A Film.hu március 19-én OSZLIK A KÖD A FILMARCHÍVUMBAN címmel, „Nem szeméttelep” alcímmel „számolt be a Magyar Nemzeti Filmarchívum március 16-i „nyílt napjáról” (sajtótájékoztatójáról). Mint érintett, nem hagyhatom szó nélkül sem a sajtótájékoztatót, sem a beszámolót, hiszen nem kis dologról van szó – a filmesek alkotásairól, saját filmjeik sorsáról. A „nyílt nap” valódi célja ugyanis rejtve, igencsak „ködös” maradt az előzmények ismerete nélkül. Mert milyen ködről van szó tulajdonképpen, ami állítólag szétoszlott a sajtótájékoztatón? Hogy jön ide a „szeméttelep”? Kik használják szeméttelepnek az Archívumot? Milyen „szemétről”, milyen „kacatról” van szó? Csak nem a kollégák filmjeiről?
De igen, arról. Nézzük…
Gyürey Verának, a Filmarchívum ügyvezető (?) igazgatójának a „nyílt napon” elhangzott „archívumtörténeti” bevezetőjéből megtudjuk, hogy „a köteles példány rendelet csak 1998 óta vonatkozik az Archívumra: azóta jár a Magyarországon forgalmazott filmekből a kópiatulajdonos engedélyével egy megfelelő technikai állapotú kópia a gyűjteménybe.” Ha ez igaz lenne, hogyan került volna a Filmarchívum tulajdonába az a sok ezer magyar és külföldi mozgókép, amely ma a gyűjtemény törzsállományát képezi? A Magyar Filmintézet 1990-es prospektusa elárulja, hogyan: „1973-ban született meg az a művelődési minisztériumi utasítás, amely szabályozta a filmek kópiáinak, reproduktív anyagainak, fotó-, plakát- és írásos dokumentációjának kötelespéldány-szerű átadási rendjét.” /kiemelés tőlem/ És ezt nem más, mint az akkor már hivatalban lévő mai igazgatónő szögezte le! Ám már az elődintézetekre, a Magyar Állami Filmarchívumra, illetve a Magyar Filmtudományi Intézetre is vonatkozott valami hasonló jogszabály, hiszen mi, öregek, jól emlékszünk: az akkori archívumvezető, Molnár István mennyit küzdött, mennyit levelezett a MOKÉP-pel, hogy mind, rendben beérkezzenek a filmanyagok. Joggal hivatkozik is erre ugyanebben az 1990-es prospektusban az igazgatónő: a Filmintézet „a szó szoros értelmében a tűztől mentette meg… a kallódó nemzeti vagyont: a magyar filmek kópiáit és reproduktív anyagait…, mivel a gyári tűzoltók… „„tűzvédelmi okokból”” rendre selejtezésre ítélték az „„érdektelen”” filmeket, s így a gyűjteménynek pótolhatatlan veszteségeket okoztak.”
Nos, ma pontosan ilyen pusztításhoz adja ugyanő a nevét, csak az „érdektelen” jelzőt felváltotta a „szemét”, „kacat” főnév.
No, de folytassuk a legmélyebb ellentmondással. Itt van ez a szép frázis az igazgatónőtől: „A hangsúly azonban a szemléletváltáson van: annak az elismerésén, hogy a film a nemzeti kultúra része – meg kell őrizni, fel kell újítani, hozzáférhetővé kell tenni.” Majd következik ennek pontosan az ellentéte a Film.hu tolmácsolásában: „Gyürey Vera, az Archívum vezetője azt hangsúlyozta, hogy a Filmarchívumot nem szabad szeméttelepnek tekinteni, nemcsak tároló helyek hiánya miatt, hanem „„egy gyűjtemény értékét alapvetően lerontja, ha szeméttelepnek használják, és minden kacatot beszórnak””. A nemzeti gyűjtőkör részét nem képező filmkockák gyűjtése már a civil szférára marad.” /kiemelés tőlem/
Hogyan? Mely filmkockák nem képezik a nemzeti gyűjtőkör részét a nemzeti filmarchívumban Gyürey Vera igazgató asszony szerint?
Megmondom én.
Azok, olyasfélék, amelyek most mennek sorozatban a Filmmúzeum TV-csatornán, hiszen megörökítették az elmúlt évszázad letűnt világának „szellemét” és apró részleteit. Azok, amelyeket a Filmarchívum ellenőrzés és tételes dokumentáció nélkül kidobott és megtagadott. Sok esetben az egyetlen, az utolsó példányok!
És ki az a „civil szféra”? Milyen alapon „marad rá” a közpénzen létrehozott filmvagyon bizonyos része?
Erre már én sem tudok válaszolni. A tragikus folyamat érzékeltetésére mindenesetre lássunk egy újabb Gyürey-idézetet ama bizonyos 1990-es brossurából: a Filmarchívumnak „a jövő nemzedékei számára kell megőriznie, kutathatóvá, értékelhetővé és könyvtárszerűen felhasználhatóvá tennie a magyar film múltjának és jelenének minden darabját.” – kiemelés tőlem)
Az világos, hogy Gyürey Verának, saját szabályai szerint sem volt joga a nemzeti filmörökségből kirostálni és kiszórni, de még „a civil szférának” átpasszolni sem bizonyos „nemszeretem” filmcsoportokat. Miért fosztja meg az Archívumot éppen a legritkább (mert speciális közönségnek szóló) anyagaitól, s gyengíti vele az intézet legitimitását és létalapját? Hol van még a világon komoly archívum, amely önként ilyet tesz? S miért teheti ezt ismétlődően és zavartalanul? S a legfőbb kérdés: miért érdeke mindez az állami filmarchívumnak és fenntartójának, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának (a továbbiakban: NKÖM)? S általa – horribile dictu – a jelen és a jövő állampolgárainak?
Minden kérdésre nem tudok válaszolni, de a „ködöt” szét tudom oszlatni, részletgazdagabb képet tárva az olvasó elé az Archívum működéséről, életéről. Íme az előzmények, milyen filmekkel, mi történt tulajdonképpen. És a következmények is, amelyekből kiderül, hogy ki az a „szemetes”…
A Magyar Nemzeti Filmarchívum (a továbbiakban: MNFA) az egyetlen állami, országos hatáskörű, „kombinált” (nem specializált), nemzeti filmes közgyűjtemény, s mint ilyen, kötelezően és teljességre törekvően gyűjti a Magyarországon valaha keletkezett vagy Magyarországra került mozgóképeket, tekintet nélkül műfajra, fajtára, stílusra, technikára, minőségre, sőt, technikai állapotra is akkor, ha egyetlen, már pótolhatatlan példányról van szó. A maga általános módján jelzi ezt a MNFA Alapító Okirata, amely nem szól kivételekről: a MNFA „működésének célja, hogy a magyar és egyetemes filmkultúra tárgyi, írásos és egyéb dokumentumainak gyűjtésével, megőrzésével, felújításával és archiválásával… hozzájáruljon a magyar filmkultúra fejlődéséhez. Ennek megvalósítása érdekében végzi az alábbi feladatokat: gyűjti a magyar játék-, dokumentum-, híradó- és animációs filmeket, gondoskodik ezek megőrzéséről… és felújításáról…” (Ezekbe a nagy kategóriákba osztunk minden filmet, bármilyen célból /propaganda, oktató, reklám/, vagy bárkinek a megbízásából is gyártották annakidején a/z állami/ filmgyártó cégek és stúdiók.) Így is hirdeti magát az Archívum a mai napig, például saját honlapján: „1991 óta a Magyar Filmintézet státusza nemzeti közgyűjtemény. 2000. június 1-től a Magyar Nemzeti Filmarchívum nevet viseli. Filmtárában őrzik, restaurálják a teljes magyar filmállományt /kiemelés tőlem/, (híradó- és dokumentumfilmeket, rövid- és játékfilmeket), mintegy 26 000 tételt. Itt őrzik a Magyarországon bemutatott és archivált külföldi filmeket is.”
Konkrétabban szövegez az 1998-ban újra megerősített „kötelespéldány-törvény”, amely „a sajtótermékek nemzeti könyvtári, filmarchívumi, egyéb közgyűjteményi gyűjtését és megőrzését… szolgálja”, esetünkben: a/ Magyarországon előállított, vagy b/ külföldön előállított és belföldön kiadott, vagy c/ külföldön előállított és belföldön forgalomba hozott filmből, a videó- és elektronikus dokumentumból.” Gondolom, magától értetődő, hogy amit kötelező begyűjteni, azt kötelező megőrizni is. E törvény szerint: sajtótermék „a nyilvános közlésre szánt műsoros filmszalag, videokazetta, videolemez…” is. (kiemelés tőlem)
Ezért aztán minden archívumnak titkos vágya a rendszerváltozás, amikor cégek, vállalatok megszabadulnak a felhalmozott, „aktualitásukat vesztett” értékeiktől. Ilyenkor lehet olcsón feltölteni, pótolni a (köz)gyűjtemények hiányait, kiteljesíteni az állományt. Úgy tetszik, a MNFA igazgatónőjének nem okozott örömet a kivételes pillanat nagy lehetősége, a soha többé nem pótolható kordokumentumok begyűjtése, vagy akárcsak átvizsgálása és kiválogatása. Tömegével és többnyire látatlanban szórt ki (vagy be sem engedett, ami ugyanaz), úgymond „érdektelen, felesleges szemétnek” titulált komplett magyar filmhagyatékokat. (Nem vigasz, hogy magyar hangú szovjet propagandafilmektől, a „megvalósult szocializmus hazájának” másutt (magyarul) fel nem lelhető dokumentumaitól is megszabadult.)
Hogy állításaim „rágalmak”? „Szemenszedett hazugságok”? – miként hallom és olvasom az igazgató asszony nyilvános válaszaiban. Hol vannak akkor az u. n. „Könnyűipari”, „Kiscelli” vagy a „Székesfehérvári” gyűjtemények selejtezési jegyzőkönyvei? Nem léteznek, amit maga Gyürey Vera vall be, meglepő őszinteséggel az Élet és Irodalomban: valóban nem készültek jegyzőkönyvek, mert megbíztunk a munkatársak ítéletében! De hasonlóképpen felháborító a valóban a szemétégetőből visszafordított „Turisztikai” filmek esete is, valamint a szintén felbecsülhetetlen értékű (mert eredeti, a gyártótól származó kellékek) „Tanért” oktatófilmek sanyarú sorsa: a szép, új raktárban sok évig rohadtak a rozsdás, meszes és penészes filmtekercsek. (Bizonyítékok az általam készített fotók.) Védekezésül az igazgató asszony utólag különböző ideológiát és magyarázatot talál ki, miért is kell megsemmisítenünk egyetlen egy példányban beérkező magyar filmdokumentumokat. Íme néhány, írásban is megfogalmazott „szakmai” érv: „ne raktár, hanem „„minőségi gyűjtemény”” legyünk”, „a 16 mm-es filmek nem alkalmasak a hosszú távú megőrzésre”, „a rendelt filmek nem gyűjtőkörünk”, „technikai selejtek”, „töredékek, használhatatlan kivágások” (hogy fognak ezek még hiányozni az utókornak!) De, mondom, sokszor ki sem derül, milyenek voltak a kidobott filmek. Az archívumi „nyílt napról” tudósító Népszabadság szerint már vannak újabb okai is a filmkidobálásnak „azok minőségi állapota, tartalma vagy az ország más gyűjteményeiben való fellelhetőségük alapján.” Az ismeretlenül kidobott filmek fellelhetőségét nehéz megállapítani, érdekes viszont a „tartalmi” szempont – ismerős a történelemből. Állítólag „az intézmény munkatársai dönthetnek, mi tartozik az „„egyetemes filmkultúra”” darabjai közé”. Ha ez igaz, akkor jól nézünk ki. Elképzelhetetlen, hogy egy vagy több munkatárs világnézete vagy ízlése döntse el ma – holnap milyen (magyar) filmet találjanak meg a kutatók ebben az egyébként nem túl nagy méretű, és tovább már jelentősen aligha növelhető gyűjteményben. A celluloid korszaknak ugyanis egyszer s mindenkorra vége. Ezért magyar film (hungaricum) esetében egyetlen egy szempontja lehet, volt és maradt, illetve maradnia kell a filmszerzeményezésnek a MNFA-ban: van-e már belőle példány, és ha van, az jobb-e a felajánlottnál!
Mégis, hogyan fordulhat elő, hogy Gyürey Vera bármikor előállhat ilyesféle magyarázatokkal, mentségekkel? Könnyen megteheti, mert – hiszik vagy sem –, a MNFA-nak nincs lefektetett, és a felügyeleti szerv által jóváhagyott „gyűjteményi” (az ellenkező oldalról: „selejtezési”) szabályzata! (Vajon a többi kiemelt közgyűjteménynél is így megy ez?) Van ugyan egy belső igazgatói utasítás, ám, mint látjuk, azt maga a kibocsátó veszi semmibe: „Feljegyzés az Archívum és a Filmtechnika munkatársai részére... 1. Az Archívum gyűjtőköre: magyar filmek valamennyi filmtípusa, a kezdetektől a jelenig… 2000. március 27.” (kiemelés tőlem) Paradox módon ugyanakkor Gyürey Vera gyakran büszkélkedik az évtizedek alatt nagyrészt az elődök szenvedélyes gyűjtőmunkájával összeállt, valóban a magyar filmgyártás teljes spektrumát lefedő filmállomány mennyiségével. A „nyílt napon” is elhangzott: „a dokumentum, animációs, kísérleti- és kisjátékfilmek közül 13.000 negatív, és 27.000 pozitív kópia” van leltárban (MTI – Népszava). Most lehetne 14.000 negatívunk és 30.000 pozitívunk. És nem azért nincs ennyi, mert – miként olvasom a Népszabadság tudósításában –, a raktárak zsúfolásig teltek, és hogy egyes tekercseknek csak a garázsban jut hely. Nem, ilyet nem mondhat ennek az archívumnak az igazgatója, mert nem gyűjthet csak annyi filmet, amekkorák momentán a „tároló helyek”. Elvégre raktárt mindig lehet találni, bérelni, és nem fűtetlen garázst, ahol a munkára (kidobásra?) váró „Székesfehérvári” tekercsek évek óta enyésznek mínusz 20 és plusz 30 fok között. (Erről meg is győződhettek a meghívottak a „nyílt napon”.)
Mindezeken felül, az utóbbi időben az is bebizonyosodott, hogy a nálunk őrzendő filmek „selejtezése”, és különböző magángyűjtők kezére való átjátszása nem csak helyrehozhatatlan kárt okozott a nemzeti filmvagyonban, hanem hallatlan anyagi veszteséget is jelentett magának az állami Filmarchívumnak is. (Lásd újfent a Filmmúzeum TV-csatorna jól menő dokumentumfilm-programjait!)
És akkor vissza is érkeztünk oda, ahonnan elindultunk. Igen, én használtam „szeméttelepnek” az Archívumot, amikor „beszórtam mindenféle kacatot”, én harcoltam ezekért a „szemetekért” szóban és írásban, négyszemközt és nyilvánosan, amikor belülről már nem ment.
És ezt teszem most is, segítséget, támogatást remélve. A teljes magyar filmörökség egyben tartásáért és megmentéséért az utókor számára.
Geréb Anna
archivátor
