Mert amíg kint a tömött árkádok és cirádás épületek aljában forrásvízt szürcsölnek a főként orosz és ázsiai turisták, a kisváros 11 különböző mozitermében, majdnem megállás nélkül folynak a vetítések. Cannes szigorú kasztrendszeréhez képest a csehek elképesztően lazán és barátságosan kezelik a helyzetet: a sajtóvetítések mellett naponta három plusz jegy igényelhető, de a film előtt 5 perccel minden fesztiválpasszt viselő nézőt beengednek jegy nélkül is, ha pedig már a székek is elfogytak, a tűzvédelmi szabályokra fittyet hányva simán megengedik a földön ülést is.

Forrás: Karlovy Vary

Nincs szigorú táskaellenőrzés és hosszas várakozás sem a Skála belsejét idéző termálpalotába való bejutáshoz, ételt és italt is nyugodtan bevihet magával az ember és minden emeleten van bár. Rengeteg a szekció és mindent legalább háromszor vetítenek, így elég jól ki lehet sakkozni a programot, hogy ne marajdunk le semmiről sem, ami érdekel. Nem véletlenül hagyják ki sokan a Cannes-nal járó hisztériát, és inkább eljönnek ide ide egy hónappal később, hogy már az előzőleg megszűrt filmválogatást sokkal barátságosabb körülmények között nézzék végig.

Babis Makridis: Pity / Forrás: New Europe Film Sales

Csuja László Virágvölgyének East of the West-es premierjén túl én is azért jöttem, hogy a Berlinben és Cannesban kihagyott filmek egy részét pótoljam, és hogy párat elkapjak a januári Sundance felhozatalából is. Ilyen volt például a Pity (Oiktos) című alkotás is, ami egy újabb példánya az utóbbi években egyre nagyobb nemzetközi visszhangot kapó Greek Weird Wave-nek (szabad fordításban Fura Görög Filmek hulláma), melynek legismertebb alakja Yorgos Lanthimos, a Kutyafog, A homár és a tavalyi Egy szent szarvas meggyilkolásának rendezője.

A Pity, azaz a Szánalom Babis Makridis abszurd tragikomédiája egy jómódú ügyvédről, aki függővé válik attól, hogy mások sajnálatot tanúsítsanak irányába. A kómában fekvő feleségét ápoló férfi kettesben marad a tizenéves fiával, közben pedig a gyász, valamint a barátok és szomszédok felől érkező sajnálat beépül a napi rutinjába. Mindenki ott segít neki, ahol tud: a titkárnő ölelést, a tisztítós kedvezményt ad, az alsó szomszéd minden reggel narancstortával kopogtat az ajtón. Mikor azonban a feleség felébred és boldogan folytatódhatna tovább a közös életük, a zaklatott férfi nem tud mit kezdeni magával és tovább keresi a szánalmat kiváltó helyzeteket. Humoros és groteszk szituációk sorozatában dörömbölve követeli a reggeli tortát, a falon függő, megnyugtató festményt egy felkavaró darabra cseréli, de ennél sokkal brutálisabb és maradandóbb eszközöket is bevet, hogy a napi sajnálat-adagot megkapja. Ehhez párosul a Fura Görög filmekben elengedhetetlen neutrális (vagyis majdnem faarcú) színészi játék, pazarul megkomponált képek és a komplett elmebaj.

Wolfgang Fischer: Styx / Forrás: Karlovy Vary

Bogdán Árpád Genezisével egy berlini szekcióban, a Panorama Specialban szerepelt együtt Wolfgang Fischer Styx című kamaradrámája is. A film főhőse egy német mentőorvos (Susanne Wolff), aki egyedül vág neki egy vitorlás útnak a Földközi-tengeren, ahol gyakorlottságával és lélekjelenlétével sikeresen legyőzi a tomboló vihart, másnap viszont újabb akadályba ütközik – szembe találkozik egy menekültekkel teli halászhajóval. A parti hatóságoktól és a néhány mérföldre haladó teherhajótól hiába kér segítséget, mindenhol ellenállásba ütközik és őt is arra bíztatják a vonal túlvégéről, hogy ne lépjen közbe, ne próbálja megmenteni a láthatóan halálra ítélt embereket.

A film címe a görög mitológiából ered: Styx-nek hívják azt a folyót, ami a földet és az alvilágot elválasztja egymástól, Akhilleuszt is ebbe lógatják bele a sarkánál fogva. Utalás az élet és halál közti átmenetre, amivel nem csak a munkája során, hanem a tenger közepén is meg kell küzdenie. Tehetetlenségében messziről figyeli a hajót, de a vízbe ugró menekültek közül egy fiatal fiú (a kenyai Gedion Oduor Wekesa) olyan közel úszik hozzá, hogy beemeli őt és ellátja a sérüléseit. Ezzel a két világ is összeér a fedélzeten, a racionálisan gondolkodó, empatikus orvos, és a fiú, aki azonnal visszakanyarodna a halálra ítélt családjáért. A nő képtelen elfogadni, hogy a hatóságok semmilyen módon nem segítenek. Majdnem tíz éve áramlanak be a kontinensre menekültek milliói a szegénység és háborúk elől, de a fejlettebb országok 2018-ra sem képesek felülemelkedni a berögzült félelmeiken és szolidaritást mutatni velük. Erre emlékeztet a film, lebilincselő közelségből.

Desiree Akhavan: The Miseducation of Cameron Post / Forrás: Karlovy Vary

Az idei Sundance-en az egyik legnagyobb visszhangot Desiree Akhavan The Miseducation of Cameron Post című filmje váltotta ki. A 90-es évek elején, a fiatal tinilányt, Cameront (Chloë Grace Moretz) rajtakapják az érettségi banketten, ahogy egy kocsi hátsó ülésén a legjobb barátnőjével szerelmeskedik. Vallásos gyámja gyorsan cselekszik és egy ‘Isten ígérete’ nevű terápiás iskolába íratja, ahol az azonos neműekhez vonzódó fiatalokat próbálják ‘meggyógyítani’ (avagy angol kifejezéssel "pray away the gay"). 

Cameron szkeptikusan áll az új helyzethez, nem tartja magát betegnek, de a szigorú igazgató (Jennifer Ehle) folyamatos sulykolása benne is nyomot hagy, és vannak pillanatok, amikor el is hiszi, hogy benne van a probléma. Chloë Grace Moretz sose volt még ilyen izgalmas, de a film lelkét a többi karakterrel való megismerkedés adja – a sporttal kompenzáló lány, az apjának túl érzékeny vagy az aszexuális fiú – mind különböző módon próbálják megoldani a problémáikat, és még az is szerethető, aki valóban hiszi, hogy Isten kigyógyíthatja őt a “betegségből”. A legtragikusabb történet az igazgató öccséé (John Gallager Jr.), aki anno mintapéldányként szolgált a nővére tanításaihoz, és minden mosolya vagy jószándékú tanácsa mögött mély szomorúság és elnyomás rejtőzik. Cameron és társai drámát és humort keverve egy olyan zárt világba mutatnak betekintést, ami a mai napig szerte a Földön hirdeti az igét, közben pedig a másság bármely formáját a sátán művének tulajdonítja.