2004. 12. 22. Libor Anita
Koltai Róbertet nyugodtan tekinthetjük sikeres filmrendezőnek: immáron hatodik nagyjátékfilmjéhez érkezett. A Világszám – Dodó és Naftalin látszólag a Csocsó-ban felvett ötvenes évek vonalat folytatja, de ne dőljünk be a felszínnek: a Sose halunk meg közelebbi rokon, mint gondolnánk.
A finom kidolgozás könnyen válthat kidolgozatlanságba: Tóth Orsolya karaktere minden alakítása ellenére is a levegőben lóg, bár süt belőle a Giulietta Masina, mégsem tud saját történetet kerekíteni. A hamis papírokat beszerző Kulka János (Charlie, a szerető szerepében) is jön-megy a cselekmény terében, ám mindenféle motiváció és funkció nélkül. A címadó világszámot egészen a befejezésig homály fedi: így előkészítetlen és hirtelen a megjelenése, a tetőpontban inkább isteni kegyelem, mintsem a közös mutatvány érződik.
Györgyi Anna és Gáspár Sándor érzelem fűtötte kettőse, Jiri Menzel zavarodott arca, a Nyírszamosi (valójában Szatmárnémeti) Színház János vitéze, és nem utolsó sorban Koltai Róbert visszafogott színészi alakítása mégis kiemelkedővé teszi a filmet: Koltai folytatja a Sose halunk megben megkezdett hagyományát: a klasszikus nevettető központi figurája a Világszámban is megússza az akasztófát.
Koltai rendezőként és színészként sem riadt vissza attól a kihívástól, hogy a Csocsó sikere után ismét az ötvenes éveket dolgozza fel egy film témájaként, ráadásul ismét a Koltai-Gáspár duóval a főszerepben. Így a néző nem alaptalanul számít a Csocsó folytatására: ám humor helyett érzelmekre talál. Koltai Róbert hatodik filmje rendhagyó történelmi film: zavaros idők hátterén finoman megrajzolt emberi kapcsolatokkal az előtérben.
