Pár hónappal ezelőtt az NFI bejelentette, hogy három győztes Inkubátor-film mégsem készülhet el. Mindeközben te döntős lettél a következő évi pályázaton. Milyen hatással volt rád ez a hír?
Iszonyat sziszifuszi dolog filmet csinálni. Évek munkája, hogy legyen belőle valami. Ők fejlesztettek egy évet, elkezdték az előkészítést, szóval rengeteg munkájuk volt benne. Elképzelni azt, hogy mit élhetnek át, nagyon rossz volt. Sok gondolat később jutott eszembe, például hogy ez velünk is bármikor megtörténhet.
Mi segít feloldani a bizonytalanságodat?
A legnagyobb ösztönző erő a producerünk, Szijártó Panni. Dolgoztam több producerrel, de Pannival azt érzem, hogy amit ő csinál, az túlmutat a producerség fogalmán: kreatívan is inspirál. Amikor én már azt gondolom, hogy semmi esély, ő akkor is talál egy helyet, ahova beadhatjuk a filmtervet. És Soós Andris, aki az írótársam. Andris az egyik legelhivatottabb ember, akit ismerek, őt egyszerűen nem lehet letörni, bármi történik csinálja és hisz a projektben.
A nagyjátékfilmterved főszereplője, Lady Sunshine, Mária, aki öregedésével járó testképzavartól szenved és bármit megtesz egy plasztikai beavatkozásért. Miért foglalkoztat ennyire egy ötvenes nő testképzavara?
Mária inkább diszmorfofóbiában érintett. Ez nem konkrétan az öregedéstől van, hanem egy gyakori testképzavar, ami arról szól, hogy mindig talál magán az ember egy kis hibát, amit felnagyít és mindent megtesz, hogy megszabaduljon tőle.
Én háromtól tizenhét éves koromig ritmikus gimnasztikáztam, válogatott voltam. Ez rengeteg mindent jelent nekem, sok rosszat és egy kicsi jót is, de alapvetően az, hogy én hogy nézek ki, teljesen összefonódott azzal, hogy mennyire vagyok jó. Az, hogy milyen pontot kapok, összefüggött azzal is, hogy elég vékony vagyok-e, elég laza vagyok-e, elég ívelt-e a lábfejem, eléggé lemegy-e a spiccem, és én a megszállottja lettem ennek. Megpróbáltam egy szekrénnyel eltörni a rüsztömet, hogy olyan legyen, mint az oroszoknak.
Ezt a végletes fanatizmust nagyon át tudom érezni Mária karakterében. Meg azt a részét, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítasz a saját külsődnek, mert azt gondolod, hogy az alapján ítélnek meg az emberek. De nyilván ez egy állandó jelenség, hogy nőként a külsőmtől függetlenül nem tudnak megítélni. Mindig téma az, hogy egy nő hogy néz ki. Mintha szétválaszthatatlan lenne ettől az identitásunk. Én privilegizált helyzetben vagyok: jó suliba járhattam, nagyon szuper családom van, így sokkal kevésbé vagyok ennek kiszolgáltatva, mint azok, akik Mária közegéből jönnek. Sokuknak nincs lehetőségük rá, hogy ebben edukálják magukat. Nem olvasnak erről, nem tudnak megfogalmazni dolgokat ezzel kapcsolatban.
Akkor az a célod, hogy a szószólója legyél olyan közösségeknek, akiknek minimális az érdekérvényesítő képességük?
Nem. Egyszerűen csak Mária közege, ahol sok a plasztikázott nő, ismerős tornász koromból. Rengeteg extornász belecsúszik ebbe, főleg az oroszok és az ukránok, akik a legsikeresebbek voltak és akiknél amúgy is nagyon megy a plasztikázás. Az a része pedig, hogy ő nem jómódú, és a nyolcker kulturálisan is színes közegében él, onnan jön, hogy én a nyolckerben születtem. Most pár évre visszaköltöztem, és nagyon kinyíltam. Iszonyú jó érzés, hogy itt úgy éreztem, hogy kevésbé ítélkeznek az emberek. Sok ismerősöm lett, a virágos, a körmös, egy mindenféle kacatot gyűjtő bácsi. Ez a közeg az, amiben jól érzem magam.
Kialakult itt egy titkos szépségkultúra, ezt a filmben is meg akarom mutatni. Hozzá lehet jutni olyan krémekhez, amit amúgy csak receptre írnak fel. Egyszer egy lakásból átalakított klinikán is voltam, ahol negyedannyiért kiszedték az egyik visszeret a lábamból, mint máshol. Másnap 39 fokos lázam lett, de megnyugtattak, hogy csak allergiás reakció.
Te plasztikáztatnál?
Igen.
Azért is akarsz erről a világról beszélni, hogy megmutasd, nincs semmi szégyellnivaló benne?
Igen, de közben azt is gondolom, egyébként nekem nem kéne ezt akarnom. De ahhoz, hogy ebben a társadalomban kényelmesen tudjam érezni magam, azt érezzem, megfelelek egyfajta szépségideálnak, ahhoz nekem ezekre a beavatkozásokra szükségem lehet. Tudom, hogy nem így kéne működnie, mégis, ahhoz, hogy a társadalom által sulykolt nőképbe beilleszthetőnek gondoljam magam, örülnék, ha mondjuk nem lennék ráncos 35 évesen. Szóval nagyon megértem azokat, akik plasztikáztatnak, közben meg azt gondolom, változnia kéne a világnak, és nem egy teljesen irreális szépségideált állítania a nők elé.
A Lady Sunshine című filmterveddel nemrég két díjat is nyertél a BDFF-en. Mit adott neked ez a fórum?
Iszonyú jó volt! Egy teljesen más nézőpontot kaptunk, nagy tekintettel voltak ránk. Figyelmesen és kedvesen, de megfogalmaztak kritikákat, és tök jó csapatmunka volt. Megtapasztaltuk, milyen egy olyan közösségben gondolkodni, ami ennyire szabad. Semmilyen megkötés nem volt, semmilyen előítélet.
Szembesültél már máshol ennek az ellenkezőjével?
Az egyetem nem volt feltétlenül a legjobb élmény ilyen szempontból. Ott sokszor éreztem azt, hogy még ha pozitívan is, de egy kicsit beskatulyáznak. Hogy olyan elvárásoknak kell megfelelni, akár dramaturgiai szempontból, amiknek pont ellene mennénk. Ha mostani fejjel kezdtem volna a BA-t, akkor ezzel semmi baj nem lett volna, mert akkor el tudnék mondani annyit, hogy igen, értem, megtanulom, izgi, de nem ezt akarjuk csinálni. De akkoriban kiszolgáltatottnak éreztem magam a tanáraim véleményének. Meg azért van egy szépsége annak, amikor teljesen ismeretlenek mondanak neked kritikát. Nem érzed azt, hogy ők bármi rosszat akarnak neked, mert valójában semmi közötök nincs egymáshoz, csak egy szakmát műveltek. A mostani osztályunkban, a Freeszfe MA-n is sokat segítünk egymásnak. A nehéz helyzetben való alkotás összekovácsol.
Nehezen találtad meg a helyedet az SZFE-n?
Nem is tudom. A legjobb barátnőm, Vincze Alina, aki operatőr és Janisch Attila, aki nemcsak a tanárom, hanem a barátom is, iszonyatosan fontos emberek lettek az életemben. Szóval olyan kapcsolatok születtek, amik meghatározóak, de közben egy csomó rossz dolog is történt velem. Nagyon fiatalon és elsőre vettek fel. Bizonytalan és kicsi voltam még, és mindent magamra vettem. Olyan vitákba keveredtem, amik senkinek nem voltak jók, olyan dolgok ellen lázadtam, amikben senki nem támadott, csak közben azt éreztem, hogy lázadnom kell. Ők nem akartak engem korlátozni, csak én nem voltam elég erős ahhoz, hogy ne akarjak nekik mindenben mindig megfelelni.
Egyértelmű volt, hogy a Freeszfe-vel mész tovább?
Olyan szempontból egyszerű helyzetben voltam, hogy a BA diplomám már megvolt, így ha az MA végén esetleg nem tudtam volna lediplomázni, nem dőltem volna a kardomba. De azt értettem, hogy ez másoknak miért okozott nagyobb dilemmát. Nekem viszont ez egy pillanatig sem volt kérdés.
Jelenleg a Freeszfe-n készíted az MA diplomafilmed, a Diamond Beauty-t, ami előtanulmány a nagyjátékfilmtervedhez (Lady Sunshine). Ez hol tart?
A hangutómunka zajlik most, de már meg van fényelve, szóval két héten belül nagyjából kész lesz, és elkezdjük fesztiváloztatni.
Ugyanazokkal a színészekkel dolgoznál a nagyjátékfilmedben is, mint a diplomafilmen?
Nyertes Zsuzsát biztos tovább vinném, nagy találkozás volt ő nekem. Elhivatott, bevállalós, jókedélyű, okos nő.
Hogyan találtad meg a szerepre?
Volt egy kis ellenérzésem azzal kapcsolatban, hogy egy ennyire híres színésznő játssza el a főszerepet. Ő kifejezetten karizmatikus, mi pedig egy sokkal bizonytalanabb nőt kerestünk. De aztán bejött a castingra, és láttam rajta, hogy tökéletesen érti és átérzi, amiről beszélünk. Tizenkét órás forgatási napokat próbáltunk tartani, de aztán mindig túlóráztunk, és a Zsuzsának még ezen felül három óra volt csak az, hogy feltegyék a maszkját. Minimális alvással csinálta végig, végig jó hangulatban, szóval egészen elképesztő nő. Sosem éreztette velem, hogy milyen nagy múltja van, mennyire híres. Tisztán a szerepével kapcsolatban kommunikált, és annyira megtisztelő volt a bizalma, mert amúgy tökre félek az idősebb színészektől.
Közben itt a Friss Hús, ahol a Nikó című kisfilmet láthattuk tőled. A címszereplője egy fiatal anya, aki mintha teljesen elvesztette volna önmagát amióta gyereke született. Miért érzed fontosnak, hogy erről beszélj? Neked van ilyen félelmed?
Egy ponton olyan helyzetbe kerültem az életemben, hogy el kellett gondolkodnom az anyaságon és azt vettem észre, hogy félek tőle. Leginkább azért, mert valahogy sehol sem láttam magam abban a mindent feladó, önfeláldozó, szent asszony szerepben, ami nyomatva van, ha az anyákról van szó. Valahogy kiráz a hideg ettől az álszentségtől. Az anyáknak mintha nem lennének megengedve olyan emberi érzések, amikben én dúskálok. Mondjuk néha depresszív hangulat, bizonyos helyzetekben rossz reakciók, vagy világgá menni akarás, szóval olyan érzések, amik amúgy tök természetesek, de ha egy anyánál jelentkeznek, akkor bűntudatot és ítélkezést váltanak ki.
Elkezdtem kutatni, és olyan anyákkal beszéltem, akik elmondták, hogy nagyon sokszor megbánták, hogy szültek, és hogy igazából mennyire magányosak. Nagyon bosszantott, hogy ezek az érzések máig tabunak számítanak. Egy kicsit már kezdünk beszélni gender témákról, mentális egészségről, és mégis, az anyaság érzelmi bizonytalanságairól bántóan kevés a párbeszéd. Hogy anyaként te lehetsz depressziós, érezheted úgy néha, hogy jobb lett volna az életed, ha ez nincs, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem szereted a gyereked. Egy igény volt bennem, hogy ha van egy film, még ha egy kisfilm is, aminek nyilván nem lesz nagy jelentősége, akkor egy icipicit hozzátesz ehhez a párbeszédhez.
A főszereplő meztelensége is ezt jelenti? A tökéletes anyaság álarcának levetkőzését?
Anyaként nagyon durván bele van fásulva a saját élethelyzetébe. Azt gondolja, hogy apró lépésekben nem lehet megoldani ezt a helyzetet. Egyszer csak betelik nála a pohár, mindentől meg akar szabadulni, és egy nagyon szélsőséges gesztust tesz. Ennek volt a vizuális megjelenítése a meztelenség.
Van valami oka, hogy éppen egy osztálytalálkozón pattan el nála a húr?
Kimozdul a régi közegébe, és nem tud kapcsolódni másokhoz. Minden karakternek megvolt a saját sztorija és háttere, ők mind egykori osztálytársaimon alapulnak. De ez a film sokkal kevésbé szabályos film, mint a Diamond Beauty, sokkal kevésbé volt megírva, nem akartam, hogy nagyon ok-okozati legyen. Miután Nikó elszökik, nem egy csavaros, izgalmas történetet akartunk elmesélni, minden jelenet csak az ő megéléséről szól.
Gyártásilag egy ennyire intim helyzetet, ahol egy színész majdnem folyamatosan meztelen, hogyan tudsz rendezőként kezelni?
Rozival (Székely Rozi a legjobb színész díját kapta a 11. Friss Húson - a szerk.) ezt nagyon hamar tisztáztuk, megértette, miért fontos a meztelenség, elköteleződött, és tudott hinni az egészben. Leginkább emiatt tudtuk így leforgatni a filmet. Mindig nagyon figyeltünk a zárásra is. A film egy része Romániában forgott, ott volt, hogy üvöltöttek nekünk, hogy “takarodjatok!”. Sokat “hülye magyaroztak” minket.
Ezt meséld el.
Rozi éppen meztelenül futott át a réten, és üvöltöttek ki az ablakon, mert már tudták, hogy a faluban vagyunk. Akkor már a második rétről küldtek el minket. Üvöltöztek, hogy jön a rendőrség, a Rozi meg meztelenül futott éppen, és az egész stáb rohant ki a telekről, és próbáltuk a Rozinak odaadni a köntösét. Bevállalós volt a Rozi.
Miért forgattatok Romániában?
A tengerparti részek miatt. Ez a film kicsit tényleg a közös örömről és alkotásról szólt. Ahogy a sztori is lazán kapcsolódó részekből áll össze, úgy a munka is ilyen volt. A romániai rész felét egy kocsiból vettük fel: kilógott a kamera az ablakon és hangosan ugattunk, hogy belenézzenek az emberek a kamerába.
A film végén aztán Nikó mégis hazatér.
A Mónika óta sokat fejlődtem a saját életemben is, és azt láttam, hogy Nikóval se fog csoda történni, a válsága nem fog csak úgy megoldódni egy utazástól. Nem akartam hazudni, hogy elmegy világgá, hazatér, és minden jó lesz. De ez az utazás arra azért jó volt, hogy utána hazamegy, és mini lépésekben haladva, nagyon-nagyon hosszú idő alatt elkezd jobban lenni. Így számomra a legreálisabb, ami még valamennyire reményteli megoldás is.
A Mónika nem akar a földön járni című filmed egy merőben szokatlan, elmegyógyintézetben játszódó musical. Te sem akartál a földön járni akkoriban?
Igen. Folyamatos dilemma volt abban a filmben. Egyszer írtak egy kritikát az első filmünkről (A nyolcadik napon), amiben az volt, hogy két szék között a pad alá estünk. Abban a filmben nem beszéltek, végig egy nőről meg a lányáról szólt, akik a világtól távol éltek. Nagyon rosszul érintett ez a kritika, de fontos volt, mert mindig ez történik velem, hogy szeretnék elmenni egy nagyon szabad irányba, mert abban érzem jól magam. Csak nem voltam még elég erős ehhez. Akkoriban nagyon igyekeztem megfelelni, és valahogy próbáltam egy olyan kategóriában tartani a filmet, ami azért még befogadható.
A Mónikában ez egy folyamatos konfliktus volt. Ha rajtam múlik, akkor az egész csak egy musical, de közben meg szerettük volna, hogy ne váltson ki zsigeri dühöt az emberekből, mert azt érzem, az első filmünk azt váltott ki, és az nem volt jó érzés.
Ma már könnyebben viseled a kritikát?
Igen, ma már kevésbé van jelentősége a számomra. Sokkal jobban átérzem, hogy én is csak egy ember vagyok, aki filmeket csinál, és nem gondolom azt, hogy valami világmegváltót fogok csinálni. Hanem van egy film, ami valakinek nem tetszik, ami még akkor is oké, ha én az elmúlt öt évemet erre tettem fel.
Mi izgat téged a musical műfajában?
Imádom például Tsai Ming-liang filmjeit. Tetszik, hogy a dalokkal egyszerre tudsz távolságot teremteni, de érzelmileg involválod is a nézőt. Én az idézőjeles musicaleket szeretem, amik nem annyiból állnak, hogy egy szerelmes jelenetben dalra fakadnak, és ezzel érzelmileg aláhúzzák, hogy milyen szerelmesek. A musical sokkal komplexebb dolog, az idézőjelek használata és az irónia sok játéklehetőséget ad. A Mónikában a zene inkább a valóság és Mónika fantáziáját akarta szétválasztani. De alapvetően a musical az varázslat, nem?
A Mónikához írtatok saját dalokat is. Mennyire vettél részt a zeneírásban?
Jaj, nagyon! Még fel is énekelgettem dolgokat Dobány Petivel, az íróval. Zeneileg nem vagyok túl képzett, de ezt a részét iszonyúan élveztem. Felszabadító volt.
Mennyire volt megterhelő musicalt forgatni?
A Mónikában a lakók nagy része eltérő fejlődésű ember volt. Például williamsesek, aspergeresek. A koreográfiákat két hónappal korábban elkezdtük próbálni. Összegyűltünk, minden alkalommal mindenki elmondta, mi van vele, hogy van. Ezt nagyon nehéz volt összeszervezni, már magát a próbát is, nemhogy a forgatást. Hatalmas lendület és idealizmus hajtott, nem tudom, hogy fogom-e ezt még valaha érezni.
Most már nem érzed ezt a lendületet?
Ebben a fázisban, a sok bizonytalanság miatt nehéz ezt érezni. Mindig, amikor akár egy kicsi jelzés érkezik, hogy megcsinálhajuk a filmet, akkor fellángol. De közben vigyáznom is kell magamra, nem akarom azt, hogy a filmmel álmodok minden nap, mert aztán ha kiderül, hogy nem jön össze, akkor nagyon nehéz lesz felkaparni magam.
Mónika esetében is egy elég megosztó témáról beszélsz, a mentális betegségek mellett a transzneműségről is. Van benned félelem vagy bizonytalanság a témaválasztásaid miatt?
Nagyon gyakran. De például a Mónika forgatása megmutatta, hogy az eltérő fejlődésű emberek ugyanolyan keményen tudnak dolgozni, mint bárki más, és olyan dolgokra képesek, amikről az előítéleteink miatt sokan azt mondanánk, elképzelhetetlen. Büszke vagyok rájuk és magunkra is.
Viszont az biztos, hogy a főszerepet ma már transznővel forgatnám, de akkor végigcastingoltuk a várost, és nem találtunk senkit, akiről úgy éreztük, el tudja játszani Mónikát. Ezért Mikola Gergő játszotta, szerintem nagyon jól. De azt hiszem, ma már elítélnének, ha őt castingolnám erre a szerepre.
Ezzel mennyire értesz egyet?
Azzal a gondolatmenettel nem értek egyet, hogy transznőt csak transznő játszhat, mert egy transznő is ugyanúgy tud cisz nőt játszani és fordítva. Ennél szerintem komplexebbek a színészek, meg az egész színészet. De közben megértem, hogy most minden szinten érvényesíteni kell a jogaikat ahhoz, hogy később alap legyen, hogy egy transznő is játszhat cisz nőt, anélkül, hogy téma lenne, hogy transznő. Szóval értem, hogy most ebben a fázisban vagyunk.
A filmben a Mónika név jelentésének fontos szerepe van. Tudod, hogy az Anna név mit jelent?
Nem.
Azt jelenti, hogy kegyelem, könyörület, báj, kecsesség és kedvesség. Melyik tulajdonságot szeretnéd ezek közül a leginkább a magadénak tudni?
A kegyelmet, azt imádom.
Miért?
Van egy idézet Popper Pétertől, Pillinszky Jánossal beszélgetett, ami sokáig nagyon fontos volt nekem. Amikor azt mondja Pilinszky, hogy utállak titeket, pszi-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert azt hirdetitek, hogy minden problémára van megoldás. De valójában ez nem így van, hanem tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Most már egy kicsit máshogy gondolom, ettől még abszolút szükség van a pszichológusokra, de ez egy nagyon szép gondolatmenet. Az embernek szüksége van a kegyelemre.
A főszereplőidet magadról mintázod?
Nekem fontos, hogy amit a főhős átél, azt nagyon mélyen át tudjam érezni. Most ott tartok, hogy akkor tudom a főszereplőim dilemmáit igazán mélyen átérezni, ha valamennyire az én érzéseimhez kapcsolódnak.
Nehéz sorsúak a főszereplőid, de úgy vettem észre, a végén mindegyiküknek megadod a felszabadulást. Neked mi a felszabadulásod?
Hát most a kutyus. Segít a jelenben lenni, kapcsolódni a természethez és van abban valami nagyon ősi, zsigeri jóérzés, amikor ketten megyünk felfedezni az erdőt.
A filmben is elég szabadnak tűnsz. Egyfajta felszabadulás számodra a filmkészítés?
Egyrészt abszolút, de van ennek másik oldala is. A torna nagyon merev világ volt; az is hosszú út volt, amíg felszabadítottam a testem ezekből a tizennégy éven át minden nap végzett mozdulatokból. De miközben börtön volt, egyszerre szabadság is, mert nagyon határozottak voltak a keretek. Egy egyszerű, fekete-fehér világ volt, amiben én elhittem, hogy minél többet dolgozom, annál jobb lesz az eredményem. Ehhez képest a filmezés teljesen máshogy működik. Ha én dolgozom a világon a legtöbbet, akkor sem biztos, hogy jó lesz a filmem, nemhogy a legjobb.
Úgy érzed hogy az elmúlt évek alatt kialakult egy saját stílusod?
Azon vagyok, hogy ilyen ne alakuljon ki. Az egyetemen pont ezzel kapcsolatban éreztem azt, hogy a szabadságomban gátolnak vagy gátolom magam. Azt gondoltam, hogy akkor nem tudok realista filmet csinálni, és emiatt tök csalódott voltam. Miközben pont az egyetem lett volna az a hely, ahol akár ezt is kipróbálhattam volna. A mesterképzés alatt viszont elkezdtem kinyílni és kipróbálni olyan dolgokat, amik tök távol álltak tőlem, mint a teljesen realista zoom-film. Magamat sem akarom beskatulyázni. Azt szeretném, hogy ha éppen ahhoz van ötletünk, akkor a következő filmünk akár egy burleszk is lehessen.
