A Lara alapján Jan Ole Gerster nagyon rokonszenves módon szemléli a világot. Éles szemű, pontosan rá tud mutatni az emberek hibáira, ugyanakkor szeretettel és türelemmel viszonyul hozzájuk. A hatvanadik születésnapját ünneplő, családja összes tagjától elhidegült címszereplőt csak pár ecsetvonás választja el attól, hogy szörnyetegnek hívhassuk, a rendező azonban nem a leegyszerűsítésnek, hanem a mélyre hatoló pszichológiai drámának a híve. Így őszintén lehet annak szurkolni, hogy Lara legalább most – fia teltházas koncertjének a napján – levetkőzze kiállhatatlan, rideg modorát, és közelebb kerüljön a hírnév kapujában álló gyermekéhez.
Az Oh Boy-hoz mindenképpen hasonlít abban a film, hogy itt is rengeteget sétálnak Berlinben, de a Lara képei sokkal kimértebbek, ügyesen hangsúlyozzák ki a főszereplőnő személyiségét. Lényegében önmagát próbálja meghaladni az anya, de eközben legalább annyit hibázik, mint ahány szimpatikus gesztust gyakorol. Felvásárolja az összes jegyet, ami a koncertre maradt, és a régi munkatársainak adja oda, de eközben érzéketlen és bunkó módon viselkedik a szomszédjával, aki gyengéd érzelmeket táplál iránta.
Corinna Harfouch a Lara című filmben (fotó: KVIFF)
Lara belső harca minden egyes, akár hétköznapinak is mondható jelenetet feszültséggel és téttel ruház fel; a mellékszereplők is egytől-egyig emlékezetesek az anyával való drámai vagy éppen humoros interakciójuk miatt. Ritkán látni ilyen filmet, amiben az összes apró rezdülésre érdemes odafigyelni, ezen felül pedig olyan kérdéseken rágódhatunk, mint hogy egy szülő zsarnoksága igazolható-e azzal, hogy a gyerek a választott hívatása egyik legjobbja lesz? Vagy hogy megnyomorítja-e azzal a szülő a gyerekét, ha a saját álmait erőlteti rá?
Ha ez egy hollywoodi produkció lenne, akkor a fiú koncertje tökéletes alkalmat adna arra, hogy anya és gyermeke egy szívszaggató párbeszéd végén egymás karjaiba omoljanak. A Lara azonban őszintébb és realistább film ennél, nem kelti azt a hamis látszatot, hogy egy nap alatt minden sebet be lehet gyógyítani. Megnyugtató happy end helyett egy továbbgondolásra érdemes, őrjítően komplex, szeretettel, haraggal és irigységgel teli anya-fiú kapcsolatot tár elénk, amely a saját életünkre nézve is hordozhat tanulságokat. A vetítésen a rendező arra kérte a közönségben helyett foglaló anya-fiú párosokat, hogy álljanak fel, majd nekik ajánlotta a filmet. Egyedül ülve is mélyen megindított a Lara, de azt hiszem, úgy még inkább intenzív élmény lehet, ha anya és fia együtt nézik meg, és utána van bátorságuk ahhoz, hogy kibeszéljék a látottakat.
Jan Ole Gerster a Karlovy Vary-i filmfesztiválon (fotó: KVIFF)
Bármilyen díjat is fog kapni a versenyprogramban szereplő Lara, azt meg fogja érdemelni. (Arra gondolni sem merünk, hogy a zsűri esetleg nem veszi észre, mennyire csodálatos filmmel van dolga.) A Larát játszó Corinna Harfouch mesteri módon jeleníti meg, mennyire nehéz lehet hatvan konokul végigélt év után kísérletet tenni egy élet megváltoztatására. Jan Ole Gerster pedig ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy egy kiváló stílusérzékű, árnyalt karaktereit nagy odafigyeléssel mozgató rendező. Bármi is lesz a harmadik nagyjátékfilmje, meg fogjuk nézni.
A fesztivál legnagyobb meglepetését a My Thoughts Are Silent című ukrán vígjáték okozta. A leírás alapján egy 25 éves hangmérnök szerencsétlenkedéseire készültünk, akinek a Kárpátokban kell állatok hangjait felvennie. Ehelyett II. Lajos magyar királlyal vette kezdetét a film, amint a végzete felé lépked a mocsárban 1526-ban. Majd magyar szerzetesek okoztak még nagyobb döbbenetet, egy kereskedő próbált rájuk tukmálni egy kétes hitelességű relikviát, Jézus tejfogát. A magyar nyelvű nyitójelenet után visszazökkent az előzetesen várt kerékvágásba a film, és a jelenkori Kijevben folytatódott a történet, mi meg egészen a lezárásig azon töprenghettünk, hogy jön ehhez az egész II. Lajos és a szerzetesek.
Andrij Lidagovszkij és Irina Vitovszka a My Thoughts Are Silent című filmben (fotó: KVIFF)
Az East of The West versenyszekcióban szereplő My Thoughts Are Silent tipikus elsőfilm, fésületlen, a dramaturgiája döcög, de ezek a hibák egy pillanatig sem számítanak frissessége, remek poénjai és a magával ragadó mesélőkedve miatt. Vadim (Andrij Lidagovszkij) élete nagy lehetőségének tartja, amikor a főnöke azzal bízza meg, hogy gyűjtsön állathangokat egy Kanadában készülő számítógépes játékhoz. Ha pedig egy ritka madár énekét is fel tudja venni, nemcsak sok pénz üti a markát, hanem még ki is utazhat a kanadai anyacéghez dolgozni. A srác hazautazik szülővárosába, Ungvárra, ahol nem várt nehézséggel kell szembenéznie. Az anyja nem elég, hogy közös strandolásra akar menni vele, még a hanggyűjtő körútjára is el akarja kísérni.
A helyi sajátosságokat kidomborító, kifejezetten szellemes kárpátaljai road movie válik a My Thoughts Are Silent-ből, amely ügyesen aknázza ki az anya és fia kapcsolatában rejlő humort. Vadim például birkatürelemmel tűri, hogy az anyja minduntalan ráüt a szájára egy csúnya szó hallatán. A gyámoltalan srác és a heves természetű nő egyaránt önálló életről álmodozik messze Ukrajnától, de közben elszakadni sem tudnak egymástól. Imádnivaló páros az övék, hiszen egyidejűleg képesek bemutatni, mennyire kibírhatatlan tud lenni a családtagok közelsége, ugyanakkor az is világosan kiderül, hogy pótolhatatlan és szeretettel teli a kettejüket összekötő vérségi kapocs.
A Filmvilág már írt arról, hogy van egy jelenet, amely gyanúsan hasonlít a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan egyik emlékezetes gegjére. A hangulatbéli hasonlóság az egész filmre igaz: Reisz Gábor és Antonio Lukics is egy gyámoltalan, az önállóságot még csak ízlelgető srácot tett meg főszereplőnek, és mindkét rendező kedveli a fanyar, elvont humort. Lukics különleges észjárására kiváló példa a féltékeny papagáj, amit csak úgy lehetett rikácsolásra bírni, hogy a kalitka előtt Vadim elkezdte csókolgatni a madár igencsak magányos gazdáját.
Antonio Lukics rendező (jobb oldalt) a vetítés utáni beszélgetésen (fotó: KVIFF)
A My Thoughts Are Silent felvillanyoz az eredetiségével, jókedvre derít és azt az érzetet kelti, hogy érdemes leülni pár sörre a rendezővel, tuti, hogy egy pihent agyú fickó. Az Ungvárról származó Antonio Lukics hasitasit, szürke pólót viselve lépett fel a színpadra, úgy nézett ki, mintha csak a közeli boltba ugrott volna le.
A teremből kifelé menet elkaptuk pár mondatra: a VAN-t nem látta, de felíratta a telefonjába az angol címét, illetve elárulta, némileg elkalandozva a témától, hogy vagy százszor járt már Nyíregyházán. Aggódott a nyitójelenet miatt, tőlünk tudakolta meg, hogy nyelvileg rendben volt-e. Megnyugtattuk, hogy tökéletes magyarsággal beszéltek a szereplők. Elmondása szerint beregszászi (vagyis kárpátaljai magyar) színészeket kért fel a két szerzetes és a kereskedő szerepére. És hogy miért pont ezen a nyelven beszélnek a nyitójelenetben? Olyan nyelvet akart, amelyet senki más nem ért, csak a magyarok.
