Örvendetes jelenség, hogy az abszurd idén is felütötte a fejét a rövidfilmes mezőnyben. Ahogy azt Örkény egypercesei is ékesen bizonyítják, a hagyományos nézőpontok kiforgatása és kanonizált klisék fejük tetejére állítása kiválóan edzik a hétköznapokba belefáradt szemünket a rossz beidegződések felismerésére és az új értékek megpillantására. Külön érdekesség, hogy ezúttal mindkét film, mely ezen a csapáson halad, a népi kultúrából bontja ki sajátosan groteszk világát. Az abszurd birodalmában igencsak otthonosan mozgó Buharov testvérek Jancsika és a Libuskák-ja például olyan hatást kelt, mintha valaki egy durva LSD-trip során próbálna meg magyar népmesét olvasni. A szándékoltan primitív animáció és a végletesen csapongó szöveg állandó ütköztetéséből egy olyan (szabad) asszociációs játéktér jön létre, melyben a néző kedvére kószálhat a különböző értelmezési lehetőségek között. A könnyen summázható tanulság tehát ezúttal elmarad, de ennek hiányáért bőven kárpótol minket a szürrealista látomás sodró lendülete.
Hasonló úton jár Zánkay Piros filmje, a a Kocsonyaember is, mely jellegzetesen tengerentúli műfajokkal oltja be a népmesei ihletettségű alapszituációt. A falusi öregasszony magányából születő zselégyermek történetében ugyanis lépten-nyomon felbukkannak a biohorror és a politikai paranoia-thriller bevett elemei, de ez a kissé eklektikus zsánerkoktél szellemesen olvad egységbe a tragikomikus finálé során.
A groteszkben pácolt népmesék után persze az urbánus közegbe is elkalauzolják nézőjüket a két szekció rövidfilmjei. A Stricik például a címben is megjelölt szakma rejtelmeibe igyekszik bepillantást nyújtani, de messze elmarad ezen a téren a két évvel ezelőtt díjazott Gyengébb napoktól. Géczy Dávid, a 2007-es Hangárhoz hasonlóan, ezúttal is Tarantino és Guy Ritchie gengszterfilmjeit imitálja, de képtelen az alvilágnak azt a posztmodern romantikáját akár csak töredékeiben is megidézni, mellyel rendezői példaképei világhírre tettek szert. Hiába tehát a nagy buzgalommal átemelt formai megoldások tömkelege, izgalmas karakterek, alaposan kicentizett szövegek és valódi stílus híján nem marad más a filmből, mint szex, erőszak és trágárság kínos egyvelege.
Nagyságrendekkel izgalmasabb képet nyújt a társadalom perifériájáról Nagy Dénes Riport című alkotása, melyben egy naivnak bizonyuló szociológuslány pillant bele a kiszolgáltatottságtól elvadult emberi lélek legmélyebb bugyraiba. A hosszúra nyújtott arcközelikkel is kiemelt remek színészi alakítások, a példaértékű történet, valamint az egyszerre szikár és szimbolikus erejű beállítások adják a film fő értékét.
A rendkívül tudatosan komponált képi világ szúr szemet először Az Úr elköszön című rövidfilmben is. Nemes Jeles László és Várkonyi Tímea veretes Dosztojevszkij-adaptációja tulajdonképpen kosztümös filmbe csomagolt egzisztencialista vívódás, egy saját kegyetlenségében kéjelgő antihős végeérhetetlen kálváriája. Az operatőri munka mellett a lassan csordogáló jelenetekből építkező atmoszféra és az elliptikus cselekményszerkezet is a film erényei közé tartozik, de a pasztellszerű képekbe kissé nehezen szervesülő narrációk és párbeszédek miatt az a néző érzése, mintha olykor túlzottan támaszkodtak volna az alapmű ismeretére az alkotók.
Két kamasz különös egymásra találását mutatja be az Éjfél, melyből megtudhatjuk, hogy az iskola éjszaka sokkal több izgalmat rejt, mint napközben. A tanári elvárásoktól és diákrivalizálástól megszabadított épület csendjében bepillanthatnak egymás hivatalos maszkja mögé a fiatalok, és ez egy erős kapcsolat alapjait fekteti le közöttük. Kárpáti György Mór filmjét nézve a kiváló színészi alakítások és az életszerűen bukdácsoló párbeszédek megérintik a nézőt, még ha a valódi katarzis el is sikkad végül a kihalt folyosókon.
Persze az egyetlen csattanó köré komponált kisfilmek sem hiányoztak a mezőnyből. A Scorsese Lidérces órák-ját idéző Otthon (Lakos Nóra) például egy őrült éjszaka valóságos eseményáradatán vezeti keresztül gyanútlan főhősét, hogy reggel egy idegen pizzafutárral az ágyában és rendőrökkel az ajtajában ébredjen. Bár a kissé halovány alapötlet nem vinné el a hátán a cselekményt, a jópofa gegek sorozata mindvégig fenntartja a néző szimpátiáját a film iránt.
Hasonlóan bájos kis darab Richter Nóra filmje, az Óra, mely egy éppen számolni tanuló kislány szemszögén keresztül mutatja be az élet nagy ellentmondásait. Az animációs betétek és a film zaklatott ritmusa nagyszerűen erősíti fel a gyerekszemszög érvényességét, a zárókép után pedig garantáltan minden felnőtt lelkifurdalást fog érezni, mivel ráébred a józanul gondolkodó gyerekek teljes összezavarásában vállalt bűnrészességére.
