munkásságáért. Az önmagunkkal való szembenézés kényszerét és az önmagunk előtt való lelepleződést taglaló darab ugyan alaphangon nem abszurd hangvételű, de a fent említett abszurd itt is markánsan megjelenik – egy alkalommal például teljesen váratlanul egy vadidegen pár bukkan fel a főhős hajóján.
Egyetlen erősen abszurd jelenet alkotja a gerincét Bagota Béla Frusztrájának (a nyaraló családjához igyekvő rajztanárt a vonaton elvakult, erőszakos menedzserek támadják le, akik egy Frusztra nevű személyiségfejlesztő tréningre igyekeznek – elnyomó viselkedésük a férfi egy gyerekkori, úttörőtábor-beli kalandjával kerül párhuzamba); az irrealitást ebben a kisfilmben ráadásul az animációs betétek és életre kelő rajzok is erősítik. Némi cinikus humor csillan fel a Miklauzic Bence rendezte Barbárokban, de ettől még nem lesz kevésbé kiábrándult. Úgy tűnik, az alkotó már lemondott egy húsvéti családi összejövetel életszagú szituációjában megjelenő hőseiről, akik fejben saját maguk bélyegzik abszurdnak és lehetetlennek a helyzetet, amibe kerültek, jelesül azt, hogy gyilkos járhat köztük – hiába kapnak róla megdönthetetlen bizonyítékot. Végül pedig az abszurd elemeket a többi Hajónapló-filmtől eltérően nélkülöző Május-június Mátyássy Árontól egy konszolidált középiskolai tanárnő és egy kallódó fiatal drogos lány párhuzamos, de összetalálkozó sorsával szomorú lenyomatát adja annak, hogy a kábítószerrel bárki kapcsolatba kerülhet – ha nem is használóként, de valamilyen módon értintetté válhat.
A felütés nélkül kezdődő és csattanó nélkül záródó Május-júniuson kívül az Ünnep példázza legjobban, hogy az idei Szemle-kisfilmek közt elsősorban nem egyetlen, jól bevezetett és felépített poénra épülő, zárt és rövidségével is önálló kis világot alkotó műveket találunk, hanem valamely nagyobb részből kiragadott epizódokat. A két éve Gyengébb napok című munkájával díjat nyert Császi Ádám legújabb alkotásában egy házaspárt ismerünk meg, melynek tagjai szemmel láthatóan készülnek valamire, előkészítenek valamit. Hogy pontosan mi is ez, arra több utalás is történik, ráadásul már körülbelül a film felénél kiderül – nem ez volt tehát a csattanó; mindez csupán egyetlen kihasított szelet a két ember szenvedéstörténetéből.
Szintén a fent már körbejárt abszurd-vonalhoz csatlakozik a Vacsora Bálint Dánieltől, ami egyszersmind a szóban forgó dedramatizálást, a drámai csúcspont ellen való működést is teljesíti. Az egyetlen abszurd, magyarázat és következmény nélküli epizódot bemutató kisfilm felénél ugyanis egy olyan váratlan esemény szakítja félbe az addigi hétköznapi történéseket (egy pár bevásárol az aznapi vacsorához), hogy a néző csak les – eztán azonban a cselekmény továbblendül, és az egész bizarr közjáték reakció és levezetés nélkül marad, mintha meg sem történt volna. Hogy mennyire hiányolnunk kell idén a csattanós formát, a frappáns lezárást, a végső poént, az a Dési András György – Móray Gábor alkotópáros művében a legfeltűnőbb, akik korábban éppen a csattanós A pofonnal hívták fel magukra a figyelmet. Az utolsó képben az idős fodrásznő jó barátja, a fiatal, sztorizós kedvű fotós eltűnésére és boltjának feldúlására a magyarázat flash-backben tárul elénk, melynek végén meg is kapnánk a csattanónkat – csakhogy végül az elejével keretet alkotva a történet önmagába tér vissza, szomorkás kódát helyezve a jól felépített, tragikus történet mögé.
A K2 és K3 blokkban három kísérleti film is helyet kapott, melyek nehezen vethetők össze a kisjátékfilmekkel (ami a győztesek kiválasztánál okozhat gondokat), sőt egyikük értelmezési problémát is felvet. Míg az Exitium – A pusztulás hangjai (Ritmusok V.), Sopsits Árpád műve és a Félálom című Lichter Péter-munka viszonylag világosan érthetően tárja elénk experimentális mondandóját (előbbi háborús archívokat, az azokra írt zeneművet és alkotója sorsát tükrözteti egymásra, utóbbi a felszínes alvásból, szunyókálásból való fel-felriadás és a filmszalag pergése közé von párhuzamot), addig a Hegedűs 2 László korábbi alkotásainál (Mozzzart, 1Kávé) is kevesebb fogódzót nyújtó A 3Testőrt nehéz megfejteni. Hogy a számítógépes grafikával megjelenített, modern, öltönyös testőrök, a „Hogy múlik az idő” felirat és a hímzett háttér előtt feltűnő rokokó (?) hölgyek arra akarnak-e utalni, hogy milyen nagy változásokon ment keresztül az évszázadok során a ’testőr’ fogalma – talán sosem derül ki. S hogy hol vannak a korábbi Szemlék humoreszkjei, a Szalontüdő, A hangya és a tücsök nyomdokaiba lépő darabok vagy a kegyetlen csattanójával is ütős Türelem utódai? Talán a többi kisfilmes blokkban…
