Eddigi munkáiban is erőteljesen foglalkoztatta a halál és az elmúlás gondolata, ezúttal pedig egy haldokló rákbeteg férfi (James Norton) a főhőse, aki ablakmosóként dolgozik, és kisfiának (Daniel Lamont) igyekszik megtalálni a legmegfelelőbb nevelőszülőket. A tragikum forrása adva van: nem elég, hogy egyedül neveli kisfiát, és szűkös fizetésből kell kijönniük, még saját halálának ijesztő közelségével is szembe kell néznie, és utolsó erejével jövőt biztosítania a kis Michaelnek.
A film legnagyobb rizikója a témaválasztás. Ennek a meglehetősen nyomasztó és érzékeny kérdéskörnek a feldolgozásakor könnyű beleesni a hatásvadász megoldások csapdájába. Az örökbeadás viszont a karakterek, a dialógusok és a képi világ terén is letisztult, emberközeli és életszerű. Kerüli a drámai csúcspontokat, és finoman kivitelezett apró részletekben oldja meg a hatáskeltést.
A főszereplő apuka, John nem csak egy üres szimbólum, aki egy betegséget vagy élethelyzetet képvisel, hanem (többek között James Norton lehengerlő alakításának köszönhetően) önmagában is izgalmas, rétegzett karakter. Nehéz sorsú, társadalmilag perifériára szorult, de melegszívű, erkölcsileg stabil munkásember, ahogy kemény vonásaiból és beszédstílusából is kirajzolódik. A végsőkig a fiáért él, és igyekszik hátrahagyni önmagából valamit, miközben egyre nagyobb fájdalmaival küzdve versenyt fut az idővel. Megható jelenet, amikor egy „emlékdobozba” gyűjti munkája és hétköznapjai önmagukon túlmutató tárgyait, és egy tucat levelet ír fiának élete különböző szakaszaira. A nevelőszülők közti válogatás pedig idegőrlőbb feladatnak bizonyul, mint ahogy elképzelte, hiszen kiderül, hogy nem létezik tökéletes választás.
A jelentkezőkkel való beszélgetések, családlátogatások bővelkednek megható pillanatokban, azonban meglepő módon legtöbbször a feszültség oldását célozzák. Már-már nevetségesen alkalmatlan párokkal találkozunk, akik közül némelyikre „egy nyulat se bízna az ember, nemhogy gyereket”. A legtöbben önmegvalósítani szeretnének az örökbefogadáson keresztül, de akad túl nyüzsgő, és túl jómódú család is. Ezek a nemegyszer ellenszenves figurák metsző gúnnyal vannak ábrázolva, és a történetbe abszurd, ironikus epizódokat csempésznek.
A nevelőszülők mellett a másik központi probléma, hogy hogyan is mondhatná el hároméves kisfiának John a saját halálhírét. Akármennyire is szeretné megóvni őt a tragédia traumatizáló hatásától, ráébred, hogy muszáj valahogyan közölnie vele, mert hallgatással vagy féligazságokkal csak nagyobb kárt okozna. A film sikeresen elkerüli a csöpögős érzelmességet, és helyette visszafogott, minimalista eszközökkel tárja elénk a drámát. A hétköznapokból kiragadott helyzetekkel és keresetlen mondatokkal képes könnyeket csalni a szemünkbe. Talán paradoxonnak tűnhet, de pont azáltal tud sokkal elemibb módon hatni érzelmeinkre a történet, hogy nem tolja túl a drámát.
Vizuális stílusa a minimalista esztétika jegyében hasonlóan letisztult. Marius Panduru operatőr legtöbbször kézikamerát használ, melynek lendületét egy-egy rögzített beállítás statikus képe töri meg. A végeredmény az ellesettség érzetét kelti, és tovább erősíti a film realizmusát. Találkozunk nyugalmat sugárzó életképekkel is, melyek lassítják a cselekményt, és ezáltal a történet kellően levegős marad, nem terheli túl a téma súlya.
A készítők egyik legnehezebb feladata lehetett a kis Michael castingja, és Daniel Lamont tökéletes választásnak bizonyult. Ez kétségtelenül a film egyik legnagyobb erénye, egy hiteltelen gyerekszereplő rányomta volna a bélyegét az egész élményre. Az első filmszerepét játszó kisfiú nemcsak aranyos, hanem nagyon természetes is a vásznon. Minden reakciója, és mondata manírok nélküli, ösztönösen belőle árad. Nagy kérdés, hogy jeleneteinek mekkora része volt spontán, és mennyi előre megírt. Az egyetlen zavaró tényező Michaellel kapcsolatban, hogy már szinte túl jó gyerek. Csendes és visszafogott, az apjával való kapcsolatában alig van zökkenő. A film második felében érkezünk el az egyetlen látványos kiborulásához, ami végre kielégíti ezt az első perctől kezdve érlelődő nézői igényt.
Uberto Pasolini filmje ízléses és hatásos alkotás egy univerzális üzenettel, amely kortól és élethelyzettől függetlenül belénk vésődik. John és Michael figuráját napokig-hetekig visszük magunkkal, miközben saját frusztrációink egy részét talán már ott is hagytuk a vetítőteremben. Az örökbeadás lelki tisztítókúra, az év egyik legszívszorítóbb moziélménye.
December 23-tól látható a magyar mozikban. Kísérőfilmként a Dűne című magyar animációs rövidfilmet vetítik.
